|
 Vendég: 22
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,218
|
|
Az est láthatatlan érkezik,
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.
Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.
Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.
Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.
Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.
Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva– |
|
Márvány égboltján
aranyszínű alkonyat.
Sóhaja rebben.
*
Szél visz fényeket,
bíborba fúlt horizont.
Álmodik a Nap.
*
Vérarany sugár,
eltűnik a domb mögött.
Égő búcsúszó.
*
Piros fényszalag,
ég és föld összeér most.
Csend ölel mindent.
*
Búcsúzó tűzben,
a Nap süllyedő fáklya.
Hullám oltja el.
*
Lassan sötétül,
napfény az éjbe simul.
Csillagok várják.
*
Aranyhíd ragyog,
kék hegyek közt búcsúzik.
Bíborban ég el.
*
Izzó korong ég,
Balcsi ölében alszik.
Füstje az alkony.
*
Parázs ég alatt,
tenger nyeli a tüzet.
Szikrák haldokolnak.
*
Láng csókol vizet,
forró sugár elhalványul.
Gőz száll az égre.
*
Sistergő fényben
a Nap a habok közé.
Hull, s elenyészik.
*
Hegyek peremén
elcsitul a fény zaja.
Árnyék öleli.
*
Halkul a szellő,
Nap csókolja a földet.
Csillagfény rezzen.
*
Rőt lángban lobban,
mint halkan égő fáklya.
Az ég vörösben ég.
Siófok, 2025. március 27. – Gránicz Éva –
Írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban. |
|
Tükröződöl telt szemeiben a nyár árnyékával
és úgy tűnik neked, mintha nagyra nőttél volna,
elfutsz, mint a szél a naplementén keresztül,
néked az elválás pillanata, a mély fájdalmat nyújtja.
És figyeled figyelmesen a naptól kipirult arcomat,
csodálkozol azon, hogyan tett széppé anyám;
érzed a távolban felkelő hold verőfényét,
és az ég csillagai alacsonyak,ugye, be szépek babám.
Vállamra tett kézzel félrebillented a fejed,
aztán újra körülnézel, hallgatod a levelek susogását;
enyhén a sötétséget a homlokodról eltávolítod
és egy kis megbánás az ajkadon suhan át.
Tükröződöl telt szemeiben a nyár árnyékával
és csodálkozol, hogy anyám milyen széppé tett;
szélként futni kezdesz az alkonyi szürkületben,
de a szárnyad nem bírta és minden odaveszett!
|
|
Minden ünnepel
És énekel körös-körül:
A virágzó völgy,
A lángoló azúrkék!
Az ágakon
Minden levél remeg!
Cserjésnek, bozótnak tulajdonosai között
Lehet hallani, a madarak csicsergő énekét.
Mellkasomból a vágyakozást,
Nem tudom visszatartani!
Látni! Hallani!
Mostan kell élni!
Szerelmem! az élet
Kedves neked;
Te teremtetted
Az egész világnak mindenét!
Te adsz – leveleket
Az öreg diófának;
A mezőnek - aranyat,
Levet minden ágnak.
Gyere hozzám,
Angyali arc!
Ó, mennyire szeretsz!
És mennyire szeretlek téged!
Amikor a gyöngyvirág
A bozótból előbukkan,
A madár is,
Az Ég is ölébe szorítja végleg.
Csak a szerelmedre
Van szükségem,
Életet adott
És örömet!
Mindenben ott van
Az élet utáni vágy –
Ha szeretni tudsz,
Akkor boldog lehetsz !
|
|
Egy múlt századnak ízét éreztem magamban,
a jelen csendben rejteget néhány gondolatot,
nincs jövő, csak a kiélezett perc
és egy végtelen naplemente a hársfák alatt.
Édes voltál, mint a víz a szomjúság idején,
mint egy búcsúcsók az alkonyatban,
mint a lakomán felszolgált fekete szőlő,
mint egy elrabolt szűz, kit arab telivéren szalasztottak.
