|
 Vendég: 112
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Egy kisgyermek emlékei 1956.októberéről.
Kártyavár
Megint köhögök. Kishúgom lázas, biztos én is elkaptam a betegséget. Apuka dolgozik, anyuci a konyhában van. Olyan szokatlanul furcsa hangok vannak az utcán, kimegyek,megnézem mi az. (A belvárosi lakás kovácsoltvas rácsos erkélye a forgalmas körútra néz.) Jó lesz vigyázni, nemrég, amikor az utcára lenéztem olyan érdekes volt, hogy kidugtam a fejem a rácson és beszorultam. Anyukának kellett kihúzni, fájt!,még jó, hogy nem maradtam ott, nagyon megijedtem és még ki is kaptam.
Pedig most igazán érdekes dolgok történnek odalenn. Már kezd sötétedni és nagyon sok ember van az utcán. Kiabálnak és valamivel nagyon zörögnek.
Anyukám bekapcsolta a rádiót és szalad ki. "Gyere be azonnal!!" Nemcsak zörgést, hanem még durranásokat is hallunk. Anyu megfog és húz be a szobába, gyorsan bezárja az erkélyajtót.
Apu éppen megérkezett. De jó!
Halkan beszélnek, nagyon izgatottak /azért hallom ám/.--Az emberek kimentek az utcára ...kitört a forradalom...Sztálin szobrát ledöntötték...azt verik szét...a vörös csillagokat is verik le az épületekről...már lövöldözések is voltak...most mi lesz???...Ne menj ki, maradj velünk...a gyerekek betegek!..." Ilyen és hasonló szavak szűrődnek ki a másik szobából. Kicsit félek én is, érzem, valami nagy baj van.
Másnap már én is belázasodtam, fekszem az ágyamban. Anyuka hozza a teát, orvosságot. A helyzet egyre rosszabb, a különös zajok és az izgalom egyre fokozódik. Felvonulásokról, harcokról szólnak a hírek. Így telnek a napok.
A hírekből, a felnőttek beszélgetéseiből kiderül, hogy "bejöttek a szovjet csapatok, támadások, harcok vannak. Le kellett mennünk a pincébe, mert veszélyes a lakásban lenni. Furcsa, dohos a levegő. Érezni a félelmet, aggodalmat. Az asszonyok megpróbálnak az egyre kevesebb alapanyagból ételt készíteni, ami itt lent nem is olyan könnyű. A férfiak kijárnak kenyérért ,tejért stb.és hozzák az újabb híreket, a városban hol, mi történt. Kétségbeesett szavak..halál, megtorlás.. a sorba,ahol kenyérért álltak belelőttek, csoda, hogy megmenekültünk...
A néhány szomszéd gyerekkel együtt, akik itt vannak megpróbálunk játszani. Az egyik nagy fiú egy kis asztalon kártyából épít várat, ilyet még nem láttam. Mi kisebbek körbeálljuk és lélegzet-visszafojtva várjuk, hogy az újra és újra összedőlő kártyalapokból ezúttal mekkora várat sikerül neki felépíteni. Néha egészen szép magasra sikeredik.
Ismét történt valami, de ez nagyon félelmetes. Egyszer csak egy nagy robbanást hallunk, beleremeg a föld is. A lépcsőn lefelé a pincében füst gomolyog. Erős szagok, vegyszerek és egyéb illatok érezhetők a levegőben. Kitör a pánik. Egy szomszédasszony jajveszékelni kezd, sírva kiabál, hogy mind itt pusztulunk!!! Többen próbálják megnyugtatni.
Miután néhány férfi óvatosan utána nézett, kiderült, hogy a ház belövést kapott egy orosz tanktól és mivel a földszinti illatszerbolt kigyulladt, el kell hagynunk a pincét. A felnőttek ismét összepakolnak minket és azt a kevéske holmit, amit magukkal tudtak hozni és elindulunk. Szürke, késő délután van, nem tudjuk, hol fogunk aludni. Mivel más kiút nincs az udvarra kijutva a téglafalon vernek ki egy lyukat, azon kell átmászni, hogy a hátsó mellékutcába jussunk, tán arra nem olyan veszélyes.
Következő emlékem, hogy egy éjszakát valami nagy teremben töltöttünk és én egy nagyon kemény helyen, talán egy asztalon aludtam.
Másnap, miután elcsendesedtek a harcok, visszatérhettünk a házunkba, illetve, ami abból maradt, ugyanis az épület egy része romokban hevert és ez a mi lakásunkat is lakhatatlanná tette. Szüleim összeszedték, ami még megmaradt és elindultunk, hogy minket, gyermekeket biztonságba helyezzenek vidéki rokonainknál. A körútra kijutva félelmetes kép tárult elénk. A romos házzal szemben négy nagy tank áll egymás mellett, vörös csillaggal az oldalán és csövei fenyegetően meredtek előre. Én ekkor szorosabban kapaszkodtam édesapámba, aki a karjában vitt védően.
A történtekkel kapcsolatban politikai állásfoglalást ne várjon tőlem senki, hisz ekkor csak hat éves vagyok.
Most, felnőttként csak ennyit tennék hozzá: a forradalom is, mint az a kártyavár ott a pincében, összeomlott, de a történelem időről-időre igazolja, hogy az emberi természet olyan, hogy újra és újra megpróbálja felépíteni életét. Talán egyszer sikerül valahogy rögzíteni azt, ami felépült....??
|
|
|
- október 02 2009 10:05:55
Kedves Mária!
Nagyon meghatóan írtad le a kisgyermekként általad átélt borzalmakat. Akkor én még csak három éves voltam és mivel Somogyban, vidéken éltünk, így részemről ezek a rossz élmények elmaradtak. Talán még a felnőttek sem tudták, hogy mik történnek a városokban, főleg Budapesten. A mi vidékünk még a háborús időkben is csak hátországként szolgált, de az orosz katonák randallírozásáról nekem nagyon sokat meséltek később, amikor már meg tudtam érteni a dolgokat.
A történeted végén írtakat én is nagyon remélem!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- október 02 2009 22:18:52
Megrendítő ezt a történetet egy kisgyerek szemével látni. Nekem meséltek erről az időről, hisz nagymama ekkor volt tizenéves, és a Móricz Zsigmond körtéren laktak, ahol szintén nem volt ritka a lövöldözés. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
