|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Részlet a 'Memento' című, várhatóan 2011-re elkészülő filmből. A novella a forgatókönyv első 4 oldalának átalakított változata, csak a főhősnő belső monológját tartalmazza, ami az első hét percben hangzik el. Ezzel a monológgal meséli el, mi történt vele másfél évvel korábban azon a napon, amikor elvesztette a kapcsolatot a külvilággal (hogyan halt meg a szerelme hetekkel azelőtt és hogyan zárkózott be végleg magába aznap emiatt), tehát ez valójában a film cselekményének az előzménye; prológus, ha úgy tetszik. Közben a beszédnek megfelelő jeleneteket látjuk, néhol halk zenével és a megfelelő háttérzajokkal, emberek beszélnek néhol a háttérben, de fontos, hogy a főszereplő nem szól senkihez és az erkélyen történő jeleneten kívül, amikor Istennek könyörög, nem szólal meg, hiszen másfél évvel későbbi énje a narrátor.
Forgatókönyvi formájában nem közölhetem le a részletet, mivel akkor a, több pontban is szerződést sértenék és b, szerzőtársaim beleegyezése nélkül jelentetnék meg valamit, ami nem csak az én szellemi termékem, ezért kénytelen voltam novellai formába alakítani.
Valószínűleg a vizuális élmény nélkül nem lesz az igazi, de abból is megpróbáltam annyit szavakba önteni, amennyit lehetett:)
Magamba zárva
Nem hiszek a sorsban. Nem is hittem soha.
Fiatalabb, naivabb koromban jó volt azt gondolni, hogy mi magunk irányítjuk saját életünket és a boldogsághoz elég mindig csak jó döntést hozni. Később, ahogy jobban megismertem a világot, tapasztaltabb lettem, inkább már csak remélni tudtam, hogy egy egészen kis mértékben mégiscsak a kezemben tudom tartani az életem, nem csak egy jelentéktelen rongybábu vagyok, egy magasabb rendű erő és hatalom kiszolgáltatott játékszere.
Hittem, hogy én irányítok. Pedig nem. De aznap, azon a szürke, élettelen napon, ahogy a temetőből hazafelé indulok, belátom, hogy vereséget szenvedtem. Elbuktam.
Mert mi a jó döntés? Sőt, létezik olyan egyáltalán? Vagy még a leghelyesebbnek tűnő választás is vezethet rossz útra anélkül, hogy észrevennénk? Honnan tudhatnánk, ezernyi ösztönös, apró rezdülésünknek milyen eredménye lehet? Miért gondolja kivétel nélkül minden boldog ember, hogy az árnyak, amik a sarokból figyelnek fenyegetően, vérszomjasan, nem is léteznek, ha nem veszünk róluk tudomást?
Én már megtanultam a leckét. Későn, persze. A főhősnek meg kellett hozzá halnia. Mint egy félresiklott, csöpögős filmben. Csakhogy még azok sem így kezdődnek. A kezdet legalább boldog, ha a vége nem is. Mert a halál mindig valaminek a vége, nem igaz? Rómeó meghal. A Titanic elsüllyed. A vár felrobban. Mindegy milyen formába csomagoljuk, a lényeg ugyanaz marad: pusztulás, elmúlás, szenvedés, félelem, fájdalom. A vég. Halál. Halál, halál. De hogyha ez a vég, minden történet legvége, miért érzem úgy, hogy eddig csak jelen voltam a saját történetemben, de nem éltem meg? Miért érzem úgy, hogy az eddigi szánalmas, felszínes vágyaim és kedvteléseim az árnyképei se lehetnek annak a boldogságnak, amit veled élhettem volna át, ha nem vagyok ennyire vak? Miért érzem úgy, hogy a halálod egy történetnek a legeleje, nem a vége? Egy történetnek, ami nem létezik, nem létezhet, mert már a kezdetekor elpusztítottam mindent, Téged is beleértve...