Vártam rád egy évszázadnyi csalódásban
égve egy nyárban, amelyben minden fa elpusztult,
utoljára láttam két remegő nyárfát
és a földet, a szegényeivel együtt.
Megkértél, hogy madárárnyékokat hallgassak,
hegedű voltál egy nő testében,
azt mondtad, hogy a nyár tovább tart
és a szerelem, csak egy nézet, ötlet.
|
|
Az este rohamléptekkel jön e tájra, setét borul a világra.
Az estésedében nem van madárzaj, abból biz' csend lett! Csuhaj...
Madarak elmennek humni, ilyenkor már nem lehet flangálni.
Sötét szél elül,
Viharnak emléke száll.
Nyugszik a világ.
Fáradt táj pihen,
Madárhad álomra dől.
Csillagfény virraszt.
*
A nagy csend gondolatokat generál, madársereg reggeli eláll...
Az életóra ketyegve elrohant, nem hagyta magát... csend megfogant.
Tiltakozott, hogy éjjel is munkája van, a csoport az ágakon el van.
Nagy csend szétfeszít,
Óra ketyeg, nem áll meg.
Álom elmarad.
Ágon csoport ül,
Madársereg álmodik.
Az éj nem pihen.
*
Ki elhalad előtte, órára les pillanatra, de csak számokból volt rajza!
Becsapnák őt, ha lehetne, mintha éj-reggelig ködöt lehelne.
Talán az idő is megállna, de máshol korán kelő madárraj várja...
Öreg óra jár,
Számokkal festett arca…
Múlás sóhaja….
Ködös reggelek,
Idő játszik, megállna.
Madárraj hívja.
*
Mi lehet arca mögött, nem tudja senki, de igy meg, nem tudják szeretni.
Az esti vihar hajnalra ütemesen elvonult, a reggel igy alakult.
Jó helyzetben reggel... a madárraj ébredt és velük volt a napi ricsaj.
Vádak zaja közt,
Csendben várja a percet.
Mikor nem bántják.
Eső elvonul,
Reggeli halk madár szól.
Új nap ricsajban.
Vecsés, 2025. márc. 28. - Siófok. 2025. márc. 31. – íródott: 2 szerzősnek. A leoninus csokrokat én írtam, az eredeti Baso féle haikukat, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársam.
|
|
Nem számít, mit mond a világ,
szavaik csak szélben szálló árnyak.
Az vagyok, aki vagyok,
s teszem amit jónak látok.
Nem érdekel, mit mondanak rólam,
nem az ő szemükkel nézem a sorsom.
Nem kérek semmit, nem várok csodát,
minden nap hozza a saját igazát.
Elfogadom mi jön és nem ítélek,
így könnyebb az élet, könnyebb a lélek.
Olyan világban élünk, hol dísz a lényeg,
hol fontosabb a felszín, mint a belső értékek.
De már maradok, ki voltam mindig,
szabad lélekként, mit szél sem ringat.
Hisz belül van az, mi igazán számít,
s nem az mit gondolnak rólam.
Siófok, 2025. február 22. - Gránicz Éva – |
|
Én csak huszonkilenc lettem,
A többit vidéken töltöttem.
Évek jöttek-mentek, én maradtam,
A humorból ki sosem fogytam.
A tükör néha furán néz,
De mondom: jó még ez!
Ránc? Csak tapasztalat.
A bölcsesség most rám szakadt.
Ötvenkilenc év nem sok, nem is kevés,
Derekam is kattog, mint egy régi kerék,
A térdem már ropog, de a kedvem merész.
És szemüveg kell már, hogy lássam a célt.
Tortámon gyertya? Á, minek!
Úgy füstölne, mint a kémények.
Inkább pezsgőt töltök, - na még egy pohár,
Hisz az évek száma úgysem gond már.
Így mulatok, mert az élet szép,
A kor csak egy szám, ez egy téves bölcsesség.
Huszonkilenc? Hát persze, hogy annyi!
A többit... hagyjuk is feledni!
