Túlcsordult az a bizonyos pohár
március idusán ott, a Pilvaxnál.
Negyvennyolc, történelmi pillanat
szakítja el a rozsdás láncokat.
Rabság ajtói nyílnak, zúg a tér,
Petőfi-sort szavalni már nem fél.
Tavaszi eső mind aranyat ér,
magyarnak érik már az új kenyér.
Segesvár, túlerő a völgyben lenn,
százados-költőnk hogy védve legyen,
Bem apótól tábornokságot nyer...
Hiába, hiszen aki mer, az nyer,
vakmerőség diktálja lépteit,
Ördögpatak csobogva tettre int,
az „ott essem el én” hívó szava
parancsol, amit elvár a haza.
Nincs már vezér, nincsen bátor csapat,
magányos harcból csak halál fakad,
ordít az orosz dzsidás, s oda szúr,
ahol a végzet, s elpattan a húr...
Inkább így, mint ágyban, párnák között,
öljék meg gonosz, véres ördögök.
Élőnek járjon sok-sok szabadság,
Nemzeti dal elzengte himnuszát...
Nem érez semmit, meghalt gondolat,
ami most versben keres szavakat.
Gábor Áron, Görgey vagy Kossuth,
Győzelem helyett merre visz az út?
Önfeláldozás szabadsága mind,
a hősöké, kik vállalták a kínt,
a tetteikkel viaskodó célt,
tűzön-vízen át a magyar népért!...
Te, mai ember, nem tévedtél még?
Tudtad mindig, hogy mikor és mit tégy,
mely nem csak rólad, mindenkiről szól?
Elved, kezed tévedést gyakorol.
A szabadság kontrasztja nem rabság,
kényszer-alkalmazkodás ír szabályt,
mikor a költő passzít rímeket,
keres egy szót, akármit nem tehet.
Vagy minden szabályt mellőz, hisz modern,
a jelképes gondolat trónol fenn,
az egyediség divatját lesi,
úgy érzi, ma már vígan teheti.
Petőfieskedni – ósdi szöveg.
Ki villant fel már csak tájképeket?
Kinek mesél egy vers? Nem lírikus.
Pötyögve ír, nem keni össze tus.
A szabadosság nem végső határ.
Sok a munkád, ügyes kezedre vár.
Szeresd is azt, mit örömmel csinálsz,
tudd, mindent azért nem visz el az ász.
Totális szabadság? Álommadár.
Veled pihen vagy reggel készen áll,
hogy ágról ágra szálljon messzire,
csillagok közé... Földi fészkében
hű párja várja szabadon, itt lenn!
|
|