Csak én maradtam itt, meg egy üres világ, tele értelmetlen, fájdalmas percekkel, órákkal. Érzésekkel, amiket nem tudok máshogy leírni csak ízléstelen közhelyekkel. Gyászolók fájdalma. Bűntudat. Vákuum. Romok. Az életem romjai, amit ha 100 évig próbálok se tudok összerakni abból, ami belőlem maradt: meggyötört test, összetört szív; a lélek tompa és érzéketlen, hogy a rátörni próbáló kétségbeesés ellen védekezni tudjon. És valami, ami még ennél is sokkal ijesztőbb: a végtelen magány, ami minden pillanatban magába zár, mint egy néma üvegburok. Bármit is csinálsz, bárhová mész, egy áthatolhatatlan jégfal választ el mindentől és mindenkitől. A halál dögszaga leng körül, mintha a túlvilág, ahová annyira vágyódsz, máris megpecsételt volna. Az emberek szánnak vagy félnek tőled, de elkerülnek, mint egy pestisest, és te egyre mélyebbre süllyedsz az önsajnálatban és egyre érzéketlenebbé válsz a külvilággal szemben. Egy olyan világban kezdesz mozogni, ami nem létezik, csak fantomképekből, rég hátrahagyott emlékeidből és érzéseidből táplálkozik. Erre a világra más szabályok vonatkoznak, más számít normálisnak, és ami a legfontosabb, hogy csak azt engedsz be ide a valóságból, amit te akarsz. Tehát szinte semmit. Közben a való világban egyre kényelmetlenebbül és idegenebbül érzed magad. Nézel, de nem látsz; érzékelsz, de nem érzel; hallod, amit körülötted beszélnek, de nem érted többé, amit mondanak. Megrettennél a roncstól, amivé váltál, ha nem lennél kilométernyi távolságra mindentől, amit emberinek vagy egészségesnek tart a világ.
***
Nézzék meg. Nézzenek meg engem. Épp egy kávézóban ülök, aminek nem tudom a nevét, és egy kávét iszom, aminek nem érzem az ízét. Olyan vagyok, mint egy élőhalott.
A pultos és a törzsvendégek azt találgatják, ki ez a furcsa nő, aki hetek óta itt ül minden reggel apátiába süllyedve. Gyanakodva méregetnek, aztán megsajnálnak. Szegény. Biztos elvesztette a családját. Vagy a munkáját. Vagy a szerelmét.
Igen, a szerelmét, akiről nem is tudta, hogy a szerelme volt. A szerelmét, akit ha akaratlanul is, de megölt.
Hová megyek innen? Nem tudom. Nem tudok semmit, ahogy itt állok ez előtt az épület előtt, ahol az előbb voltam. Mit csináltam odabent? Nem tudom. Nem is érdekel.
Kabátot kéne vennem, hiszen tél van. De minek? Nem érzem a hideget. És nincs kabátom. Elégett a tűzben, ami az egész életemet felperzselte.
Próbáltam templomba menni, de nem tudtam belépni Isten házába anélkül, hogy a Sátánnak érezném magam. Annyi mocsok van a lelkemre száradva, amit még tíz keresztre feszítés sem moshatna le. Jézus megváltotta bűneinket, nem igaz? Akkor miért nem érzem, hogy méltó lennék bármiféle bocsánatra?
Vagy visszamehetnék dolgozni. Mégis hogyan? Az ő cégéhez? Előbb ölném meg magam...
Pár hete bementem a holmijaimért. Épp ott volt a családja is. Soha életemben nem éreztem olyan erős undort önmagam iránt. Láttam magam a kívülállók szemével, és megrémültem. Gyűlöltek. Gyűlölték azt az önző, kegyetlen nőt, aki miatt meghalt a főnökük. A testvérük. A fiuk.
Vagy elmehetnék a húgomhoz. Aggódik értem, tudom. De folyton azt ismételgeti, hogy nem az én hibám. Hogy baleset volt. Látom az arcán a sajnálatot. Hazudik, csak azért, hogy én jobban érezzem magam. Nem bírom már hallgatni. Mikor ezt elmondtam neki, elvitt egy pszichológushoz. Használt? Ugyan. De arra jó volt, hogy rájöjjek, milyen mélyen is vagyok.
