Ősz... hagyd még meg nekem zölden a fákat,
figyeld csak... néked adom szemeim,
hogy lásd velük a sárga szélben a csodákat,
míg sírás rázza a térdeplő fák ezreit.
Ősz... hagyd meg nekem az eget szelídnek,
villámod inkább homlokom verje,
ma éjjel a fű messzi van, árva szelindek
mi kitesz egy marcangoló fájdalomnak.
Ősz... hagyd szállni szabadon a madarakat,
inkább űzd ki léptemet a mából,
reggel még minden égbolt üres, s míg a nap halad,
pacsirta sincs, nem is jön... - higgyétek el -, csak úgy magától.
Ősz... hagyj még nekem napokat,
az égő napon még sír kint a füst, hanyatlón
rám esteledik, lassan telítem az életlapokat,
Ősz... lassan mindent elvesztek magamból.
|
|
