"Szélcsönd van. Ilyenkor arany fürtjeit
nem libbenti a szellõ, fehér vállán
nyugszik a fonat; mosolyát elrejti,
úgy hajolja át szelíden a párkányt;
vajon rólam szövi merengõ álmát?
S a kedves dalt mintha most is hallanám,
suttogják az ithakai ligetek,
hûs árnyékuk csalogat, mint hajdanán,
bár fehér habok vesztébe sietek,
s ez a bús táj, messze onnan, idegen.
Most új partok tûnnek fel, magas falak,
a megbûvölt halál képe vár talán?
S vissza se térek, ég veled Ithaka!"
Így szólt a hõs, látta az örök hazát,
míg Trója alá tört a görög naszád.
