Emlékszem csak álltam az esõben,
Elõttem áztál te is kedvesem
Nyár volt süvíett a szél
Utánna jött a hideg tél
Belepett minket a hó
S arra gondoltuk nyaralni volna jó
Csókod égett ajkamon
Te kisértettél minden hajnalon
Minden éjjelen s nappalon
Lelkem mégis mos itt fekszik parlagon
Szomorkodni mégsincs idõm
Világomba szól ezer vészcsengõm
Mint az atomrobbanás úgy...
Úgy tép majd szét
Nem leszek más csak sírhalom csak emlék
Mit az emberek nézhtnek
De meg sosem érthetnek
Csak olvassák mit látnak
Nem tudják mértékét a kárnak
Egy ember egy álom érzések
Mostcsak némán nézhetnek
Mit is jelenthet neki a világ?
Sírján miért nem rohad virág?
Egy fekete rózsa miért száradt el?
Életéért tovább küzdenie nem kell
Lefekszem hát a fekete mezõre
S ázom tovább a novemberi esõbe
Nagyon szomorú, az életet feladó gondolatokat közöltél velünk.
Ugye, nem "halálkomoly"!?
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Berenike - május 09 2008 17:39:05
Szerintem nagyon jó lett ,szép,szomorkás,nagyon kifejezõ.!
bizkit - május 11 2008 16:22:49
Torma Zsuzsanna köszi hogy aggódsz de ez nem halál komoly csak szeretek szomorú verseket alkotni
alies - május 16 2008 17:07:18
Meser jó lett a vers! Remélem írsz még legalább ennyire szép verseket!
Sonja - május 09 2010 10:53:38
Úgy gondolom az eső a lelket megnyugtató legtisztább forrás. Akkor áldás vagy átok-e ez? S a mezőnek akkor is szüksége lesz rá ha egyszer újból fehéren pompázik majd. Régmúlt képeket idézett fel a versed... köszönöm!
