|
 Vendég: 113
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Misztikus történet a Herceg lelki megtisztulásáról, aki elveszítette az Egyetlent.
Mereven nézem a bogarat.
Az aprócska lény fekete kitinpáncélja gyémántként csillog, ahogy lázas igyekezettel törtet rejtelmes célja felé. Kigúvadt szemgolyóm olyasféle tényező számára, melyet képtelen felfogni.
„Ahogy nekünk a napkorong – gondolom fanyarul. – Érzékeljük a helyén, de többet nem tudunk róla. Túl nagy és túl messze van hozzá, hogy megértsük”. Aztán emlékezni kezdek, mintha minden újra lejátszódna…
Az éjszaka sötét lepelként borul az öreg tölgyfákkal körülvett otthonára; lehullt avar recseg a csizmám alatt. Kardom markolata megvillan a csillagok fényében, ahogy az összeboruló tölgyek közt lépkedek. Az elém kerülő sámán úgy mered rám, amikor megjelenek, mintha vesémbe látna.
Várt már rám, talán megsúgták neki a szellemek, hogy jövök.
– Meghalt a lelkem – közlöm halkan.
Hangom tompán, üresen kong, mintha láthatatlan kripta mélyéről szólna.
Tamgard ábrázatán derűs kifejezés suhan át, de olyan gyorsan, hogy nem vagyok biztos benne, láttam-e. Bölcs hírében áll, kinek neve messzi földeken ismert, nekem mégis kételyeim vannak. Csak egy jó kedélybe burkolózó öregurat látok magam előtt.
– Nos, nagyuram – a varázstudó hangja közönyösen cseng –, az emberi lélek korántsem hal meg olyan könnyen, mint hinnéd. Előfordul, méghozzá igen gyakran, hogy jócskán túléli a testet.
Vonásaim összerándulnak.
– Elhagyott az Egyetlen – mondom remegő hangon –, akit igazán szerettem. Nélküle félembernek érzem magam, nincs színe a virágoknak, nincs íze az ételeknek, mintha démonkarmok téptek volna ki belőlem mindent, amit fontosnak tartok.
A sámán széles, invitáló mozdulatot tesz karjával.
– Ülj a tűzhöz! – javasolja.
Helyet foglalok, kardomat hüvelyestül térdem mellé fektetve, aztán türelmesen várom, hogy megvilágosodjam a lángok táplálásával foglalatoskodó sámán szavaitól. Az öreg átlagos magassággal rendelkezik, mégis világosan érzem, hogy olyan erő sugárzik belőle, amely kiemeli a halandók sorából. Kopott barna ruhája az erdőt idézi, hófehér, vállig érő haja csikorgó telet. Számos nyarat elrághatott már, de még egyetlen foga sem hiányzik; acélszürke szeme élénken csillog, mint a vadászó sólyomnak.
– Herceg – kezdi a mondókáját Tamgard. – Átérzem, amit Te: a keserűséget, a veszteséget, és az ürességet; de tudnod kell, a valóság sokféle. Attól függ, honnan nézed. Minden egyes pillanatát Te teremted. Persze, ahhoz, hogy ezt megértsd, a feje tetejére kell állítanom eddigi világodat. Gyökeresen fel kell forgatnom minden gondolatot, ami a fejedben lapul. Fárasztó és megerőltető vállalkozás lesz, főleg Neked.
– Bármit tartogatsz, vállalom, öreg!
Hangom nyersen csattan, úgy vágódnak ki ajkam közül a szavak, mint a levegőbe suhanó nyílvesszők. A sámán tűnődve vizsgálgat, nem rázza meg türelmetlenségem. Talán látja lelkemet: nem sok minden akad, ami itt marasztalná ezen a parton.
Végül bólint egyet:
– Rendben, nagyuram, itt az ideje, hogy megváltoztassuk a nézőpontodat!
Pipát nyújt felém, én pedig szótlanul pöfékelni kezdek; hagyom, hogy átjárjanak a szavai és az aromás füst testes íze…
Beszélgetésünk alig tizenkét órája zajlott le, ám az eltelt idő homályába vész. Tekintetem emberöltőkkel ezelőtt itta be a tábortűz lobogó fényét. Ha Tamgard előre szólt volna, hogy mi vár rám, akkor meghátrálok, de a kész tényekkel szembenézve büszkeségem tiltja, hogy eláruljam gyengeségemet. A bogár közben eltűnik szemem elől, és üres, koromfekete föld látványát hagyja maga után. Veríték ömlik pórusaimból, úgy szédülök, mint még soha.
