Szeretem órákig nézni szemének
Borostyánszínben lobogó tüzét.
Pillantása, akár az olvadó méz.
Puhán, meghitten, szinte hívogat.
Rám néz, és tekintetével simogat.
Aztán elréved, és a távolba néz,
Majd hozzám, megint visszatér.
Mosolyogva felém fordítja fejét,
S csak szempillái árnyékából igéz.
Hallgatunk, egyikünk sem beszél.
E szerelmes csend szívünkhöz ér,
S a két szeme szavak nélkül mesél.
