|
 Vendég: 39
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_...Hát, gyerünk! – kiáltotta az apja.
Aztán a következő pillanatban még hozzátette, miközben hátra fordult, és talányosan rákacsintott:
– A hétszázát!
 Z
Peti alig várta már, hogy megérkezzen végre a Jézuska, és elhelyezze az ajándékokat a fa alatt. A hét éves kisfiú nagyon szerette az édességet, akárcsak a papája, aki például oda volt a karamellás jégkrémért. Peti izgalmában még a szokásosnál is több nyalánkságot evett, utána viszont elnyomta a buzgóság. Álma egyszer csak nagyon furcsává vált, olyannyira, hogy még abban sem volt biztos, álmodik egyáltalán.
Elképesztő tájon találta magát, ahol minden olyan másnak tűnt, mint a kinti világban. Édes illatok szálltak a légben, mégis valóságosnak tetszett a hely, felébresztve a kisfiú kíváncsiságát. Csöppnyi félelmet sem érzett, inkább egyfajta felajzottságot, amely arra ösztökélte, hogy minél nagyobb területet bejárjon.
A talaj ruganyosnak tűnt, és amikor leguggolt, hogy kézzel is megvizsgálja, döbbenten állapította meg, hogy a legízletesebb pillecukorból van. Összefutott a nyál a szájában, emiatt nem tudta megállni, hogy bele ne kóstoljon. Csak mértékkel csipegetett a finomságból, mert a távolban látszó fák is gyanúsaknak tűntek, és valami azt súgta Petinek, hogy azok is szolgálhatnak némi meglepetéssel. Sejtése rövidesen beigazolódott, ugyanis rá kellett jönnie, hogy égbetörő nyalókákról van szó, melyek lombja nem más, mint vattacukor!
Lelkesen falatozgatott a vaníliaaromájú növényzetből, mikor egyszer csak egy morcos manó bukkant fel mellette, akit ebből az okból magában el is keresztelt Morcos Manónak.
– Mit csinálsz, te kölyök? – kérdezte az apró termetű egyén gorombán.
Péter tátott szájjal meredt rá, mert valahonnét nagyon ismerősnek tetszett, ugyanakkor pedig vadul kattogtak az agyában a kerekek, hogy megfelelő választ eszeljen ki.
– Vattacukrot eszem – bökte ki végül a legkézenfekvőbb magyarázatot. – Az csak nem baj?
– De igenis, hogy baj – vágta rá a mufurc kis lény. – Ez a pompás világ nem azért született, hogy te csakúgy magadba tömd, a hétszázát!
– Bocsánat – hebegte szégyenkezve Peti Morcos Manó gorombaságától. – Igazán nem tudtam.
– Hát, most már tudod – morogta az. – Az itteni növények és állatok ugyanúgy élőlények, mint odakint, de a kisebb sérüléseik szerencsére begyógyulnak.
Könnyed mozdulattal letépte egy gyanútlanul arra ugráló csokoládényúl fülét, és a szájába tömte. A tapsifüles arra sem vesztegette az időt, hogy szemrehányást tegyen a rajta esett bántalom miatt, miközben – láss csodát! –, az imént eltűntetett édességdarab visszanőtt a helyére, ahogy tovaszökdécselt.
Peti elmélázva nézett utána, de Mogorva nem hagyta túl sokáig bambulni.
– Ideje lesz hazamenni szépen, a hétszázát! – dörrent rá mérgesen. – Majd én a kijárathoz vezetlek, nem lesz itt semmi gond.
– Jó – adta be a derekát a kisfiú, mert szerette volna elkerülni a felesleges vitákat. – Menjünk!
Apró termetű kalauza dúlva-fúlva megindult előtte, Peti pedig vidáman követte, mert belül igen mókásnak találta a harapós kedvű erdei lényt.
– Hogyan fogjuk megtalálni a kijáratot? – érdeklődött ártatlan hangon.