Örülök, hogy nem vacsoráztam; mostanra kikívánkozna belőlem az ennivaló. A torkom és a szám száraz, mint az eltévedt sivatagi vándornak; pedig a nap még nem süt igazán. A lábamra hurkolt kötél feszesen szorul bokámra; dübörgő vérem nem a megszokott irányban kering. Helyet cserél a lent és a fent. Nem tudom, meddig bírom még fejjel lefelé lógva az évszázados tölgyfán, melyet a sámán választott ki számomra.
„El fogok ájulni” – tudatom magammal, és úgy is történik.
Fogalmam sincs, meddig függök eszméletlenül – lehet, csupán percek telnek el, de az is megeshet, hogy órák –, nem áll rendelkezésemre eszköz, amely választ adhatna kérdésemre.
A nap pontosan ugyanúgy tűz, mint mielőtt tudatom kihunyt volna, ám sokkal gyengébbnek érzem magam. Talpam alatt a kék ég egyhangú rónáit egyetlen kósza felhő sem töri meg. A hőség fojtogató lepelként borul rám.
– Thodd, a Harag Istene kilenc napig lógott fejjel lefelé Ég és Föld között Onerth főisten parancsára, hogy megváltozzon – ködlik fel előttem a bölcs lángok által megvilágított arca. – Mivel Te halandó vagy, Shrengard, Neked három is elég.
„Három nap – rémülök meg –, hisz még az első sem telt le!”
Megpróbálok szabadulni a kötelékek közül, de Tamgard előrelátóan tervezte meg a csomókat. Se isten, se ember nem tudna kiszabadulni belőlük. Jó darabig rángatódzom partra vetett halként; izmaim sajognak a meddő erőfeszítéstől. Meg akarok halni, de nem ilyen megalázó módon! Üvöltenék az alattam húzódó égbolt felé, de nincsen hangom. Elcsukló nyüszítés tör fel torkomból; sírnék, ám szemem képtelen könnyeket termelni. Ha valaki felajánlaná: kiszabadít, és kezembe adja Tamgardot, darabokra tépném!
Ámde mi az én dühöm a Harag Istenének őrjöngéséhez képest?
Hirtelen lecsillapodom, amikor megpróbálok válaszolni saját kérdésemre. Magam előtt látom Thoddot, amint szabadulni próbál a béklyóiból, és elszégyellem magam…
Furcsa nyugalom száll meg. Ráébredek, hogy keserűségem porszem ágálása a kőszikla árnyékában. Ha az elítélt istenség nem tudott szabadulni, én hogyan tudnék?
Ízlelgetem fájdalmamat, ami mintha nem a régi lenne; magát az érzést sem sikerül felismerni lelkem gyújtópontjában. Az Egyetlen elhagyott, mondom magamnak, hogy megnyissam a kínok lezárt zsilipjeit, de nem járok sikerrel.
„Miféle Egyetlen? – kérdez vissza egy belső hang. – Mi az, hogy Egyetlen? A világ nem úgy van teremtve, hogy csak egy legyen valamiből. Mindenből sok van, örömből és fájdalomból egyaránt, csak ki kell nyitnod a szemed, hogy észrevedd!”
Közben a sámán hangja is rákezd a magáéra a fejemben:
– Amikor a kilencedik nap végén Thodd visszanyerte szabadságát, kiveszett belőle a gyűlölet – magyarázza bizonytalanság nélkül –, helyreállt a belső egyensúlya, ami nem akkor billent fel, mikor Onerth felkötötte, hanem akkor, mikor eszét vesztve dühöngeni kezdett. Ahogy más szemszögből nézte a dolgokat, rájött, hogy feleslegesen küzdött a rámért sorscsapások ellen.
– Talán nemcsak egy Egyetlen van, hanem több – jelentem ki fennhangon – vagy bárki azzá válhat…
– Talán – kacsint az öreg – nem is létezik, csak az emberek bebeszélik maguknak.
