Napkorong

Rex felborzolódott szőrrel bámulta a feketéllő tárgyat, amely kopott szimbólumnak tűnt a puszta távolában. A kutya haragosan acsargott a viharvert alkotmányra; tépőfogai megvillantak, tekintetében harag lángolt.
Háta mögött oldalra dőlt felderítőhajó maradványai vetettek keskeny árnyat a talajra, előtte kősivatag húzódott a végtelenbe.
A perzselő szél sívó homokot, kisebb kavicsokat sodort maga előtt, a messzeségben várakozó épületmaradványon kívül semmi sem állhatta útját. A vakítóan kék égbolt fojtogató buraként borult a táj fölé, a középen trónoló égitest kohóként sugározta a forróságot, mintha minden életet ki akarna oltani.
A négylábú gyűlölte a köröskörül elterülő, élettelen világot, amely sebzett tekintetű gazdájával dacolva, megmásíthatatlanul halottnak tűnt. A ráncok szabdalta homlokú űrhajós, amikor csak tehette, a távoli, fekete árnyat bámulta, miközben fáradhatatlanul szondákat küldözgetett a lángoló pusztaságba.
Az állat tudta, gazdája rég letett róla, hogy bármilyen élőlényt talál a planétán. Az eb úgy vélte, a reménytelenség késztethette rá, hogy nekivágjon az ürességnek.
Rex nem akarta elveszteni a roncs elkóborolt utasát, aki léte alfája és omegája volt.
Az űrhajós valódi kutyának hitte, ő pedig nem osztotta meg vele az igazságot.
A sérült férfi talán sejtette azt, de a négylábú nem lehetett benne biztos, annak ellenére sem, hogy az űrhajós Rexnek keresztelte. Az állatban felvetődött a gyanú, Jack valamely tudatalatti emlék miatt alakította más mintázatúvá szérianevét, de a dolog véletlen is lehetett.
Mivel szerette a kétlábút, hűséggel viseltetett iránta. Állandó figyelmet szentelt a legapróbb különcségeinek is. Áramkörei azt súgták, a sötét tárgy előbb-utóbb bajt okoz, de nem hitte, hogy védence kijátssza az éberségét.
Rex átlagos külsejű, barátságos golden retrievernek tűnt, aki él-hal az emberekért.
Vérbeli szakértő sem tudta volna megkülönböztetni a kutyafaj valódi példányaitól, pedig android másolat volt. A selymes szőr alatt mikrochipek tették a dolgukat.
A kutya ismerte a gazdáját érintő összes lényeges adatot.
Tudta, hosszas szelektálás után esett Jack Robinsonra a választás, hogy megtegye az évtizedekig tartó csillagközi utat, melynek végcélja egy névtelen, Földhöz hasonló égitest volt, melyet csillagászati távcsövek fedeztek fel az egyik szomszédos galaxisban.
A férfi azért kapott szintetikus kedvencet a társául, hogy ne őrüljön bele az egyedüllétbe. Csakhogy Jacket baleset érte.
A férfi saját űrhajója roncsai közt tért magához a teljesen élettelennek tűnő, ám belélegezhető légkörrel rendelkező planétán, sebbel a halántékán.
Saját nevén kívül semmire sem emlékezett. Egyes-egyedül a négylábúval oszthatta meg magányát; aki látszólag csak csaholni tudott. Mindez nem lett volna baj, ha nem hívogatja a messzeségben várakozó acélcsontváz.
Durván negyedévenként, Rexnek szüksége volt némi feltöltődésre. Rendszerint az éj nyugalmát kihasználva tartalék üzemmódra kapcsolt, ami a biológiai lények pihenő állapotának felelt meg. Nem tudta, Jacknek hogyan sikerült kiválasztania a megfelelő pillanatot, de végül végrehajtotta a szökést, melyet régóta tervezett.
Rex bevetette magát a pusztaságba, hogy megtalálja gazdáját.
Lábnyomokat hiába keresett, a repedésekkel szabdalt talaj úgy festett, mintha egymásra dobált bazaltlapokból állna, melyen a világ legnagyobb lánctalpai sem hagynának jelet. Az eb a szemébe épített infrakamerákkal sem ért semmit, a terepre olyan forróság borult, amelyben Jack testének hője érzékelhetetlenné vált.
Rex aggódott a férfiért, aki elhagyta a roncs védelmét, hogy eszelősök nyugalmával vágjon neki a kősivatagnak. Mindebből logikusan következett, hogy meg akar halni a sötét építmény tövében, ami ellentmondott mindannak, amit Rex képviselt.
A retriever úgy vélte, az amnézia összeroppantotta Jack elméjét. Ha az űrhajósnak eszébe jut a megfelelő parancs, könnyedén aktiválhatta volna a belé épített kommunikációs csatornát, melyet vészhelyzetben maga Rex is működésbe hozhatott.
A kutya nem tette meg. Ha felfedi valódi lényét, kénytelen lett volna őszinte válaszokat adni Jack kérdéseire. A tudatába vésett alapprogram nem hagyott kibúvót. Gazdája felfogva a lényeget, öngyilkosságba menekült volna. Rexnek védenie kellett őt, nem a halálba kergetni. Így hát, inkább bölcsen hallgatott.
