Napkorong

Óriási fák vették körül, mikor megérkeztem, nem is tudtam biztosan, hogy jó helyen járok-e. Egy ócska ladikon jöttem a szigetre, közben úti jelentést írtam a naplómba a nyomozásról. Óriási volt a hőség, a dzsungelben a levelekről csepegő pára mozgatta a növényeket, szél csak néha bukkant fel. A parton, mikor kiszálltam, senki nem volt, csak tűzrakó-helyeket találtam, még füstölgő pernyével, és itt-ott néhány ritka fáról származó gallyat a tűzrakáshoz. A Nap lemenni látszott, ezért hamar meg kellett találnom a szállásom, ahol majd éjszakázhattam; egyébiránt inkább maradtam volna a part közelében, hogy láthassam ennek az édeni csodának minden képét, formáját. Itt különös volt a naplemente is: aranylóan lila lett az ég az óriási égitest körül, ami mint egy izzó vasdarab forrt az égen, rózsaszín fényindái gyöngéden körülfonták a habos felhőket, és én megbabonázottan néztem. Hosszú idő után először éreztem jól magam munkám közben, de biztosan tudtam, hogy ez valami nagyon rossznak az előjele. Tapintani lehetett a levegőben a gonosz erőket, még ha minden nyugodt volt is. De valami sötét szörny, árny képében, csillogó gyémánt szemeivel kúszott ki a sűrű bozótból, valami olyasmi, amit ember fel nem foghat.
Túl sok holmit nem hoztam magammal az útra, csupán jegyzeteket, néhány orvosságot a helyi kórok ellen, pár csomag cigarettát, lenge ruhákat, és persze az inkognitómhoz szükséges álruhákat. A szállás felé indultam hát, és mire odaértem a kunyhóhoz valahol az esőerdő szívében, már vártak. Pár helyi földműves, és egy kollégám, aki csupán azért volt most ott, hogy tolmácsoljon egy ideig.
Este kellett útra kelnem, ha látni akartam azt az őrületet, ami miatt odautaztam. Félelmetes sötétség uralkodott a szigeten, és a hangok, amihez még füleim nem szoktak, csak még rémisztőbbé tették a helyzetet. Élhetett ott vagy száz fajta madár; százféle hangjukkal süvöltöttek bele a korom sötétbe, léptekbe vegyülve, melyek puha, párnázott mancsoktól származtak, és a sziszegés…kígyók, fákhoz súrlódó gigantikus pálmalevelek, és apró, szőrös lábacskák léptei…mindez csak játék volt. A baj, gond ezek után következett. Vékony, hosszú ujjú inget öltöttem, temérdek zsebbel, bakancsot, és vastag vászonnadrágot a csípések, vágások ellen. A zsebeimben elhelyeztem egy pici mikrofont, egy apró fényképezőt, papírt és tollat a jegyzeteléshez.
A dzsungelben haladva folyvást arra gondoltam, hogy valaki biztosan követ. Vagy legalábbis szemmel tartanak. És igazam is volt: ha körülnéztem, alacsony, tömzsi, sötét bőrű emberkék bujdostak el a fák mögé, akik látszólag féltek közeledni felém, de tartottam tőle, hogy nincs igazam. Ropogtak a lábam alatt a gallyak, és a még élő növényzet is, mintha csak egy óriási salátában gyalogoltam volna, és az illat is majdnem stimmelt, ami a levegőben járt. A vaksötétben csak az elemlámpám apró fénycsóvája mutatta az utat; vastag bogárfalak álltak a fülledt levegőben, és a félelmem kezdett egyre jobban átjárni. Megpróbáltam mindenfélére gondolni, aminek a legkevesebb köze sem volt erdőhöz és mélységes sötétséghez, de mindent, mit elképzeltem világosan, valahogy mindenbe beköltözött a sötétség és az erdő...szépen, lassan. Képzeletben az általános iskolai ballagásomon voltam, de holdfényben, és bokrok között…ezen azért elmosolyodtam kissé, és egy lépcsőfokot feljebb léptem a vidámság szentélyéhez vezető hosszú magas lépcsőn.
Úgy egy órája lehettem úton, amikor iszonytató sikoltás szakadt ki a sötétségből. Szívem azonnal felugrott a torkomba, és megálltam fülelni. Aztán megint sikoltottak. Nem voltam bizonyos benne, hogy embertől származott, de azért nagyon is hasonlított rá, nagyon is. Edgar Allen Poe talán az ilyen élményekből meríthette a versnek valót, és miként erre gondoltam, eszembe is jutott a költő egyik verse: A holló. Mindenki ismeri a történetét: a költő egyedül üldögél otthon egy este, amikor a holló berepül szörnyű testével az ablakon, és csak egyet ismételget: soha már!