Siófok, 2025. március 14. - Gránicz Éva- |
|
Pihe cica kedves, pelyhes,
édes, tüneményes,
de rest, egeret nem kerget.
A fene egye meg!
Rendre hempereg.
Emeletes helyre fel sem megy
rendetlen, renyhe teste.
Egér? - Ne merészelj te! s elterül meredve.
“Egér nem kell nekem,
mert rettenetesen eleven.
Lehetetlen elérnem, s a belem sem veszi be.
Megbetegedem.Helyette tejet lefetyelek.
Szívesebben heveredek eme fekhelyre,
s elmélkedem lehunyt szemmel rejtelmeken.”
Esteledve meleg helyen, Pihe cica heverész.
Egér nevet fent a szekrény tetején:
Ez aztán a hős legény!
Siófok, 2025 február 11. - Gránicz Éva – |
|
Próbáltam már elmondani neked,
mit is jelentesz, de nincsen szavam.
Nagyon, nagyon – csak ennyit súg szívem,
szüntelen zeng legbelül e visszhang.
Nem tudom, hogyan mondhatnám el még,
Csak érzem: mióta vagy, más lett minden.
Fény ölel át, s a világ is szebb rég,
mert benned nyugszik meg fáradt szívem.
Mint kismadár költöztél szívembe,
fészket raktál, s többé nem üres már.
Belül kibélelted szeretettel,
s jóságod minden fájdalmat kizár.
Keresem a szót, mi elmondhatja:
nagyon, nagyon... ennyit mondhatok ma.
Siófok, 2025. február 8.
-Gránicz Éva - |
|
Mezőn !
Gyere velem virágot szedni,
pipacs mezőn hemperegni.
Hanyat fekve, virágok között,
elmondom szerelmem örök.
Náladnál szebbet nem ismerek,
add nekem jóságos szivedet.
Én leszek kertészed, locsolom,
virágzó,örök szerelmünket !...
|
|
Ősi hegyekről ereszkedik le a völgybe
Árnyékkal és fényekkel a teli patak,
Magával cipelve Erdély legendáit...
Az időnek befejezetlen útján szalad.
Időnként a pogány romoknak
partjain meséli történeteit;
Régi hidak, lelkipásztorok liturgikus színeik alatt,
Jeleket rejtenek a keresztény idők... az ezer éves szavak.
Míg te, mit vársz a zöld partnak hamvasságában,
Szenvedélyes, szomorú hold,
Ismered még olyannak, amilyen volt?
Amikor megszólalnak Kalotaszeg harangjai,
Egy öreg akácfa alatt,
A lehulló virágokból egy füzért akarok készíteni magamnak.
|
|
Te, az aki felettem áll, az én ítélkezésemben,
De akihez a lelkemet kötöm,
Bocsáss meg, hogy nem tudlak megérteni
És tőled kérek fényt a lázadó kérdéseimmel örökkön.
Miért dobtad semmibe a csillagok sarát
És az éjszakába a telyes ürességet dobtad,
Lehetetlen és néma, de nem tudom megfejteni
Ami megbújik mindenben, titkodat.
|
|
(3 soros-zárttükrös duó)
Ébredek, főzök, iszom a kávét, hiányzik, kell, ő a szerelmem,
Reggeli ébredés, közben kávé kortyolás… velem van szerelem…
Ébredek, főzök, iszom a kávét, hiányzik, kell, ő a szerelmem!
Mikor a kézi kávéfőző „gombából” kiáramlik az illat… ő
Mai nap menője, a napom beindulását hevennyel segítő…
Mikor a kézi kávéfőző „gombából” kiáramlik az illat… ő…
*
(senrjon duó)
Ez az… ő nekem nem rassz!
Fekete ő… nem más földrészi…
De az ’emberem’.
Vigyázok a torkomra,
Nehogy leégesse a szőröm…
Nagy a barátság.
*
(Tíz szavas)
Két édesítővel iszom, cukorral nem lehet!
Cukorbeteg vagyok… ez cefet!
*
(Apeva)
A
Többit
Is iszom
Mind, napközben…
Négyet összesen.
