 
Te a nyárban, én a nyárban,
feloldódó napsugárban,
mindketten a kútnak gémjén,
ott ülünk az égre nézvén.
Simogatom a föld haját,
felejtem a búnak baját,
eljátszunk a gondolattal,
kéz a kézben, hódolattal.
Áthajolunk a sziklákon,
beteljesületlen álom...
Figyelj csak le, hallgass velem,
hangom reszket, nincs kegyelem.
Te hangod is remeg, ó jaj,
magas égben mennyi sóhaj,
kapujából kitekintünk,
bennünk éled minden kincsünk.
Alattunk a vizek, hegyek,
az idő velünk gyorsan pereg,
tekereg az ösvény, mint füst,
áldozattal telik az üst.
Menjünk együtt, folytasd tovább,
nézzük ezt az égi csodát,
elárvult a földnek fele,
Égi hang hív... gyere... gyere
Le nem győzöd, győzhetetlen,
emberiség menthetetlen,
ott ülve a kútnak gémjén,
szárnyalj csak a szavak mentén.
A kútgém II.
Te a nyárban, vagy én a nyárban vagyok,
a megindult nyárban...vége fele és az élén, mindketten a kútgémen,
játékos gondolattal simogatom a föld haját,
és áthajolunk a sziklákon a beteljesületlen ég alatt.
Figyelj lefele! Hosszan figyelünk, de hallgassunk,
megtörténhet, hogy a hangunk reszket,
a magas égnek kapujából egészen lefele,
öregszik a víz és az órák sietnek.
Az ösvény halad fölfele, mint a füst,
egy hiányos áldozat és innen folytatjuk utunkat
a föld fele, amely sokszor volt elárvulva,
egy hívó Ég, amely legyőzhetetlennek tűnik.
|
|
Üdv: Sancho 