Rögtön megvilágosodtam, hogy a sikoltás valójában egy madártól származott, minek emberi hangszalagjai lehettek, de egy bizonyos: borzalmas hangja volt. A révületből feleszmélve tovább haladtam az erdőben, és láttam, hogy ritkul a növényzet, tehát hamarosan valamit találni fogok ott. Nem telt bele öt perc, és vöröses, narancssárgás fény sütött valahonnan a levelekre, és halk zenét is hallottam. Aztán, mintegy varázsütésre, megláttam a fényforrást. Ha nincsen ott egy vastagabb fa, biztosan elájulok. Egy óriási cirkuszi sátor állt előttem, klasszikus felirattal a bejáratánál, és szintén a megszokott, hosszanti csíkos mintázattal. Arra gondoltam, nem adtak-e nekem még a szálláshelyen valamilyen kokain alapú ételt, vagy italt, de akkor az már út közben hatott volna rám, tehát biztosan nem álltam kábítószer befolyása alatt. ’De hát akkor mi a büdös franc történik velem?’
Megbízásom elején azt hittem, minden részletről beszámoltak, de nekem csak valami mágikus humbug- bandát emlegettek, akik minden bizonnyal varázslóknak képzelik magukat, és irtják az állatokat. Emberölésre pedig csak futólag tértünk rá, azaz, hogy ki kell nyomozni, vajon ezeknek a mágusoknak közük lehet-e az eltűnt személyekhez.
De szó sem volt cirkuszról. Ki informálhatott félre? Ki tudta ezt rosszul? Tudták-e egyáltalán, hogy miféle helyre küldenek nyomozni? („A megbízásra egyedülálló nyomozó kell.”- jutott eszembe főnököm kulcsmondata.) A sátrat látva azt hiszem, mindenre választ kaptam. Azért nem tudták, hogy cirkuszi mutatványosokat kell keresnem, mert aki tudta, és itt volt, azt a sátor beszippantotta. Megbűvölték, talán. Igen, ahogy engem is, mert elindultam a cirkusz felé, ahonnan most már nagyon hangosan szólt a zene. Ahogy felmértem, három bejárata volt a sátornak, egy a nézőknek, egy az akrobatáknak, és egy az állatok bevezetésére. A legutolsót nem mertem felvállalni, mert hátha bent már szabadon járkálnak a vadállatok, ezért a művészbejárót használtam. Egy kis öltözőhelyiségbe botlottam, rögtön a bejárat mellett egy tükör lógott a ponyvafalon. Közelebb léptem hozzá, és láttam magamon az őrületet, és az izgalmat. Iszonyatosan féltem, őszintén szólva, minden tagom rettegett, és most már nem csak azért, mert olyan helyen voltam, amiről semmit nem tudni, hanem azért is, nehogy rajtakapjanak, mint illetéktelent. Előcibáltam a hátizsákomból egy hacukát, amit álruhának kellett volna használnom, de jobbnak láttam az öltözőből elcsenni valami…idevalót. Belevetettem magam a fogasokon lógó ruhatengerbe; mindenütt csillogó csillagokkal ékesített palástok, fényes cilinderek, színes parókák, ostorok, pálcák, jogarok, szíjak, csattok és láncok lógtak. Magamra öltöttem egy kék selyempalástot, arany napokkal, és egy zöld, göndör parókát. Az öltözőasztalnál találtam néhány elkopott rúzst és fehér festéket, és nekiláttam a sminkelésnek. Bosszantó volt nem jól bánni ezekkel a holmikkal, de hát nem voltam nő, és ez az elkészült arcomon is meglátszott. Közben hallottam, hogy a produkció lassan a tetőfokára hág, vagy még el sem kezdődött? A dobok mindenesetre peregtek, a dörömbölésből ítélve nem is kis erővel, gondoltam bekukkantok a porondra. Néhány bohóc ugrálgatott körbe-körbe hullahopp karikákkal, és tekebábukkal, de egyebet nem láttam. Még a nézőtér is teljesen sötét volt, és annak a lehetőségét is számba kellett venni, hogy esetleg ma teljesen üres, és a bohócok is csak egyszerűen próbálnak. Még mielőtt komolytalan szituációm komolyra váltott volna, gyorsan kiosontam az öltözőből, ki a szabadba, már kevéssé feltűnő öltözetben. Készítettem néhány fotót, persze csak óvatosan, és megpróbáltam bejutni a nézőknek fenntartott bejáraton. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy itt bizony valami nem stimmel. Az összes tervem bejött, zavartalanul festettem ki magam egy - állítólag varázslókkal teletömött - idegen sátorban, jelmezt loptam, de még csak az erdőből kijövetel sem tűnt fel senkinek.
Eddig a percig emlékeztem teljesen tisztán mindenre.
A sátorba lépve egy reflektor világított hófehérre mázolt arcomba, és egy jó száznyolcvanöt centis fazon pattant mellém egy mikrofonnal. (az észrevétlen besurranás dugába dőlt – gondoltam)
- Hölgyeim és uraim! Íme a részeg mámorok megtestesítője, a lopós, hazudós, de mégis jókedvű, erdőkben bolyongó bohóc!!!! Tessék, járják körbe szemeikkel, ez nem illúzió, mi mindannyian jól ismerjük ezt az érzést, ami itt most alakot öltött, megidéztünk egy fiatal szellemet, ki még alig volt szellem, de máris tudja, hová kellett jönnie! Tessék, csak tessék!

