 
Nézd, hogy kúszik föl az a higanyszál,
föld szinte forr, beragad a szandál!
Nem tudtam mozdulni, jaj, rest lettem,
e szó eddig idegen volt nekem.
Viháncolt a büszke, perzselő nyár,
virágba borult a rét, a határ.
Pezsgett, szórta szét aranysugarát,
egy buja, vad románcra várt talán?
Ezer szöcske szökkent a zöld réten,
mulattak, zengett földön és légben,
törölte izzadt homlokát a nap,
majd veríték csöppent, kinyílt a csap.
Talán dézsából öntötték volna?
Zúdult le a zivatar, hatolna
igen mélyre, bömbölve a földbe,
majd hirtelen belevész a csöndbe.
Ó, drága fény, űzd el a felleget,
sugaraddal simogass, festegess,
hímezd a bárányokat az égre,
újra csodaszép violakékre!
|
|
