|
 Vendég: 20
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_M
(Olvassátok el, és kérek véleményt.)
„Fura érzés. Mintha lebegnél, aztán hirtelen semmi. Filmszakadás. Nem látsz, nem hallasz, nem érzékelsz semmit sem a téged körülvevő világból. Súlytalan vagy, szédülsz, mintha részeg lennél, de azután… azután semmi, a nagy sötétség és a nyugalom. Eltűnnek a gondok a vaksötétben. Magadat se látod, nem is hallod. Mély álomba merülsz. Nagyon mély álomba…”
Így mesélte az első után. Így írta le Réka, milyen volt odaát, ahová néhány pillanatra száműzte magát ebből a világból. Pontosan ezeket a szavakat használta. S mindezt miért? Azért, mert nem a jó emberrel hozta össze a sorsa. Egy olyan férfival, aki nem értékelte őt, nem becsülte, de mikor apró titkáról lehullt a lepel, megkövezte. Elítélte egykori múltja miatt, az ifjúkorában elkövetett baklövései miatt. Azon tettei miatt, melyeket a kamasz Réka követett el, nem pedig az érett gondolkodású, jövőjét tervezgető Réka, aki lett belőle. -De ma már nem számít.-
Nem tudom, mi lett volna, ha nincs az a sok „ha”. Ha az ifjú Réka otthonülő-típus lett volna. Ha a fiú haverjai nem mondják el a múltbéli történéseket. Ha a fiú nem vette volna számításba az elfeledett cselekedeteket. Ha Réka kicsit is erősebb lélekben. Ha nem…
Mindegy. Megtörtént. Én tudom, hogy a fiú sose szerette úgy igazán Rékát. Láttam kapcsolatuk idején más lány karjai közt, részegen udvarolgatni mindenféle plázacicáknak. Már akkor hányingerem volt tőle, a történtek után meg végképp. És talán pont ez volt a haverokkal együtt kiagyalt terv kulcsa, a szakítás oka, mert más miatt nem léphetett volna le, hacsak nem épkézláb magyarázat nélkül. De annyira csak nem volt gerinctelen.
Szóval, a múlt utolérte Rékát, elhagyták. Ezután tette meg, amit tett. De nem sikerült tökéletesre. Rátaláltak, megmentették. Visszatért a fájdalomba, a kínzó emlékek közé.
Fájó szívű szerelmes volt ő, aki úgy érezte, a fiúval együtt mindenét elvesztette, mindennek az értelmét. Bezárkózott a saját maga köré épített világába, ahova senkinek nem volt belépése. Minden hozzá intézett vigasztaló szó hiábavalónak bizonyult, csak zokogott és zokogott. Annyira leszigetelt mindent maga és a külvilág között, hogy nem érte el senki. Így ment hetekig. A végén már könnycsepp se maradt, amit hullathatott volna.
Aznap volt. Meglátogattam őt. Tudhattam volna, hogy készül valamire, mert a bezárkózott Réka megtörte a csendet. Akkor mesélt arról, milyen volt odaát, a nyugalom világában. Szavai távolinak tűntek. Ő maga is. Mintha nem ülnék mellette, mintha nem hozzám intézné a szavait. Hallgattam érzéketlen hangját. Aztán az ablakhoz lépett. Elhallgatott. Talán a szép kilátásban révedt el a tekintete, talán nem. Nem tudtam, mit néz.
A hatodikon laktak édesanyjával. Onnan belátni az egész környéket. Gyakran álldogáltam én is az elhúzott függöny előtt gyönyörködve a ház előtti parkban, a benne lévő halastóban, ahol a hattyúk hófehér tollazatukban pompáztak. Mosolyogva nézegettem az öregecske házaspárokat, ahogy egymás kezét fogva nagyokat sétáltak a virágok közt. -Ma már mást látok, ha ki-kinézek ezen az ablakon.-
Bíztam benne, hogy akkor ő is a hattyúkat lesi, vagy az idős párokat. Tévedtem. Arra várt, mikor záródik a lépcsőház ajtaja az épp hazaérkező szomszéd után.
És ugrott. Szörnyű pillanat volt ezt látnom. Átlépett a nyugalom világának kapuján.
A halálos nyugalom világába…
|
|
|
- október 18 2009 15:49:39
Megrendítő az írásod.
Milyen érdekes, hogy embereket csak ember tud tönkre tenni, nem számol azzal, hogy mit rombol a másikban. Lelki önzőség, ami sajnos - tisztelet a kivételnek - nagyon sok férfi emberre jellemző. A tapasztalatom íratja ezt velem.
Gratulálok írásodhoz.
Szeretettel Joli |
- október 20 2009 09:10:04
Kedves Tehodora!
Nagyon szomorú történetet írtál. Sokszor az embernek az a véleménye, hogy öngyilkosságot csak gyáva, és gyenge emberek követhetnek el. De az, aki nem volt soha az ő helyükben, soha nem is tudja magát odaképzelni igazán, és átérezni azt, amit ők éreznek akkor, amikor végzetes döntésre szánják el magukat.
Sok ismert esetet olvasva, hallva ma már arra gondolok, hogy nem ők a gyávák, hanem talán mi, akik még nem jártunk a Ő útjukon. Mekkora elszántság kell vajon hasonló tettek elkövetésére. Belegondolt valaki ebbe, hiszen sokszor a halálos betegek is mennyire tudnak ragaszkodni az életükhöz!?
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- október 25 2009 12:57:55
Szomorú történet, és síremlék mindazoknak, akik mások önzése és érzéketlensége miatt haltak meg. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
