Napkorong

Kétségbeesés. A halálfélelem enyhe kifejezés.
Érezted már, hogy egy hír hallatára valami elkezd nőni a mellkasodban és egyre csak szorít és szorít? Érzed, hogy rátelepszik a belső szerveidre. Először csak egy szorító érzést érzel, ami egyre erősebb. Majd a szíved szúr és feszít, és ki akar ugrani a helyéről. Felfordul a gyomrod, és mintha ki akarna fordulni az egész lényed. Szaporán veszed a levegőt, nehezen lélegzel. A szemhéjaid elnehezednek, mintha el akarnál aludni, de a gondolatok gyötrelmében nem mered lehunyni a szemed. Megállás nélkül ömlenek könnyeid. A torkod összeszorul, nehogy kijöjjön a belsőséged, folyamatosan nyeldesel. Ez az Érzelmek által kiváltott szubjektív állapot fizikai fájdalmakba csap át egy másodperc töredéke alatt.
Szédülsz, mert hiába lélegzel oly szaporán, mégsem jutsz elég levegőhöz.
Legszívesebben megfognál egy párnát és beleszorítanád a fejed. És csak sírnál sírnál egyre. Időnként a torkod egy-egy szorításából kiküzdött vérfagyasztó sikollyal törné meg zokogásod hangjának monotonságát.
Hihetetlen ugye, hogy mindezt csupán egy puszta gondolat váltja ki belőled?
Egy olyan gondolat, ami megfordul a fejedben, vagy egy szó, melyet olyan ember enged feléd kit többre tartasz mint a saját életed. Aki nélkül az álmaidban rettegned kell. Akinek minden mozdulata olyan neked mintha a jackpot-ot nyernéd meg.
És vajon miért van ránk ilyen iszonyatos hatással egy ártatlan szó?
Ha valaki iránt ilyen érzelmeink léteznek, akkor képtelenek vagyunk elképzelni azt, hogy ő nincs. Nem csak akkor, ha elhagy. Hanem ha nem létezik többé körülöttünk.
Hát… ez a folyamat következik be, ha esemény közeli állapotba kerülünk, és bepánikolunk. Mert elképzeljük. Nem jön elő képekben, mint más gondolatok, mert nem mer előjönni. Az agyunk véd minket, ahogyan csak tud.
Az ember az érzelmeinek csak egy kis töredékét tudjak kimutatni, és még kevesebbet kimondani. Az olyan gesztusok, mint az ölelés, egy csók ugyan tudatják a szeretett személlyel, hogy fontos nekünk, de sose fogja tudni, hogy ez a szeretet milyen mértékű. Ezt csak mi magunk tudhatjuk. De legfőképpen az agyunk. Ő tisztában van azzal is, hogy milyen állapotot váltana ki belőlünk az Ő hiánya, elvesztése, ezért küld ugyan jeleket, (talán, hogy felkészüljünk) de a képeket egy lezárt rekeszbe tartja, melyet jobb, ha nem feszegetünk.Ha ki kell nyílnia ki fog nyílni. Mint a kagyló, ami a végét járja.
Az érzelmeinket ajándékba kaptuk, hogy ezekkel is kiemelkedjünk a többi élőlény közül.
De vannak még számunkra ismeretlen formái. Vagyis inkább rejtettebb formái, melyeket, ha az ember megízlel, a legelképzelhetetlenebb lelki fájdalmakat éli át. Ami ugyan megtöri, de meg is erősítheti. Ezeket az érzelmeket nem könnyű feldolgozni. Valakinek nem is sikerül. Hatalmas lelki erőre van hozzá szükség, hogy később beépíthessük jellemünkbe.
Egy éppen hogy nagykorú, átlagos életet élő lány gondolatait olvassa éppen, aki ugyan még az élet nagy dolgaiban még nem tapasztalt, de az érzelmek széles skáláját már megízlelte. Fogékonyságának köszönhetően különleges édességként ízlelgethette a (számára)nagy fájdalmakat, és ezek után félve kóstolt bele a boldogság nyújtotta gyönyörökbe.
Az említett rejtett érzelmekkel még csak futó kapcsolatban volt, és így is szörnyű következményei lettek. Nehezen talált vissza magához, és félelmei nem múltak el.
De Ő bizakvó,(mások szerint inkább mazochista) és újabb íz-árnyalatokra éhezik. Mert úgy érzi, többet is el tud már viselni.
Érezni akar!

Hozzászólások

rapista - november 09 2009 19:37:30
Az benne az érdekes, hogy egy állapotleírástól - "pszichológiai értekezésen" át, na ez erős túlzás volt... inkább belső történésen át, majdnem eljutsz egy novelláig.

Ha meg tudod tenni, cselekménnyel, jellemrajzzal 1-2 szereplővel - párbeszéddel vagy elbeszélő stílusban - tedd meg!

[b]Ha érlelődnöd kell irodalmilag, tedd félre - vedd elő 5-10 év múlva ÉS MÉGIS ÍRD MEG A NOVELLÁT IS![/b]

Torma Zsuzsanna - november 11 2009 12:20:24
Kedves fAnna!
Egyetértek az előtem szólóval, hozzászólását megerősítve.
De, hogy lehetnek az embernek hasonló fizikai érzései, azt nem kétlem!

Üdv.: Torma Zsuzsanna