*
(leoninus)
Iszok bizony még mellé vagy hét deci mentatát, napközben háromba osztva mellé.
Reggel már lefőzöm szálas fekete teát, azt a brazil rumba mesés ritmusát…
Hajnali kora reggel múlásával, már nem csoszogok, de nem is igen szambázok.
*
(Bokorrímes)
Napközben, ha megyek, iszok egy adagot, igy megmaradok...
Igy a napi erősítőmről, biz’ le, kicsit sem maradok.
Diabetológusom tudja és kis mértékben sem ellenzi,
Betartom ezt is mint mást, szerintem elismerőn jó igy neki…
2024. február 1. -Kustra Ferenc József- írtam: a kávé-szerelemről, önéletrajzi írásként!
|
|
Mostanában többször látom, hogy szürkébb az égbolt, sőt, már nem tart fánkot a bolt…
Az égboltot sokasodó felhők festik át, szomszéd lova fájlalja patát…
Mi fú… ez már bizony őszi szél és ő ’kiséret nélkül’, így monoton zenél…
Van, hogy esőcseppek csebbennek ablakomra, lemossák, ha elég a koszra…
Nézem az órám, várom, mutassa delet, közben indult harang és simítja lelket.
Miben bízzak, már őszi óra sem régi, a lyukas eresz meg ’jön az eső’… hörgi.
Konklúzióm, hogy az ősz, ködállarcban lófrál,
Közeledik hozzám, de nem látom a csóknál…
Vecsés, 2023. november 1. –Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
|
|
Amikor oly ritkán a házamba jössz,
Te, kicsi szépem
És elevenem,
Mint egy fehér szonáta játéka,
Az összes ostobaságokat a házban te okozod.
Isteni szemérmetlenséggel mezítelenül,
Kikelsz az ágyból
És mindent szórakozottan szétszórsz.
Így, utánad a ház
Úgy tűnt, mintha egy felkelés dúlta fel.
Folyékony mozdulatokkal
És lassan,
Egy falnagyságú tükör előtt
Egyenként, felpróbálod a kalapjaimat
Mosolyogva, valami belső gondolaton.
Rám kacsintva,
Az ezüstkristály megduplázza szépségedet.
Valahogy komolyabban,
De ugyanolyan üresen,
Átkutatod a fiókjaimat
És lapról lapra,
Gondosan vizsgálod a kézirataimat,
Szórakozottan.
Az igazság az, hogy belenézel
És észre veszed, hogy milyen aprócska vagy.
Te, aki egy idegen szót sem ismersz.
Félelem nélkül
Szépséged hívását követed
Kielégíthetetlenül, gondtalanul,
Ahogy a liliom ragyogását járja.
Minél kisebb vagy,
Annál győzedelmesebb
És amikor elfáradtál,
Minden hidegebb lett a házban,
Újra hozzám jössz,
Elfelejtve, hogy felkeltél, hogy elmenj.
Látod, szépem, nehéz választanom,
De egy kis erőfeszítéssel megértem,
Hogyan forgattad fel nemcsak a házamat,
Hanem az egész elmémet.
De íme,
Annyira megszegted az egész célomat,
Hogy, amikor most el akarsz menni,
Belegabalyodsz gondolataim szálaiba,
Mint a macska, mely a gyapjúszálakba akadt,
Melyeket meggondolatlanul kioldott
És játszik velük.
Későn, amikor elfáradsz,
Maradsz,
Elalszol lelkemben,
Mint egy könyvbe zárt jelző,
A helyeden,
Kicsi és szófogadó,
Mint egy aprócska halálos bűn.
|
|
Vad holdfény vágtat át a rónán,
Kevés, ki erre megy ez órán.
Kevés, ki veszi erre a merszet,
Legjobb, ha visz magával sereget.
A magányos vajon mit kereshet,
Miért nem visz magával sereget?
Biztos erre van valami dolga,
Nagy a mersze és/vagy bátorsága.
Nemcsak mersz kell, de sok szerencse is.