A mikrofonos a porond felé rángatott, s közben megpróbáltam jól megnézni az arcát. Minden kétséget kizáróan valamilyen testi fogyatékossága volt, mert egy kis gömbölyded, kúp alakú csont nőtt ki az állából oldalt, és mikor rám nézett, láttam, hogy mindkét szeme eltérő színű. Az egyik lila, a másik…piros. Tehát albínó, és a lila szem kontaktlencse miatt volt. A fordított lehetőségre már gondolni sem mertem: azaz, hogy a lila az eredeti szeme esetleg.
A cirkuszi porond óriási volt, a talaj „valódi” (itt választ kaptam gyerekkori kérdésemre, hogy miért kavarnak akkora port az előadóművészek), és mindenféle szörnyszülött akrobata, és bohóc járkált rajta fel-alá. Kába voltam, és egyszer csak visszhangozva kezdtem hallani, főleg ördögi nevetéseket, és néhány kiabálást: pár órán belül teljesen homályba taszítottak. Kezdtem rádöbbenni, hogy mit magyarázott az albínó, hogy valamilyen mérges növény nedvével mázoltam be az arcom, és most…és most...

Hat hónapja feküdtem a sátorban, és ez alatt az idő alatt mindenre rájöttek, hogy ki vagyok, és mi járatban, ám ennek ellenére nem volt okom a panaszra az ápolásomat illetően. Mivel az összes érzékszervem rosszul, vagy egyáltalán nem működött, és gyakorlatilag teljesen lebénultam, egy nő ápolt. Felé nézve csak azt tudtam megállapítani, hogy nagyon hosszú, vörös haja volt, és durrogó a hangja, mint valami régi automobilnak. Baromi bűzös löttyökkel itatott, próbáltam rájönni az összetételére, de a nyelvem nem érezte az ízeket sem rendesen, csak száraz volt, és bénultan összenyaklott, ha egy kortyot öntött a számba. Úgy éreztem, ez már a vég. Lehet, hogy akkor is mérget itattak velem, hogy gyorsabb legyen a halálom, és ne legyek a terhükre, no meg persze ne tudjam aláásni a közösségüket. Tettek híján a gondolataimra támaszkodhattam csak, és az unalom, a félelem, és a kiszolgáltatottság őrült egyvelege csaknem a bolondulás szélére kergetett. A legfájóbbnak az tetszett, hogy nem gondolhattam a családomra, mert nem volt, még csak egy valamirevaló barátnőm sem, már évek óta egyedülállóként róttam a világot, s temetkeztem a munkámba. Talán túlságosan is. Olyannyira, hogy ez a kis „kényszerszabadság” tudott csak rábírni, hogy végiggondoljam: miért is élek, minek? A cég, ahol dolgozom, kiszipolyozza belőlem az életkedvet, és gondolkodni sem hagy. Csak megállás nélkül lökdösnek és hajtanak, akár egy asztali örökmozgó fémesen merev vasgömbjeit. Én pedig engedelmesen himbálózom is.
Otthon, ha épp nem dolgoztam, csak a tévét bámultam, vagy tonnaszámra vedeltem a sört, és egyik napom alig különbözött a másiktól. Néha bele is zavarodtam. De most, mikor majdnem biztos, hogy veszélyben volt az életem, most kezdtem csak magamat félteni. Féltetettem a nyüves életem, a koszos kis irodaaszalt a cégnél, és az értelmetlen megbízásaimat. Rémeket álmodtam, és nagyon sokat hallucináltam is. A verejték a testemen erősen kókusz illatot árasztott, és ragadós volt.