– Nagyon könnyen – vetette oda Manó. – Az ajtó egy szivárvány tövében van.
– Igen, de szivárvány csak eső után szokott lenni – mutatott rá a kisfiú, azt már inkább magában tartva, hogy eddig úgy tudta, a szivárvány tövében kincs van.
– Itt nem kell hozzá zápor – szögezte le Mogorva. – Csak át kell kelni a hegyeken, és néhány folyón, aztán már ott is vagyunk. Remélem, jól bírod a gyaloglást?
– Persze – lódította Peti –, nagyszerű formában vagyok.
Ez a kijelentése természetesen enyhe túlzásnak bizonyult. A kisfiú szerette a különböző csemegéket, a sportért viszont nem rajongott – szívesebben töltötte idejét tv-nézéssel vagy számítógépes játékokkal, ahelyett, hogy az illatos, friss levegőn futkározott volna. Néhány perci gyaloglás után le kellett ülnie az egyik útjukba akadó habcsók dombra, hogy kicsit kifújja magát. Mogorva valósággal a szívéhez kapott ilyesfajta időpazarlást tapasztalván. Kétségbeesetten, a kezeit tördelve toporzékolt Peti körül, és végül nagylelkűen beleegyezett, hogy harapjon pár falatot a habcsókokból. A kisfiú ettől újult erőre kapott, de rövidesen meg azt vette észre, menten kitikkad a szomjúságtól. Amikor ezt vezetőjével is közölte, szegény Manó feje majd’ szétrobbant a visszafojtott haragtól.
– Mindjárt a Banánturmix-folyóhoz érünk – préselte ki végül magából fogcsikorgatva. – Ott majd felüdítheted magad… kisfiú.
Mogorva magában persze Falánk Betolakodónak hívta Petit, de annyi jóindulat szorult belé, hogy nem mondta ki hangosan. Hívatlan vendége összeszedte magát, és rövidesen végre meghallottak a csábító elnevezésű folyó hívogató csobogását.
Peti valósággal rohant a hang irányába, olimpikonként ugrálva át az útjába akadó lekváros fánkokon. Rövidesen lelkes szürcsölés hallatszott, amitől Manó ingerülten csuklani kezdett, miközben időnként a válla is rángatódzott.
A selymesen finom banánturmix meghozta kisfiú étvágyát, aki az ösvényt szegélyező bokrokról szaloncukrokat és bonbonokat csipegetett. Mogorva már nem szólt semmit, jól tudván, hogy Peti végső aduászként leülne a legközelebbi álomba dermedt puding halomra, ha megróná. Falánk Betolakodó végigette magát az összes fellelhető édességen, és kortyolt az útját keresztező málnaszörp- illetve fagylaltfolyamokból. Manó csak sápadt és szürkült, de nem szólt egyetlen gorombaságot sem.
Végre megérkeztek a Diós Bejgli-hegységhez, ahol veszedelmes chipsgörgetegek nehezítették meg a haladást, kiszámíthatatlan tejszínhablavinákkal váltakozva. Bár nagyon nehéz volt az átjutás, Peti mindig újabb és újabb harapásokból merített erőt, melyeket különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül követett el az ízletes alapanyagú akadályok sérelmére.
Végre Mogorva legnagyobb megkönnyebbülésére meglátták a szivárványt és a tövében tündöklő aranyajtót. Falánk Betolakodó bizony már alig tudott járni, és rá sem bírt nézni többé a körülötte integető édességekre. A gyomra kavargott, és nagyon bánta már, hogy úgy telitömte mindenféle ragacsos finomsággal a pocakját.
– Mindjárt odaérünk – mondta biztatóan Manó, aki jól látta Peti csüggesztő állapotát. – Kitartás, a hétszázát!
– Nagyon rosszul érzem magam – sóhajtotta a kisfiú. – Nagyon-nagyon rosszul.