Az android sietve haladt a tűző napon. Hajtotta a tudatába vésett hűség, melyet semmi sem írhatott felül.
Fortuna végül kegyébe fogadta. Apró, fekete pontot vett észre a távolban, a naplemente halványuló fényében, lepusztult vastraverzek árnyékában. Csakis Jack lehetett az, rajta kívül nem akadt élőlény a bolygón.
A golden retriever nagyobb sebességre kapcsolt, és rohanni kezdett embere felé.
A beépített érzelemmodulátoroknak köszönhetően szorongást érzett, nem tudva, vajon életben van-e még.
Ahogy közeledett célpontja felé, látta, hogy baj érte Robinsont.
Jack mozdulatlanul hevert, derékig két kőlap közé szorulva, felsőtestét tűhegyes acélidom ütötte át.
Rex csaholva rontott oda hozzá, hogy segítsen rajta.
A férfi a végét járja.
A bolygót sűrűn megrázó földrengések gyakran átrendezték a terepviszonyokat. Jack rossz időben járt rossz helyen, és az egyik kiszámíthatatlan szeizmikus csapás csapdájába esett. A talaj félig elnyelte, véres péppé zúzva mindkét lábát, miközben az elszabadult épületmaradvány keresztülfúrta a testét.
A férfi fáradtan nyitotta ki szemét, amikor megérezte az állat forró leheletét.
– Rex… – nyögte nehézkesen. – Nekem végem…
– Sajnálom – mondta lágyan a kutya. – Nem tehetek semmit.
– Te tudsz beszélni? – hitetlenkedett Jack. – De hiszen… ez lehetetlen!
Biztosan… csak képzelődöm.
– RX-47-es Androidkedvenc vagyok – közölte a kutya. – A te hűséges társad, az a dolgom, hogy mindig melletted legyek.
– És eddig… eddig miért nem szóltál róla?
– Nem tehettem – hazudta Rex. – De most már beszélhetek. Ígérem, nem hagylak el soha, örökké veled maradok.
– Ó, Rex… – mondta kimerülten a férfi.
Görcsösen a retriever bundájába túrt, nem törődve vele, hogy vér buggyan ki a száján az erőfeszítéstől.
– Úgy szeretnék odahaza meghalni… – sóhajtotta halkan. – A Földön.
– Tudom.
A kutya érezte a szőrébe kapaszkodó ujjak erőtlenségét, amiből tudta, az űrhajósnak csak percei lehetnek hátra. Rex megpróbálta kegyes hazugságokkal tompítani az igazságot:
– A Föld nagyon messze van, de őrizni foglak halálod után is. Ha kell, évszázadokon át, amíg meg nem találnak az otthoniak, hogy hősöknek kijáró végtisztességben részesítsenek.
– Cerberusnak kellett volna… elnevezzelek – állapította Jack. – Saját alvilágom… őre vagy…
A férfi hangja elakadt. Újabb vérpatak buggyant fel a torkából, aztán egyszer csak görcsösen összerándult, és mozdulatlanná merevedett.
Rex az űrhajós megüvegesedett szemébe nézett, majd felvonyított, ahogyan bármelyik valódi kutya.
Utolsó perceiben már csak annyit tehetett Jack-ért, hogy nem ébresztette rá a valóságra. Felesleges lett volna elárulni neki, hogy ő az egyetlen, aki időben elmenekült a Földön kirobbanó nukleáris háború elől.
Elszomorította, hogy aggastyánná töpörödött gazdája évtizedekkel az Armageddon után visszafordult. A hajtómű meghibásodása hazaérkezésük pillanatában következett be, és a tervezett leszállás kényszerű becsapódássá változott.
Rex csüggedten hevert Jack mellett, hálát adva az égiek kegyéért, hogy az űrhajós az utolsó percben sem ismerte fel az Eiffel-torony groteszk maradványait.
Azután tartalék üzemmódra kapcsolt és hűségesen várakozni kezdett a lángoló ég alatt.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - november 16 2009 10:14:43
Kedves Maggoth!

Nagyon szépen megírt történet, a hűségről.
Láthatjuk, hogy a kutya még androidkedvencként is ugyanolyan hűséges gazdájához (akihez rendeltetett), mintha hús-vér kutya lenne. Ez aztán a kutyahűség! - mondhatnánk.
A kutya gazdálja végülis a Földön, saját hazájában húnyt el.

Szeretem a tudományos-fantasztikus történeteket, és a katasztrófa-filmeket is, így minden hasonlót szívesen olvasok.
Tanulni is lehet belőle!

Üdv.: Torma Zsuzsanna

Maggoth - november 16 2009 10:41:01
Kedves Zsuzsa, álmomban sem gondoltam, hogy a sci-fit is szereted, őrülök, hogy az androidkedvenc megfogott. Ezek után nincs menekvés, a fantasztikus írások az egyik kedvenc zsánerem, sőt, mi tagadás, leggyakrabban az ilyen műfajú pályázatokon sikerült publikációt elérnem

Akad még néhány novella a tarsolyomban.

rapista - november 16 2009 10:43:23
Fordulatos - az, amit a műfaj ígér, de mégse - AHHOZ TÚL EMBERARCÚ!

A többi scifis csak maradjon a gépies világában - akár egy eüminiszter..