Cél; nemcsak menni, de találni is.
Ilyen az élet, mint egy nagy róna,
Vad holdfényben látunk képet róla.
Vecsés, 1998. július 30. - Kustra Ferenc József
|
|
Egy lány a falumból kedves volt nekem;
Szőke haja göndör volt,
Titkos szemei, mint a kék ég
És szelíd, bájos beszéde elvarázsolt.
A tón, a csónakban, egymás mellett ülünk
És a vonzalom játszik közöttünk;
Ezüst kendőt sző a hold,
A nádak körül, lila szálakat sodort.
A víz varázsa elrabol minket;
Lágyan ringató hullámok alatt,
Egy pillanatban átéljük álmunkat,
Mit két szerelmes gyermekek akartak.
Hirtelen a parton felsikolt egy kürt;
Riasztás, zaj és szájak harsannak;
Mélyen a közeli erdőben,
Nyugtalan lövöldözések hallatszanak...
És én és a szőkeségem,
Golyóik elől megmenekültünk,
Csak a szerelem félelmében,
A csónakból kiugrott és a tó vizében elmerült.
|
|
Pattog a száraz fa,
Már sül a szalonna,
Lecseppen a zsírja,
Kenyér ízt beoltja.
Tábortűzhöz, ez az élet illat illik,
Mások, fóliában, már krumplit is sütik.
Tudom, ma már sajna' olyan kevesen sütnek szalonnát,
Pedig az életérzés, fa, pattogó lángjából jön át.
Modern ez a világ, de tableten nem lehet szalonnát sütni
És kenyeret sem lehet, előtte vastagon befokhagymázni.
Nyers hagymát sem lehet virtuálisan felszeletelni,
Létezés poklát és a mennyt itt a tűznél kell megélni.
Sütjük a szalonnát, tűz már kissé lanyhul,
Parázs még adja a hőt, akaratlanul.
Este van, támad a hűvös, közelebb ülőnk a tűzhöz,
Falatozunk, szél is már támad, vinnyog, mint hisztis dizőz.
Vecsés, 2012. június 21. – Kustra Ferenc József
|
|
Ötvenhat után
A haza elveszett,idegen uralom,
tovább bitorolja a magyar
nemzetet.
Esteledett,a harcnak vége gyertyák égtek
ország szerte,szomorú fájdalom
mindenki szivében
Amit láttam,az több volt mint fájdalom,
a hazát sirattam, és a sok
elesett barátom !...
Lehajtott fejjel könnyeztem
azt a napot,soha nem felejtem el,
a szabadság összeomlott !
|
|
Épp’ eloldalgóban a nyár…
(anaforás, belsőrímes leoninus)
Nyár utáni kilátásokba nincs belátásunk, igy nem tudni mit várunk…
Nyár utáni helyzetben, van napsugár, de kevesebbedik a meleg már.
Nyár utáni hajnalban, kevesbedik a langymeleg, ez csak volt… napmeleg.
A barnára sültek bőre már elkopóban, a szép szín, már csak foltokban…
Jó vagy nem, majd mennek a mű-sütődébe, büszkék lesznek száraz bőrükre.
Reggel míg átmegyek az udvaron, őszelő krákogva mondja: bocs… bánón.
(tízszavas)
Lesz itt még hosszú tél,
Ember csak jelet nem remél…
(apeva)
De
Lesz majd
Jégtükör…
Eltanyázni
Gyorsan, de nem köll.
(senrjon)
Vannak, kik szánkó talpat
Uccsó lélegzetig csiszolják…
Hó meg elmarad!
(HIQ)
Október
Hoz, éji csendet.
Fényár… lesz?
(senrjú)
Nyár tűnik, fény… múl’!
Őszi vihar pofozgat!
Visszapillantás…
Vecsés, 2024. szeptember 11. -Kustra Ferenc József. – íródott: a sokak által nem szeretett időjárás-változásról.
|
|
Ez ősznek... tán’ utolsó hajnalon, heves télies szél vágtatott rakoncátlanon…
Nem is kellett kimenni az udvarra, csak kinéztem ablakon a szeles udvarra.