Vajon engem is meg akarnak ölni? – hangzott a fejemben a kérdés oly sokszor. De egyre jobban éreztem magam, kezdett kitisztulni a látásom, és néhány napon belül már makkegészséges voltam, talán még erősebb és fittebb is. Nem úgy tűntem, mint akit túszul akarnak tartani, mert amikor egy este felébredtem, senki nem őrzött. Hálátlanságomról viszont azonnal tanúbizonyságot adtam magamnak, mert máris a holmiaim után kutattam, hogy meglelve azokat tovább folytathassam a munkám. Hálátlanságról beszélek, holott valójában ez csak egy bizarr helyzet volt, amilyennel nem találtam szembe magamat még sosem, ezért valamihez hasonlítanom kellett.
’Oh, bárcsak az iroda langyos melegében üldögélhetnék most’ ’Bárcsak soha ne kellett volna ide jönnöm. A k****élet!’
Úgy tűnt, az agyam káromkodásért felelős cellácskáját, cseppet sem érte megrázkódtatás. Jobbnál jobb szitkok jutottak eszembe, melyeket mélyen elraktároztam a megfelelő pillanatokra. (Reméltem, hogy nem felejtem el őket.)
Miután megtaláltam a ruháimat és a többi kelléket egy csillogó dobozkában, megpróbáltam kereket oldani. A sátorból sikerült is kijutnom, de ahogy kiértem, ismét a vendégbejáró felé vettem az irányt, s még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ez mekkora logikátlan, és buta dolog. De egyáltalán nem zavart. Nem vonzott a dzsungel, amin újra át kellett volna küzdenem magam, hogy hazaérjek, de nem a félelem miatt, hanem mert, nem volt benne semmi kihívás. Legalábbis akkor ezzel nyugtattam magam. A bejárathoz érve vettem egy nagy levegőt, és félrevontam a ponyvát…
Mintha csak egy világhírű sportrendezvényen találtam volna magam, akkora volt bent a banzáj. És hogy? (Miért, eddig hogy jött össze egyáltalán ez az egész?) Forrt a levegő a temérdek embertől, mindenütt pattogatott kukorica- és cukorkaárusok csomókba gyűrt tömege, a levegőben szállt a konfetti, plüssállatok repkedtek a poros levegőben, a csillámló kosztümös artistanők háromszög alakú zászlókat lengettek hevesen a porondon, és két hím oroszlán járkált körülöttük ideges-nyugodtan (ez a nyugtató hatása lehetett). Tátott szájjal bámulva megpróbáltam egy helyet keresni, ahonnan minden látni fogok vélhetően, közben arra gondoltam, hogy kisebb koromban miért nem így raktároztam el a cirkuszi élményeimet. Aztán rájöttem, hogy azért, mert még nem láttam hasonlót. Ahol kicsinek jártam, az egyáltalán nem fogható ehhez. Az csak szánalmas ugrabugrálás volt, néhány kivillantott bűvész-trükkel, kivénhedt művészekkel, és betegesen vedlő állatokkal.
Kis idő múlva találtam egy nekem tetsző helyet, kb. a középső sorban, és a jobb szektor szélén. Leültem a székre (bár körülöttem egyelőre csak néhányan ültek, a többiek álltak), és vártam a Számot. Hirtelen elment minden fény, aztán hirtelen orgonaszó szakított a csendbe, és a mennyezeten feloltódott egy kicsiny izzó, csakis a porond közepét világítva meg. Egy hinta ereszkedett le fentről, nyikorgós csigákon szánkázva, rajta egy félőrült (vagy teljesen megőrült) pasas ült, szilva lila színű frakkban, pofátlanul zöld nyakkendőben, fekete nejlonnadrágban, és piros ékkövekkel kirakott cowboy-csizmában. De az arca volt a legérdekesebb. Szép férfi volt, hosszú, sűrű fehér hajjal, fekete cilinderben, a szeme, és az ajkai mesterien voltak kifestve. (nem úgy, mint az én arcom korábban)

- Ő Senior Adrian Martinez. – tájékoztatott egy mellettem ülő néző rejtélyes rajongással.
- Értem. És? – kérdeztem, de nem gondoltam, hogy értelmes választ fogok kapni.
- Ön nem ismeri? Nem ismeri Senior Martinezt?
- Nem én. Miért, talán ismernem kellene?

