Úgy tűnik, hiába küzdök ellene, van nekem szívem,
S csakis a tudat, hogy létezik, amit megkapok ingyen,
Érzem, e hófehér sakktáblára mily tehetetlen léptem,
Hisz nem tehetek semmit itt, ahol sötét mező nincsen,
Ilyen ördögi játszmában, tudom, sehogy sem nyerhetek,
Miként valótlan álruhában önarcképet sem festhetek,
Minden eltékozolt nappal, mit sötét királyként tengetek,
Életem kurtítom, mígnem torz, idomtalanná dermedek,
S, mikor mattot kap harcom, többé soha nem játszhatok,
Békés, némán fehér arcom, soha már nem vicsorog,
Persze lehet, hogy akkor majd a halál ellen lázadok,
Mert sosem nyugvó lelkem még a síron túl is háborog,
És haragra éhes gyomrom vérszomja révén úgy korog,
Megrendülnek a mennyek, s felbolydulnak az angyalok,
Mert az én szívem már csak ilyen sajátos módon dobog,
S üvölt, akár ezernyi létével viaskodó torok,
Élet és létezés közt a különbség csupán csak látszat,
Hisz valaminek tudom, azon túl is létezni kellene,
Ha a lélek odabent efféle bús balladákat játszhat,
Tán vele kéne haljon, e keserű muzsikus szelleme. |
|
