Napkorong

_Az alkony, mint egy bársonyba öltözött, leszerepelt színész, még egy utolsót hajol a patak hullámai fölé.
Vérszínű sugarával megsimítva, búcsúzva a halak és vízinövények világától.
A vízililiom csábos illatát még érezteti, és a szitakötő eljárja táncát,
a Nap sugarai megcsillannak kékes színű szárnyán.

Alkony és éji képek

Az alkony, mint egy bársonyba öltözött, leszerepelt színész, még egy utolsót hajol a patak hullámai fölé.
Vérszínű sugarával megsimítva, búcsúzva a halak és vízinövények világától.
A vízililiom csábos illatát még érezteti, és a szitakötő eljárja táncát,
a Nap sugarai megcsillannak kékes színű szárnyán.
Békés csend borul a tájra. Az éj, ében köpenyét lassan ráterítve,
csillagok ragyogása mellett gyönyörködik a Hold ezüsttel átszőtt fátylában.
Most halkan zendül a tücsökzene, majd egyre inkább erősödik, s szerenádja belehull az éj sötétjébe…
Mint út menti óriások úgy nyújtóztak az ég felé a jegenyefák. A szél halkan dudorászva,
sétált a lombok között, megcirógatva a bóbiskoló madarak tollait.

Csak egy szerelmes leánynak örvénylik a szíve s az ablakon kinézve mereng, gondolatai messze járnak.
Ahogy az eget kémleli, egy repülőgép villantja szárny és farok világításait, s száll tova az éjszakába.
Szemén, ahol a lusta könnyek megülnek, komor kábulat. Porcelán arcán fájó emlék dereng, s ezektől megremeg…
Gyötrelme hangja éjnek idején fölszakad, az ég felé törve rekedt sóhaj formájában röppen el.

Távol mindenkitől az éj kóborlói a szemetes kukában matatnak, és farkasként esnek az ételnek,
amikor szennyes kezük kitapogatja.
Semmi nem enyhíti szomjukat, csak a náluk lévő lőre, gyomruk és vérük lángolni kezd tőle.
Áldozatok ők, szegények a pokol felé tartók. S nyögő, beteg testüket szél korbácsolja.
Bűnhődés születik, sohase csillapodó vésszel… Testükre ül a szagos förtelem…

Nászi ágy… a bujaság heves föltámadó szelétől az élvezetek nyers meddősége széttör.
Csattog a testük, mint lobogó a nyelén. Ki annál buzgóbb, minél meggyötörtebb.
Táncol gunyoros metsző zajjal, önkívületbe ránt, és vadul szeret…

Új arc tűnik elém… Sápadt férfi, ki a hegyoldalán sétáját végzi…
Ott hagyva a világ zaját, álmokban éli ki magát.
Ahányszor felcsap gyötrő mély sóhaja, szíve hullámzik, mint hullámveréskor a part sziklasora.
Minek a bánat, minek a bú, hiszen több csók érné ajkát, mint amennyi rózsa ontja illatát.
Ám, ő kemény legény, nála konokabb nincs a föld kerekén…

A harmat könnyeit ontja, és fátyolködöt terít a partra.
A rekettyésbe nyúl gyerek lapul, remeg, akár vonón a húr.
Anyja kissé megkésve talán, vágtat az ugar talaján.
Fülét felcsapva futtatja a nyúlcipőt, nem szeretné elszalasztani a múló időt.
Békés csend ül a tájon, néha egy madár cserreg, majd mély álomba szendereg.
A hold táncol a víz tetején, ábrándom így visz el, hol nincs más, csak te meg én.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - szeptember 14 2009 07:43:24
Kedves Lyza!
Ngyon szép megszemélyesítésekkel tarkított írás, s ha nem tévedek, sok helyen rímelnek is a sorok, illetve a mondatok.Azt is mondhatnám, hogy prózaverset olvastam.

Tetszett!

Üdv.: Torma Zsuzsanna