Szóval... nincs hová mennem. Legjobb lesz, ha visszatérek a szállodába, ahol ideiglenesen lakom, ott legalább nem zavar senki, nem rondítok bele senkinek az életébe. Nem kell tovább tartanom magam, elmerülhetek az egyetlen érzésben, ami még képes áttörni a fásultságon: önmagam utálatában. Szép lassan elpusztítom magam. Ahogy visszaérek a szobába, megeszek és iszok mindent, amit ott találok, majd hányok, újra és újra, amíg azt nem érzem, hogy teljesen kiürül a testem és a lelkem is. De ez is csak ideiglenes. Utána jön a kád víz, és a borotva, ami előbb-utóbb mindig előkerül. Folyik a vér. Olyan megnyugtató. Sosem halálos a seb, csak fáj. Annyira, hogy jobban fáj néhány pillanatra, mint a lelkem. Akkor megnyugszom. Órák telnek el normális emberi tevékenységekkel, mint barátokkal való látszat-érdeklődős telefonhívások. De aztán jön a hiány, a Te hiányod, és elkezdem nézni a videót, ami a tavalyi céges karácsonyon készült. És akkor elfog a harag, hogy mennyire vak voltam. Ott van a képernyőn, látom, akárhová nézek, hogy mennyire fontos voltam neked és én mennyire nem vettem róla tudomást, mert a saját szabadságomat többre tartottam. Hozzávágok a falhoz mindent, ami a kezem ügyébe kerül, akkor is, ha tudom, hogy rengeteg pénzbe kerül a pótlásuk. Már nem érdekel a pénz. Hamarosan úgyis felélem az összes tartalékom. És akkor, hisztériarohamban fuldokolva, meggyötörve, megnyugvásra képtelenül csak a nyugtató segít, hogy átaludjam a nap további részét és az éjszakát.
De ma nem fog ez történni. Ma értem tűrőképességem határához. Kiülök az erkélyre, és írni kezdek. Egy levelet, Neked. Nem is levél, inkább kusza, fájdalmas mondatok összevisszasága, mondatoké, amik a valóságnak nyers, torz árnyképei. Hallgassák meg:
P****p.
Nem tudom, mit tegyek.
Minden olyan üres. Értelmetlen. Fölösleges.
Mióta elmentél, úgy érzem, én is meghaltam.
Halott vagyok, mert halott a lelkem.
Akkor miért vagyok még itt?
Miért fogoly a testem ezen a nyomorult Földön?
Oda tartozom, ahol a többi halott van. Ahová te is tartozol.
Utánad akartam menni, de gyáva voltam.
Többé nem leszek az.
Végre együtt lehetünk, úgy, ahogy te mindig is akartad, úgy, ahogy én sosem akartam, csak amikor te már
Könnyek. Mindig ott volt az a pillanat, amikor meg kellett volna tenni. Azt, amit mégsem tudtam. Száz meg egyféle módon megölhettem volna magam. Nevetségesen egyszerűnek tűnt.
Csak ugranom kellett volna.
Vagy mélyebben vágni bele az ereimbe.
Vagy több altatót beszedni.
Meghúzni egy kötelet.
Vagy egy ravaszt...
Mégis képtelen voltam rá. Hogy miért? Megöltelek Téged. És ha még magamat is megölöm... Nem voltam képes gyilkossá válni. Igazi gyilkossá. Nem voltam kész rá.
Egészen eddig a pillanatig. Most tudtam, hogy itt az idő.
Nézzék csak. Ott állok a korláton, a halott szerelmem fehér ingében, kezemben a halott szerelmem pisztolyával és zokogok. Milyen romantikus. Ha nem lennék a nyomorultnál is nyomorultabb, talán ki is nevetném magam. Igen, régen ezt tettem volna. Most meg sírok. Milyen groteszk látvány lehetek.
A tompultság a levél megírásával eltűnt, és így még rosszabb. Mintha ezernyi apró szilánk fúródna hirtelen a tüdőmbe, úgy talál rám a fájdalom, ami fullasztóbb, mint eddig bármikor. Nem tudok lélegezni. Tudom már, mi ez. Pánikroham. Még egyszer megrohannak az emlékek, a néhány boldog perc, amit nem rontottam el azzal, aki én vagyok. Illetve voltam, mielőtt elvesztettem magamat. Már nem vagyok senki és semmi. Csak halott, másodperceken belül.
Fogtam a pisztolyt. A fejemhez emeltem. Rátettem az ujjam a ravaszra, készen arra, hogy a következő pillanatban kiloccsantsam a saját agyam. Undorító lesz. Mégis szép ahhoz a szenvedéshez képest, ami itt várna rám. Felhúztam a kakast. Most vagy soha. De valami visszatartott. A Nap, ami eddig a felhők között bujkált, hirtelen előjött. Az a kis napfény mintha pár csepp életet csöpögtetett volna vissza belém.
