|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Ceyloni tea
– Gyere, meghívlak egy koktélra.
– Ó, köszönöm, de tudod, én szeszes italt nem fogyasztok.
– Akkor bármire, amit óhajtasz, ne utasíts vissza, kérlek!
– Jól van; igazán nagyon kedves vagy.
Belépünk egy elegáns lokálba és helyet foglalunk egy tükörfényesre csiszolt méregzöld kőlappal borított asztalnál. Az ötcsillagos hotel étterme inkább disztingváltan elegáns, mintsem súlyos cifra pompában tobzódó. Az ablakokon sejtelmes puha fény szűrődik be a türkizkék selyembrokát drapériák mögül. A falakon keleti nyomott mintás kárpit, kék harmóniában. Egy gyöngyhalász bukik le a tenger mélyére, ahol egy óriási kagylóban igazgyöngy helyett egy valódi, beépített óriásgyémánt várja. Mindent olyan valószínűtlen ragyogás tölt be, mintha egy arab olajsejk luxusvillájába toppantunk volna.
Andalító halk zene szól valahonnan, és csak néhány vendég üldögél egy távoli sarokban, italát szürcsölve, halkan beszélgetve. Megjelenik egy nagyon vékony, de érzékien gömbölyded idomokkal ékes hölgy, diszkrét, fekete csipkebetétes kisestélyiben és az asztalunkhoz lép. Csípőjének természetes ringása összhangban van ajkának csöppet sem erőltetett kedves mosolyával.
– Mivel szolgálhatok az uraknak? – kérdezi csillogó szemekkel.
– Egy ceyloni teát kérek – válaszolom gyorsan, még mielőtt újdonsült vendéglátóm valamire rábeszélne. Magam is meglepődöm a rendelésemen – talán a környezet sugallta azt –, hiszen a teák világáról csak elméleti szinten tudok valamit, a gyakorlatban teljesen mindegy, hogy mit iszom, otthon általában magam szárította gyógyteát fogyasztok citrommal és sok mézzel.
Megvendégelőm egy fagylaltkoktélt kér. Hozza is mindjárt a ringócsípőjű légies jelenség, és elegáns mozdulattal helyezi elénk az asztalra. Időközben mások is letelepedtek a szomszéd asztalokhoz, de olyan csöndben, és méltóságteljesen viselkednek, mintha nem egy szórakozóhelyre, hanem egy keleti szentélybe tévedtek volna be. Ez aztán az igazi finom úri elegancia – villan át az agyamon. Látszik, hogy nem a Balkánon vagyunk. Meghívóm halkan kanalazza a jeges desszertet, jómagam a teát szürcsölöm. Nem szólunk, a pillanat könnyed fennköltségét évezzük, ami olyan éterien selymes, mint egy buddhista meditáció.
Az asztalsorok között végigsétál egy ugyanolyan légies tünemény, ugyanazzal a csípőringással, mint aki kiszolgált bennünket, ezúttal talpig fehérben. Minden férfinak egy hosszú, fehér selyemsálat helyez a nyakába, egy kecses pukedli kíséretében.
– Cégünk ajándéka! – súgja mosolyogva.
Asztalunkhoz érve kicsit elidőz. Finom ujjaival gondosan igazítja nyakamra a sálat. Ahogy a bőrömhöz ér, kellemesen megborzongok.
– Maga mindig ceyloni teát iszik? – kérdezi bizalmasan.
– Ó, dehogy! Mikor milyen van kéznél. Angolt, oroszt, vagy éppen gyógyteát.
– Hány grammos filterekben? – firtatja szinte súgva.
– Méri a fene! – válaszolom, aztán máris elszégyellem magam – tudja, belenyúlok a teászacskóba, és kiveszek belőle egy jó csipetnyit, azt hintem bele a forró vízbe.
Részvéttel néz rám, miközben úgy érzem magam, mint aki a betévedt az operabálba, a bécsi vonósok éppen a gyertyafénykeringőt játsszák, és ott veszem észre, hogy rongyos gatyában vagyok. A fehér ruhás tünemény asztaltársamra néz, és elegáns pukedli után sarkon fordul.
Hiába nézek kérdően meghívómra, szótlanul kanalazza tovább a kehely tartalmát. Feszélyezve érzem magam, de nem szólok, gondolom, majdcsak megtöri a csendet, ha van valami mondanivalója. Máskülönben nem is értem, miért hívott meg így ismeretlenül, és éppen erre az elegáns helyre. Hiszen, csak a reptéri járat felől érdeklődtem, amikor hosszas mérlegelés után megszólítottam. Amúgy meg teljesen mindegy, megiszom a teámat, és elköszönünk.
Megszólal a mobilja, amit a tükörfényes zöld kőasztalra rakott ki, amikor beültünk. A csengőhangja is olyan szolid, disztingvált, mint minden, amit itt tapasztaltam. Fölveszi, és hátraszólva a fekete csipkeruhás szépségnek, kimegy a teremből. Csendben a helyemen maradok és elfogyasztom a teámat. Ahogy tekintetemet felemelem a csészéről, az a fekete szépség mosolygó szemeivel találkozik. Fizetni szeretnék, intek, de bólint, hogy minden el van rendezve. Amint fölemelkedem a székemről, és feléje biccentek, odalibeg, és egy fekete szalagot nyújt át nekem.