A pasas megbabonázva bámult rám, mintha egy idegen életformát képviselnék, vagy valami mutáns állat testrészeként úsznék egy tartósító-folyadékkal teli üvegcsében. Látszott rajta, hogy nem valami művelt.

- Önnek mi a foglalkozása? – kérdeztem halkan a férfit, közben Martinezt próbáltam figyelni, és rájönni, hogy miért nem barna bőrű, mint a többi spanyol. Talán félvér – gondoltam.
- Nyomozó vagyok. Ön micsoda?

Válasza azonnal visszazökkentett a valóságba.

- Hogy mi vagyok? Bármily furcsa, én is nyomozóként dolgozom, és épp ideküldtek. Remélem, nem lépünk majd egymás tyúkszemére…
- Nem…nem…én már rég elvesztettem az állásom. Valójában csak én mondom magam nyomozónak még mindig.
- Miért, akkor micsoda igazából? – kérdeztem most már egyre több kíváncsisággal.
- Néző vagyok.

Úgy gondoltam, hogy nem vagyok még készen nagy rejtélyek felfedésére, s mert szellemi és testi kimerültségem révén egyre kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, próbáltam energiámat nem a félelemre elpazarolni.

- Akkor nézzük! – zártam le a témát.

Mikor Adrian Martinez földet ért a hintával, a mikrofonos albínó is mozgásba lendült, és felkonferálta az újonnan jött férfit az „égből”.

- Hölgyeim és Uraim! Senior Adrian Pablo Martinez, kiváló sebész, aki nem mellékesen ennek a nagyszerű létesítménynek vezetője is!!! Üdvözöljük hát! – harsogta az albínó.

Ahogy kimondta az utolsó mondatot, úgy rémlett nekem, hogy vagy ötven zenekar kezdett játékba, és legalább négyezer néző lehetett a sátorban; minden és mindenki hangját összeadva végtelen hangos zaj keletkezett körülöttem. Adrian egyáltalán nem látszott önteltnek, és felsőbbrendűség sem sütött róla, inkább csak az értelem, ami viszont annyira súlyos, éles és minőségi volt, hogy minden vonásában tetten lehetett érni: szemei enyhén nedvesnek tetszettek, szája szépen ívelt, homloka arányos, állcsontja kicsit, arccsontja valamivel jobban kiállt. Hiába nem akarta: istenségnek látszott. A Mindenható bocsássa meg, de nem tudtam levenni róla a szemem: Adrian pont olyan volt, amilyenné mindig is akartam válni. Jelenléte miatt nem éreztek mások terhet, hogy szervezkedniük kell, ez nyilvánvaló volt, és az is, hogy Adrian valószínűleg nem ember. Nem, nem lehetett az, el kellett magammal hitetnem, különben a lassan újra rám nehezedő őrületet, és pokoli féltékenységet nem tudtam volna leküzdeni. Idővel annyira teleittam magam ennek az embernek a jelenlétével, hogy újra kába lettem, és ebből az estéből szinte semmi nem maradt meg az emlékeimben. Kezdtem sokallni ezeket az átmeneti, miniatűr amnéziákat, azelőtt sohasem volt problémám a memóriámmal, sem az éberségemmel, de ahogy Oscar Wilde írta egyszer: „Úgy éreztem, örvény peremén állok.”
Újra egy öltőzőben ébredtem.
Ki tudja, mióta fekhettem ott, és ki tudja, miért mindig csak engem láttak el.

- Salomena vagyok. – mondta a hosszú, vörös hajú lány – Elég gyenge vagy, ne mozogj!
- Nem…nem mozgok..
- Hogy hívnak?