Végül csak odaértek, és Peti kellemetlen érzései enyhültek kissé, mikor Mogorva megengedte neki, hogy megtapogassa a szivárványt, mielőtt keresztülmenne az ajtón. Érdekes élménynek bizonyult, és a kisfiú igyekezett jól az eszébe vésni. A szivárványnak kellemesen langyos hőmérséklete volt, és amikor megragadta, visszasimogatta a kezét, mintha valami kedves kis tündér bujkálna benne.
– Ég veled! – mondta Peti barátságosan Manónak. – Biztosan találkozunk még.
– Az már szent igaz – hagyta helyben az aprócska útitárs.
Majd végső búcsúzásként természetesen hozzátette:
– A hétszázát!
A következő pillanatban a kisfiú bátran átlépett a küszöbön, és a saját ágyában tért magához. Apja és anyja aggódva álltak fölötte, miközben a vállát rázogatták.
– Sziasztok – mondta boldogan Peti.
Aztán még boldogan hozzátette:
– Jól vagyok
– Akkor gyere, egyél egy kis bejglit – mosolygott rá az anyja. – És nézd meg, mit hozott a Jézuska!
A kisfiú szülei nagy meglepetésére közölte, hogy nem kér semmilyen édességet, aztán egyenesen a díszektől ragyogó karácsonyfához sietett. A pompásan mutató fenyő aljában mindenféle színes csomagolású videojáték várta, de Peti tekintetében nem villant fel a szokásos elégedettség. Először akadozva, majd mind folyékonyabban mesélte el, milyen érdekes világban járt, miközben tekintetét az ablakon túl kavargó hóesésre szegezte.
– Ugyan – mondta az anyja, amikor mondókája végére ért –, csak elcsaptad a gyomrodat a sok nassolással. Banánturmixból készült folyók és mogorva manók, csak a képzeletedben léteznek.
– Én hiszek neked – mondta ezzel szemben apja, akinek mosoly rezgett a szája szélén. – Aranyos kis figura lehetett, ráadásul te is egészen megváltozva tértél vissza közénk. Még a játéklemezektől sem látszol túl boldognak, úgyhogy ki vele, mivel szeretnéd a karácsonyt ünnepelni?
– Menjünk ki hógolyózni! – csúszott ki Peti száján, aki a következő pillanatban rájött végre, hogy a nyalókafák között felbukkanó Manó miért volt olyan ismerős számára.
– Hát, gyerünk! – kiáltotta az apja.
Aztán a következő pillanatban még hozzátette, miközben hátra fordult, és talányosan rákacsintott:
– A hétszázát!
|
|
|
- október 28 2009 12:02:08
Kedves Maggoth!
Kedves kis történet. Valami azt súgja nekem, hogy a mufurc kis manó Peti édesapjára hasonlított. Mert vajon a végén miért tette hozzá az apa a "Hát, gyerünk!" után még azt, hogy "A hétszázát"?
Van az úgy, hogy álmainkban olyan személyeket látunk viszont, akik a valóságban is körülvesznek bennünket, csak még sok más cselekmény is beleszövődik az álmainkba. Ezért nem jó tele gyomorral lefeküdni! Főleg, ha teleettük magunkat sok finom süteménnyel, mint ahogy ez a Peti gyerek is tette!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- október 28 2009 12:20:54
Kedves Zsuzsanna!
Örülök, hogy ilyen gyorsan elolvastad, igazán kedves vagy
Ez csak egy kis meseféleség, nem gondoltam, hogy bárkinek is tetszeni fog.
Hát, köszönöm! |
- október 28 2009 19:48:16
nagyon aranyos történet... |
- október 28 2009 19:57:37
Nagyon kedves... |
- november 01 2009 22:33:39
Tényleg kedves kis mese, dolgozhatsz ilyeneken többet is, ha van egy jó ötleted! ne hagyd elveszni! |
- november 02 2009 14:48:53
Oké, igyekszem, bár meseíróként nem vagyok valami nagyágyú. Kösz, hogy elolvastad. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
