Itt van a csősz, itt van újra,
jön, mint mindig, rendesen.
Isten tudja, hogy mi okból
nem tréfa a fele sem.
Kiülök a szőlőskertbe
onnan nézek szerteszét,
s látom jön a csősz utánam,
mint ki eldobta eszét!
Lába döngve lép a földre,
csahol mérges agara,
van puskája, van sörétje,
– s némi elmezavara.
És valóban csősszel a föld
nem cidrizik, nem remeg,
úgy megennék néhány fürtöt,
a szőlőből, s nem lehet.
Pedig vége a szüretnek,
pár fürt csak, mi itt maradt,
de a csősz engem lelőne,
mint az éhes madarat.
Jobb, ha elrohad a száron,
mintha bennem olvad el.
Ám a csőszt ez nem zavarja,
boldog, mikor hadra kel.
Hát elbújok, s nem szemezve,
a lantomat pengetem,
versbe írom hogy a csősz itt
megint elbánt énvelem.
Csak az Isten ül le mellém,
s hallgat bennem szótlanul.
Míg dalom az eget járja,
s amíg s csősz elvonul…
Ma megcsókolt a természet.
A szőlő megmenekült…
A csősz boldog, mert a rigó
üres csőrrel elrepült…
|
|