Mielőtt válaszolni tudtam volna, egy csillogó kabátos férfi lépett be hozzánk. Felismertem az arcát, Adrian volt az. Odasietett a matracom mellé, és letérdelt a földre, szemeit rám meresztette. Megfoghatatlan gyógyító erő sugárzott át belőle, ami – és ez egyre világosabb volt- nem csak a gyengeségemre hatott ki. Egyszerre sírás környékezett, és néhány pillanat múlva, már éreztem is a forró könnyzuhatagot az arcomon. Adrian egy ideig nem mozdult, majd egy pici üveget vett elő kabátja zsebéből, és megitatott egy piros színű folyadékkal. Nem tudom, miért fogadtam el tőle, méreg is lehetett, de valahogy nem hittem, hogy az. Különleges orvosság lehetett, mert nagyon keveset kaptam belőle, és Adrian, miután megitatott, az üveget finoman elrejtette előlem. Ő és a lány is vártak. Én csak egyre sóhajtoztam bele a levegőbe, ami már megszűnt ártalmasnak lenni, és próbáltam alkalmazni az újonnan felfedezett relaxációs technikát, mint az előző rosszullétemnél. Néhány pillanat múlva, láttam, hogy Adrian szeme csillog, akár egy ékkő, de kissé gonosznak is tűnt. Lehunyta a szemét, keze lassan felemelkedett, fel a homlokom fölé. A lány izgatottan várt tovább, kicsiny izzadtsággyöngyök tűntek fel a halántékán, és lélegzetét is visszafojtotta.
És akkor történt. Álomhoz hasonló állapotba kerültem, testem teljesen érzéketlenné vált, olyannyira, hogy nem akartam többé mozdulni, még ha tehettem volna sem. Véráramaim valami titkos anyagot vittek ereimben, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem egész lényemmel beleremegtem. Azután hirtelen megszűnt a remegés és jó érzés. Apró sebeket láttam a bőrömön, amik forrtak talán, és iszonyú fájdalmat okozva hirtelen eltűntek. Nem véreztem, és nem is fájt semmim, ez volt a legfélelmetesebb, de fel sem ért az utána következő valódi katartikus élménnyel: a szemem láttára lépett ki a lelkem a testemből.
’Nem, ez nem lehetséges! Nem!’
Próbáltam megmozdulni, és ellenkezni, de Adrian nyugalmasságra intett.

- Ne! – suttogta.

Most hallottam először a hangját, bár nem tudtam sokat leszűrni belőle, csak azt, amit már előtte is tudtam: nem akárkivel állok szemben. Furcsa mód tényleg megnyugodtam, és úgy éreztem, ha meg is akarnak ölni, boldog vagyok, ha Adrian teszi. És mivel már a haláltól sem rettentem vissza, nem volt mitől félnem. Az a fény, ami a testem felett lebegett, úgy tűnt, nem véglegesen akar távozni belőlem, aztán be is igazolódott a gyanúm. A fény szétdarabolódott, és ráesett a bőrömre, ami azonnal magába szívta, majd pár pillanat múlva, a fénylő árny, mintha ott se lett volna, úgy nyoma veszett.

- Mit tett velem? – ragadtam meg könnyezve Adrian kezét.
- Próbáljon megnyugodni – szólt Adrian komolyan – teljesen természetes, ha fél, de semmi szükség rá, higgyen nekem. Akarja, hogy kimenjünk a természetbe?
- Azt hiszem…igen.

Fájdalmasan keltem fel az ágyról, mintha legalább egy éve feküdtem volna ott, de amint felálltam, a fizikumom soha nem volt frissességről árulkodott. Ezerszeresen élesebben láttam, végtagjaimon az izom majdnem átdöfte a bőrt, hirtelen a fejemhez kaptam, de a hajam is rendellenesen dús, és érzéki tapintásúnak sejlett. Adrian udvariasan megvárta, míg felocsúdok a döbbenetből, aztán a sátor bejáratához lépett, félrehúzta a ponyvát, és intett, hogy menjek ki. Ahogy lassan elhaladtam mellette, végig az arcomba bámult, én meg megint éreztem, hogy valamit nagyon sugároz a teste.
Már nem is gondoltam a küldetésem tárgyára, sőt, magára a küldetésre sem. Elfelejtettem az egészet, és a saját dolgaimhoz sem ragaszkodtam tovább. Hagytam, hogy ruháimat elvegyék, és helyette másokat kapjak: nem volt mindennapi érzés.
Adrian az erdő felé invitált, mondván, ilyenkor nagyon szép, és nyugtatóan hat az ember lelkére. Nem tudtam, hogy mit értett az „ilyenkor” szón, de gyanítottam, hogy az estére gondol.

- Nyilván…oh..ez így nem jó kezdés. – mondta mosolyogva Adrian – Tudja, hogy kik vagyunk?
- Nem, de nem is érdekel. De az annál inkább, hogy mit csinált velem odabent? Ez valami rutineljárás lehet magának, de nekem nem egészen kerek. Megmagyarázná, hogy..
- Igen! – szakított félbe, majd folytatta – Mit tud az Örök Ifjúság Elixírjéről? Azon kívül, amiket a mesekönyvekben olvasott.
- Nem kell gúnyolódnia velem. Úgy tudom, ennek a szernek az előállítására csak az alkimisták képesek. Sokan próbálkoztak köztük „aranykészítéssel”, de valójában sohasem derült ki, hogy mennyi sikerrel jártak, bár gondolom, azért nem, mert az ilyeneket nem verik nagydobra. – próbáltam tréfálni – És ezzel azt akarja mondani, hogy az imént, én abból az elixírből ittam?

