Egy orkán üvölt szívemben,
Napról napra erősebben,
Feltámadt a szél is bennem,
Tomboló vad vihar lettem,
Úgy hiányzik pár régi arc,
S mikor nem volt még ennyi harc,
Igazságtalan minden sarc,
Szűz lelkemre vert véres karc,
Amennyit adott el is vett,
Az idő lassan megevett,
S felhányt miután emésztett,
Önidegen emberré tett,
Már nem tudom, hogy ki vagyok,
Vagy lenni éppen kit hagyok,
S ki az aki most sem vagyok,
Vagy akit lenni nem hagyok,
Ha meghasad a fél világ,
Mint fáról letört gyenge ág,
Egyik vagy másik férge rág?,
Ha az elmúlás belém vág,
Úgy fáj nekem az üresség,
Mint láng tüze mi rég nem ég,
Csak megszokásból kék az ég,
Míg néhány emlék marad még,
De reá nézni nagyon bánt,
Hisz a múlt onnan mindent lát,
Úgy saját félre hullt sorsát,
Mint jövőjének orvosát,
Ám ha kérném a receptet,
A messzeségből integet,
Értem ő semmit nem tehet,
Aki voltam rég elveszett,
S most nem vagyok, csak vad vihar,
Mi lépten-nyomon belém mar,
Mi minden szépet eltakar,
És önmagamtól elzavar,
Úgy hiányzik egy kedves szív,
S a hang amivel engem hív,
A szeretet mely nem passzív,
És szelíden magába szív,
De néhány szemhéj eltakar,
Mindent amit látni akar,
Az, kit a vakság úgy zavar,
Mégis örök burok takar,
S mint reám hull a bús avar,
Úgy feltámad a szélvihar,
Majd elsodor és felkavar,
Mégsem hagy veszni egyhamar,
Hisz enyém ez az őrült szív,
Mi önmagával harcot vív,
S élni magába lelket hív,
De befogadni túl masszív. |
|