Dér, jó fehéren borított mindent, ami nézve, nagyon szép volt, ez volt hideg… nézve.
Az őszi, de télelő szél, rohant, mint egy megőrült turista, ki a szajha rabja.
Láttam a szélnél nem volt okos telefon, se iránytűs óra, mégis ment az úton…
Láttam, hogy az utcasarkokon el nem tévedt, járta útját, mit kiszabott az élet…
Már kevés levél volt az sok-sok faágakon, de csak szaggatta őket, mit sem bánón!
Dühös lehetett, hogy az elmúlatást át kell adnia… s mehet haza a szobába…
A játszótéri korhadt, ódon pad is recsegett, ó, de sokszor ültünk ott eleget.
Gondoltam, hogy ma nem megyek sehova, mert kint a szeles úton, halandót elfojtja.
Vihar, hol fára mászott, hol letérdelt, láttam, kertem élő virága, már nem remélt…
Dér takaróban nagyon látszott, nő az avar, de ennek szép színessége múl hamar…
Vecsés, 2024. október 7. – Kustra Ferenc József
|
|
A kabát !
Eső szaga ködös légnek,
nő behúzodva kapu mélyének
Úgy vettem észre mintha fázna
kabátomat akasztottam válára
Akkor mondta gyere velem,nem
messze innen lakó helyem,
ahol tűz ég kályhában odabenn,
égett, vágyó kiváncsiság bennem.
Nem tudhattam,hogy mit várhatok
kicsi szoba, invitállás nagyobb
lassan szedett le mindent magárol
vágyódva húzott engem az ágyhoz.
Tied vagyok ameddig csak akarod,
jóságodért mindent neked adok...
nem gondoltam volna,hogy kabátom
hozza nekem a vágy álmom !
ágoston Tibor
|
|
(bokorrímes)
Szitált az eső, igen hideget… fázom,
Körbe minden szürke, ez már ’darált mákom’!
Az úton közlekedő autók járdára spiccelnek sarat,
Beköszöntött, jó hevesen... nem vágyott idegen… ruhán maszat.
*
(senrjú trió)
Félelmetesnek
Tűnő, egér-szürkeség.
Hideg… az eső!
Félelmetesnek
Látszó, egér-szürkeség.
Hideg fröccs… eső.
Félelmetesnek
Ható egér-szürkeség.
Hidegvíz… eső
*
(3 soros-zárttükrös)
Mégis van köztünk egy felfoghatatlan kapcsolat,
Hűlő ősznek is megvan szépsége. Avar; alant…
Mégis van köztünk egy felfoghatatlan kapcsolat.
*
(bokorrímes)
Őszt egy pókfonálnyi sem köti már a nyárhoz,
Viszont gumicsizmát kell fölvenni, vádlihoz.
Hideg eső, híg sár, érezzük… vágyjunk nyárhoz?
*
(haiku trió)
Reggel ködfehér.
A levelek, már sárgák.
Sok már avarban.
Erdő már tarkul,
Köd vizekben, hegy alján.
Könnyező felhők.
Hunyorit a nap,
Felhőkben nincs földnézés.
Ősz, mint jó nagy köd.
Vecsés, 2025. október 8. - Kustra Ferenc József -írtam: alloiostrofikus versformában
|
|
Sőt, már -mától- itt is van!
(leoninus)
Derengél, nem lanyhán az ősz, (Nyár inal!) már itt van hűlő levegőben, hevenyen bősz!
Urak! Fecskét le, vegyetek nyeles gatyát, akadályozzátok prosztata fázását!
Hölgyek! Ti meg legott vegyetek bundabugyit, igy védeni a test finom réseit…
Vecsés, 2024. szeptember 10. – Kustra Ferenc József- írtam: az ősz megérkezésének üdvözleteként.
|
|
|
|
Ma 2025. november 19. szerda,
Erzsébet napja van.
Holnap Jolán napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