– De én jó vagyok – mondom –, mindig tisztességes voltam vele. Miért hagyott el? Hol hibáztam?
Kétségbeesésem élesen vág, mint a gyémánt. Az igazságot nem lehet fejre állítani; kimondott szavaim őszintén csengenek, noha magam sem hiszek már bennük.
– Nem hibáztál sehol, de néha éppen az a hiba…
A válasz lecsendesíti háborgó lelkemet.
Lógok a semmiben, Napok és Holdak vándorolnak odalent; az idő visszafelé pereg. Az anyaföld lepelként borul fölém, szívem jobb oldalon dobog. Más ízű a levegő és a fájdalom. A halottak az égben várnak feltámadásra, a madarak a talajon szárnyalnak.
Végül hosszú idő múlva megtöröm a simogató csendet:
– Mikor telik le a három nap?
– Már régen letelt – mondja Tamgard –, Te akartad, hogy ilyen sokáig tartson!
Csillagok és spirálisan tekergő, aranyszínű porfelhők között lebegek, egyedül a mélysötét űrben. Már nem dübörög a halántékomban a vér, tiszta vagyok és szabad – mindörökre a magam ura.
– Lejöhetek végre? – kérdem halkan.
– De hisz végig idelent voltál!
Kinyitom szemem, és rájövök, hogy a tábortűznél üldögélek; palástként gomolyog körülöttem pipám fűszeres füstje.
Az öreg mosolyog, és nem szól semmit. Felállok, felé nyújtom a kezem.
– Mihez kezdesz, Hercegem? – kérdi szelíden. – Megkeresed a lelkedet?
Megrázom a fejem.
– A helyén van az – felelem. – Inkább az Egyetlent keresem meg. Talán keresnem sem kell, és rátalálok.
Bólint, és könnyed intéssel utamra enged.
Határozott léptekkel nekivágok az éjszakának, amely már nem tűnik olyan sötétnek.
|
|
|
- október 10 2009 11:30:07
Nem hiszem hogy bárki Egyetlenné válhat. Szerintem belőle csak egy van, de könnyű eltéveszteni, hogy ki az...a herceg nem a valódi Egyetlent találta meg, csak azt hitte valakiről hogy az. Szerintem. |
- október 10 2009 11:47:15
Ez is egy felfogás, a kérdést szándékosan nyitva hagytam. Túl kis pont vagyok én ahhoz, hogy megfeleljek rá, főként, hogy a válasz esetleg személyenként változó lehet – szerintem legalábbis.  |
- október 10 2009 14:36:58
Kedves Maggoth!
Nagyon tetszett az írásod, nekem is volt üzenet benne, köszönöm.
Írj még sok ilyet!
Szeretettel Tay |
- október 10 2009 14:42:50
Kedves Taygeta!
Ennek nagyon örülök, ugyanis egyszer üzenetnek szántam valakinek, aki sokat gyötrődött, és nagyon mélyponton volt. Örülök, hogy hozzád is elért. 
Tisztelettel
Maggoth |
- október 10 2009 23:50:03
érdekes, misztikus történeted valóban elviszi a gondolatokat...nagyon tetszett |
- október 11 2009 00:01:29
Nagyon örülök, ugyanis pontosan az volt a cél mse, hogy elvigyem a gondolatokat, nagyon örülök, hogy elolvastad, köszönöm szépen! |
- október 11 2009 15:40:36
Akkor osztályoznám.
Gondolata 4
megvalósítása 2
eszközhasználata 2
Össztekintetben 2
Nagyon sokat kell még tanulnod, hogy magadénak érezd a kifejezés tudományát.
Milyen gyorsan teszed? Tőled függ. |
- október 12 2009 13:22:00
Gyorsan tanulok Mihály, ezt bármikor szívesen be is bizonyítom neked. Kíváncsi vagyok, vajon hajlandó vagy e kiállni ellenem, vagy csak a szád jár!  |
- december 15 2009 11:31:24
Mihály, úgy látom, mások nem értenek egyet az osztályzatoddal, tekintve, hogy ez a novellám is bekerül az Univerzum Örököseinek antológiájába.
Talán néha neked sem ártana kicsit átértékelned a saját ítéleteidet.  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