Nem is. Mintha magától Istentől jött volna. Akiben csak néha hiszek.
Ments meg, mondtam neki. Először csak suttogva, halkan kértem. Nem is suttogás volt, inkább csak egy gondolat. Ments meg, ments meg, ismételtem egyre hangosabban. De nem történt semmi. Nem jött válasz. Ugyan honnan jött volna? Az égből?! De nekem akkor már bármilyen apró kis csoda elég lett volna. Ha abban a pillanatban belép a szobapincér, azt is hajlandó lettem volna isteni jelnek tekinteni. Vagy ha leül a korlátra egy madár. Bármi.
Ments meg, követeltem, néztem az eget, valamire várva. Könyörögtem, minden kis csepp élettel és hittel, ami még bennem maradt, először bizalommal, majd mérgesen, végül rettegve a bizonyosságtól, tudva, hogy nem lesz senki, aki engem vissza akarna hozni.
Ments meg, ments meg, ments meg...! Aztán az egészből nem maradt más, csak szánalmas zokogás és nyöszörgés. Isten nem jött, hogy megmentsen. De miért is jött volna egy gyilkoshoz? A Sátánnál biztos több esélyem lenne. Bár ahogy a dolgok most állnak, nemsokára oda kerülök hozzá, a pokolra. Amiben 4 éves korom óta nem hiszek.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak akkor. Nem tudom, meddig ültem ott, de azt tudom, hogy nagyon közel járt hozzám az őrület.
Szavak és zajok, apró, értelmetlen neszek zúgtak a fülemben, formák és színek villantak fel a szemem előtt, érzések, gondolatok suhantak át az agyamon, és nem érzékeltem az egészből semmit. Semmit, aminek értelme lett volna, csak a káoszt és a zűrzavart. Szinte már megnyugtató volt. Azaz hogy az lett volna, ha nem kezdett volna az egészből valami túlságosan ismerős kibontakozni: a bűntudat. Foltok áltak össze arcokká, hangok formálódtak szavakká, ahogy agyam újrajátszotta az összes szörnyű jelenetet. Gyilkos, sikította az anyja a temetőben. Gyilkos, suttogta a nővére a hátam mögött. Gyilkos, mondta az apja fagyosan a szemembe. Gyilkos, köpték ki a szót a barátai gyűlölettel. Gyilkos, mondta mindenki, vádlón mutatva rám. Gyilkos, gyilkos, gyilkos.
A kiabálás egyre erősödött, egy idő után a szavakat magukat se tudtam rendesen kihallani a pokoli lármából, az egész kezdett folyamatos méhzümmögéshez hasonlítani, ami betöltötte az egész elmémet. Kétségbeesve ráztam a fejem, befogtam a fülem, de nem tudtam tőle szabadulni. Nem lehetett.
Órákon keresztül vergődtem így, kínlódva, egyetlen ép gondolat nélkül, mikor hirtelen újra csend lett, természetellenes csend, fullasztóbb, mint előtte bármikor. Nem hallottam többé a mérgezett szavakat, nem hallottam a forgalom zaját se vagy a saját nyöszörgésemet. Zsibbasztó, néma csend telepedett az érzékeimre. Azt sem hallottam, ahogy a fegyver a kezemből kiesve a csupasz kőre zuhant, pedig ez a süketség mentette meg az életemet, hiszen utána számtalanszor emeltem a fejemhez a kezem és húztam meg a ravaszt, a ravaszt, amiről nem értettem, hová tűnt.
Aztán már ez se érdekelt. Csak ültem ott, ahogy szép lassan bealkonyodott, sötétség telepedett a városra, és közben éreztem, hogy ha valami nem töri fel gyorsan ezt az iszonyú csendburkot, örökre így maradok. Így, ahogy most is vagyok, másfél év után. Magamba zárva. |
|
|
- szeptember 29 2009 12:42:40
Ez, azt hiszem a túlélők bűntudata...Az előzményeket nem ismerem, csak ki tudtam valamit következtetni, de ebből azt hiszem, hogy a férfi halálában egyedül ő maga hibás...senki más, a férfi idézte elő a halált, nem más...
A lelkiállapot nagyrészt ismerős...nem pont ugyanezt, de hasonlót éltem át mikor meghaltak azok, akik fontosak voltak. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