Adrian nem válaszolt, csak újra elindult az erdő felé. Megint félni kezdtem, féltem, hogy a szer valóban örök életet adott nekem. Belegondoltam, hogy több ezer évet fogok élni ebben a szörnyű valóságban, talán egyedül, talán magamra is hagynak majd örökre, amíg rá nem szánom magam az öngyilkosságra. És egyáltalán merre? Mit kezdhetnék ezzel az új élettel, kivé váljak, merre induljak? Bár csodálatosan éreztem magam. A trópusi fák vizes szaga, és a földé, melynek édes illata önmagában olyan álomvilágba sodort, hogy bele sem bírtam gondolni a többi rám váró új élményre. Becsuktam a szemeim, és úgy követtem Adriant. Tudtam, hogy már erre is képes vagyok, és tudtam, hogy nem lesz előttem akadály, aminek nekimehetnék.

- Ön az, ugye? Adrian, Ön.. alkimista? – kérdeztem halkan, miután megálltunk a sűrű erdőben.
- Igen. És teljesen nyugodtan árulhatom el.
- Akkor…halhatatlan is?
- Egészen pontosan 647 évet éltem eddig. – mondta olyan természetességgel, hogy megrémített vele.
- Ennek ellenére nem beszél sokat. Talán nem gyűjtött elég tapasztalatot? Vagy szándékosan titkol előlem dolgokat?
- Ön szerint, Vincent, a sok beszéd a tudás fokmérője? – meredt rám.
- Véleményem szerint, igen. Ha olyan öreg, amilyennek mondja magát, akkor mondjon nekem valamit, amit más nem tudhat.
- Rendben van. Azt természetesen nem tudhatja senki, aki nem élt ennyit, - szólt mesterkélt fennhangon - hogy a halhatatlanságot vagy legalábbis a hallhatatlanság tudatát egyáltalán nem könnyű elviselni. Csakis olyan ember képes rá, kinek kevés, vagy egyáltalán semmi fontos érzelme nincs. Nem csak arról van szó, hogy végig kell nézni minden szeretett lény halálát, mert sokan ezt tartják lehetetlennek a halhatatlanságban. Ez is elég embert próbáló feladat, így igaz, de túl lehet tenni magunkat rajta. De ami ezután következik, az az igazán nagy kihívás. Gyakorlatilag senkihez nem kötődhetsz tartósan, mert felesleges, és mert egy érzés nélküli embernek egyébként sincs erre szüksége. Olyannak való ez az élet, aki mohón szomjazza a tudást és a tapasztalatokat, és nem tud betelni vele soha. Olyan ember termett erre, akinek nem fontos az idő, aki ezt is csak egy növénynek tartja, ami folyamatosan meghal, aztán újra feléled. Minthogy ezen sem szokás csodálkozni, a halhatatlan ember az időn sem csodálkozik. Nincs múltja, nincs jövője, csak jelene. A halandó ember azért éri el ezt az érzést ritkán, mert nincs rá ideje, nem teheti meg, hogy csak jelene legyen, túlságosan a másik két idő uralja: a múlt akkor ragadja el, ha valami szépre szeretne emlékezni, ha kilátástalan a jövője, a jövőjét pedig akkor tartja fontosnak, ha a jelent unja, vagy túl akar rajta esni, minél előbb, mert közeleg a halál. De akinek nincs vesztenivalója, akinek a jövő végtelen, annak a múltra sem kell többé emlékeznie, mert a jelen ural mindent, és azért, mert - bár a nosztalgia kellemes időtöltés, de csak ismétlés – a jelennek van nagyobb hatalma, mert ismeretlen. Ezért a halhatatlant nem csábítja az, hogy újra és újra gondolatban átéljen egy korábbi élményt, mert megteheti, hogy visszaemlékezés helyett inkább újraélje. De ezt inkább teszi a tudás tökéletességéért, mintsem érzelmei miatt.

