"Mindig vissza kell térjen a reggel? Sosem ér véget földi hatalma? Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét. Sosem fog örökkön égni a Szerelem titkos áldozata? A világossághoz mérték idejét; viszont idõtlen és határtalan az Éjszaka uralma. - Örökké tart az álom. Áldott álom - ne túl kevésszer boldogítsd az Éjnek áldozókat."
/Novalis/
Úgy mesélik az elsüllyedt hegyek
a Szûz Hajnalból bomlott ki az Éj,
s rózsás Éósz keblére szüntelen,
míg csendje zsong, nyugodni visszatér.
Köpenye széle arannyal szegett,
ez õrzi titkon lehunyott szemed.
Elrévedõ hangja álomba csal,
de szép csapda ez: kicseket ígér,
smaragd helyett smaragd-színû dallam,
csillag-kottája reggelig ér.
S hogy e dal ne szûnjön zengni soha,
legyél az Éj szelíd menyasszonya.
Valaha fehér sirályok húzták
a Földre a Szerelem fátyolán,
ma jégcsap-szárnyakkal járja útját,
kísérve létünk bûvös nyomdokát.
Síratja tán a Hold is a Kedvest,
ha a fû reggel harmattól nedves.
S miért hív engem, míg él a Nappal
egy bús vágy vissza, vissza az Éjbe?
Miért nem szólít álomba halkan,
trónusa mellé, sötétlõ mélyre?
A világosság csak koldus-arany,
nem énekli báját sehol a lant.
Úgy mesélik az elsüllyedt hegyek,
egy nap a harmat elvész a dallal,
s örökké ölel az Éj kegyelme,
létét áldozza érte a Hajnal.
S szép lesz minden, bár dal nélkül talán:
Õ is gyászol egy elvesztett anyát.