– Köszönjük uram, hogy megtisztelt bennünket –mondja mosolyogva –, ezt a szalagot szíveskedjék átadni a kijáratnál.
Bólintok, hogy megértettem, és indulok kifelé. A kijárat, mintha már nem ugyanaz az elegáns portál lenne, mint amikor beléptünk, egy zöldséges üzlet pultjához hasonlít inkább, egy fehér köpenyes kövér nő ül a kasszagép előtt. Csodálkozom, de nyújtom felé a fekete szalagot. Közönyös szemekkel néz rám, és mondja, hogy ez a kassza már nem a lokálhoz tartozik.
– Akkor merre van a kijárat? – kérdezem bocsánatkérően.
Hanyagul int a másik irányba. Elindulok arrafelé, de az meg a lokál kiszolgálói traktusába vezet. Belesek a súlyos, tengerkék bársonyfüggöny mögé, ott egyenruhás alkalmazottak sürögnek, árut pakolnak, a félig nyitott konyhaajtón gőz és ételszag árad ki. Hova kerültem én? – teszem fel magamnak a kérdést. Meglepetésemre a munkások egymás közt románul, magyarul beszélnek. Megszólítom az egyiket, megkérdezem, hogy hol és kinek adjam át azt a fekete szalagot, amit az asztalomtól fölállva a kedves hölgytől kaptam.
– Erre van a góré! – kapom a választ.
Elirányítanak egy belső udvarra, ahol viszonylag nagy a káosz. Építkezési anyagok maradéka díszeleg nagy összevisszaságban, meg gyümölcsös ládák, kartondobozok halmaza Egyik sarokban zöldséglevél-kupac éktelenkedik, ahogy éppen a konyháról kidobták. Néhány szakadt alkalmazotti egyenruhába botlok, és a földön sárba taposva néhány ugyanolyan fekete szalagot is megpillantok, mint amilyet én is kaptam odabent. Keresek valami irodafélét, ahol a „górét” megtalálhatom. Egészen elkeveredek, onnan már csak egy ütött-kopott hátsó ajtó vezet ki az utcára. Sehol egy lélek. Elmehetnék, senki nem venne észre, bottal üthetnék a nyomomat, de az méltatlan lenne hozzám. Nekem itt feladatom van, mit feladat, küldetés! Nekem át kell adnom egy fekete szalagot valami főnöknek, netán igazgatónak, erre kötelez a luxus körülmények között elfogyasztott tea, a jó modor, az úri becsület. Igaz, hogy én kézzel nyúlok a teafüves staneclibe, és nem tudom, hány grammos az Earl Gray filteres zacskó, vagy, hogy mennyi tejjel isszák a brittek a drog feketére főzött levét a ködös Albionban… De uraim, én is ember vagyok, egy européner, és tudom, hogy mi a tisztesség! Nem, nem fogok csak úgy, alpári módon lelécelni.
Visszafordulok. Mégis találok ott egy ajtófélét, igaz, csak amolyan egyszerű raktári köpenyajtó… Benyitok. Egy fiatal, kurtabajuszos raktári munkás ül ott, szürke munkaköpenyben, magas polcok között, egy jobb sorsot is megért irodai asztalnál. Ráköszönök.
– Ugyan, mondja már meg, hol találom itt az igazgatót, kinek kell végül is átadnom ezt a fekete szalagot.
Szigorúan néz rám.
– Neve? – kérdi röviden.
– Jaj, most fontos ez? – kérdezem –, Én az igazgató urat keresem.
– Így is jó! – feleli – Kap egy számot, azt fölvarrja a karjára, amikor a munkaruhába átöltözik. Mindegy, hogy Kiss Jánosnak hívjuk, vagy 125-ösnek! Különben, én vagyok itt a góré. Az Isten! Érti? Igyekezzen átöltözni – tolja elém a nejlonzsákban tárolt munkaruhát –, mert le kell rakni az árut a néhány perc múlva érkező kamionból.
Elsápadok. Az arcomból kifutott vér egyenesen a lábamba tart, inamba száll a bátorságom, kifordulok az ajtón, és futásnak eredek a hátsó kijárat felé. Ott már vár egy tagbaszakadt gorilla. Mosolyogva int a szemével, hogy méltóztassak visszamenni az irodába, az igazgató urat nem illik megváratni. Próbálkozom a másik irányba, fejvesztetten, de ott is egy kérlelhetetlen hústoronyba ütközöm. Csüggedten tántorgok be a raktárajtón.
Ekkor esik le a tantusz: engem itt eladtak rabszolgának egy csésze teáért.
|
|
|
- november 29 2009 22:26:02
Wow! Ez aztán az érdekes történet! Kicsit sokkoló a vége, amit jól eltalált a kedves író. Az egész szépen le van írva, könnyen el lehet képzelni a helyszínt, és az egész cselekmény megelevenedik tőle!
Szép munka! |
- november 30 2009 07:05:17
tetszett |
- december 02 2009 10:23:50
Kedves Hubart!
Bizony, fantasztikusan jó történet, mert én úgy gondolom, hogy ezt csakis fantázia szülhette! Vagy álmodtad.
De nagyon jó! És talán nem is járunk messze a valóságtól sem annyiban, hogy könnyen eladható az ember rabszolgálnak, vagy prostituáltnak!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- június 14 2010 17:15:56
Köszönöm, hogy olvastatok, és értékeltétek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
