Napkorong

Volt egyszer egy barna lány,
Ki nagyon szerette párját.
A fiú is így érzett
De egy napon másnál ébredett.
Tudta, mit követett el, s lehet,
Hogy ezért párját veszti el.
Nem tudta, hogy mondja el,
Félt, hogy ezzel párja szívét töri el.
Szomorúan sétált az utcán,
S egyszer csak meglátta párját.
A lány boldog volt, úgy sugárzott.
Nem tudta, mi fog történni akkor.
Látta párján, nem jól van,
- Mi baj drágám talán beteg vagy?
A fiú nem szólt, csak könnyes szemmel nézett,
Majd a lány szemében is megjelentek könnyek.
Majd a fiú megszólalt:- Sajnálom. Vége!
A lány nem értette mi történt, miért hagyja el.
S a fiú szomorúan, könnyes szemmel ment mesze.
A lány nem értette ezt, de tudta ezzel életének vége.
Elzsibbadtak lábai, s leesett a földre.
Eszméletlenül feküdt ott, s közben folyt a könnye.
Senki nem ment erre, kihalt környék volt ez.
A lány volt csak egyedül, ? feküdt összetörve.
Egy álma volt, végtelen, gyönyör? álom.
Melyben ? és párja szerepelt, ?k éltek ott boldogan ketten.
Az álmában minden szép volt, Zöld f?, kék ég, telihold.
Minden oly tökéletes, a fiú s a barna lány ölelkezett.
Egész nap el se engedték egymást, így éltek a lány álmában hát.
Majd a lány felébredt, s ismét a szomorú életbe csöppent.
Ahol minden véget ér egyszer, s nem tart örökké a szerelem se.
Lassan felállt, szédült még egy kicsit, majd körülnézett, s csak sírt.
Elsétált a fiú háza felé, ahol kedvese már nem ment ki elé.
Majd hazament, s beült a hintájába, s visszagondolt álmára.
Könnyei csak folytak, s arra gondolt, milyen boldogok voltak.
S most vége- eddig tartott e szép szerelem- s most vége.
Eközben a fiú is a lányra gondolt, hogy mért tette ezt? Muszáj volt.
Nagyon fájt neki, de meg kellett tennie. Ezt a lányt el kellett felejtenie.
Ült a sötétben, nem tudta mit tegyen. E lány nélkül életének értelme nincsen.
Ült a sötétben, s remegett, hogy a lány is ? rá gondol, ebben reménykedett.
Jól gondolta ezt, nem is csoda,
Egy összetört szív nem tud másra gondolni , csak a múltra.