Szavai bilincsbe vertek. Nem voltam olyan típus, amiről beszélt, de tudtam, hogy ő olyannak tartja magát. Tudtam, hogy fel sem érhetek hozzá, de akkor szerettem volna akár örökre ott állni vele, és csak hallgatni őt. Derékig érő fehér hajába apró fuvallatok kaptak, és szemei úgy sugároztak, mint egy újszülött gyermeknek. Minden hazugságnak tűnő vonása, és természetének minden finom fonala igaz volt. Mégsem irigyeltem. Tudtam, hogy az érzelem nélküli ember csak Adrian képzeletében él, és hogy az egész örökkévalóság nem tudná velem elhitetni az ellenkezőjét. De neki szüksége van még néhány ezer évre, hogy rádöbbenjen: benne is élnek olyan érzelmek, melyek bizony boldogtalanná tudják tenni, ha nem hallgat rájuk. Egészen biztos vagyok benne, hogy a fontos érzelmek alatt a szeretetet értette, és ő is ezt tagadta le magában. Hogy pont ő ne tudna szeretni? Ő, akit muszáj szeretni már az első pillanatban, mindenféle indok nélkül, és akinél mindenki tudja, hogy a ki nem mondott szeretete visszasugárzik ránk? Hiszen ott is éreztem, az sugárzott belőle oly nagyon. Olyan volt, mint egy szent, akinek már nem kell folyton jóságát bizonyítania, mert az megnyilvánul rajta magától.

- Én nem szeretnék örökké élni. Nincsen akkora tudás, amekkoráért én ilyen árat fizessek. Van még visszaút? – kérdeztem Adriant, aki most háttal állt nekem.
- Igen, van visszaút.
- Nem is csodálkozik?
- Nem. Maga bölcsen cselekszik.
- És kik azok, akik nem? – kérdeztem csak úgy.
- Akik a cirkuszban élnek. Számos nyomozót küldtek már ide, akikkel Ön is találkozott odabent a nézőtéren, és ők mind itt vannak már évek óta. Sokan közülük megitták az elixírt, mégsem hajlandóak innen távozni kis időre sem. Nem akarnak tanulni, de ezt nem tudták magukról, még mikor halandók voltak. El sem gondolkodtak rajta, hogy az örök élet nekik tehert jelenthet.
- De miért adott a szerből mindenkinek, aki idejött? Nem kockázatos ez?
- Nem. A cirkusz művészei és magam is, az emberi természet gyarlóságát tanulmányozzuk hosszú ideje a mágia tudományát használva. Akik idejönnek, vagy itt maradnak nézőnek örökre, vagy boszorkánynak állnak közénk, és járják a világot. Ön az egyetlen, aki nemet mondott a halhatatlanságra, és minden bizonnyal el akar innen menni. De meggyőződésem, hogy a titkomat nem adja tovább, ha visszamegy.
- Miért olyan biztos ebben?
- Mert ha újra halandó szeretne lenni, az én segítségem kell, de ha segítek, soha többé nem fog rám emlékezni, sem arra, amit mondtam.
- Úgy. És ha csak elmegyek innen a segítsége nélkül? Ha egyedülálló halhatatlan kívánnék lenni, ahhoz mit szólna?
- Mivel olyan biztos abban, hogy nem szeretne örökké élni, és hogy ezzel együtt a boldogságát tartja fontosnak, és tudja, ha innen elmegy egy Önhöz hasonló ember nélkül, dacosságból vállalja fel a saját boldogtalanságát, ezért kizártnak tartom, hogy megtenné. Túl nagy ár lenne, hogy megleckéztessen. – szólt nyugodtan.

Nem tudtam, miért ellenkezem vele. Szégyenérzetem most óriásira nőtt bennem, és véget akartam vetni ennek. Óvatosan Adrian mellé léptem, és ő szó nélkül átnyújtott egy másik üveget, amiben színtelen folyadék volt. Elvettem a kezéből, és otthagytam őt egyedül. De ahogy távolodtam az erdőtől, vissza-visszanéztem Adrian mozdulatlan, sóbálvánnyá meredt alakjára, és arra gondoltam, hogy már csak egy lépés van hátra, hogy lelkemből örökre kitépjem lénye egy darabját. Ott álltam hosszú percekig, és a kezemben lévő üveget bámultam, arra gondolva, hogy csak ez a kis korty elfeledtetné velem az egyetlen legnagyszerűbb, és legszebb embert, akivel valaha találkoztam, és soha többé nem idézhetném fel oly könnyedén, mint akkor, abban a percben. Sőt, egyáltalán nem idézhetném fel többé. Bölcsessége ott volt a markomban, és egy őrült pillanatomban a dzsungelbe hajítottam az indák közé.
Elhagytam Adriant.
Elindultam.
Egyedül: a végtelenségbe.

"A szívemben isteni lelki erő van,
A fejemben isteni szellemi fény,
A kezemben isteni akarati cselekvés,
Erről soha nem szabad megfeledkeznem."

(Rudolf S.)