|
 Vendég: 9
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_M
ARCKÉPEK A FALAKON
A szikár öregasszony életében csak egyetlen változás következett be. Az őszi eső, mely vígasztalhatatlan egyhangúsággal kopogott az ablaktáblákon. A kályha égett. Halk léptekkel jártak körülötte. Megrakták, megpiszkálták a tüzet. Mint hatalmas acélmacska feldorombolt, kokszkályha, a máriaüvegen át sárgásvörös fénnyel árasztotta el a szoba egyik felét. Az ágy is abban a sarokban volt, így hát villanyra sem volt szüksége, amíg a kékes lángok el nem csitúltak és a parázsra rá lehetett csukni az ajtót. De addigra már aludt az öregasszony. Könyvet sem vitt az ágyba, kávéját, pótkávét ivott, kiflivel szerette. Uzsonna is volt és egyben vacsora is. A kiflit mártogatta, mert ki nem állhatta a fogsorát!
Fogai hosszan kinőttek az ínyéből és végül maguktól váltak meg tőle, majdnem lenyelte őket. Még fogorvoshoz se kellett mennie.
A rádió a másik szobában szólt, a foszlányok eljutottak hozzá, így könnyű volt elbóbiskolni.
Az eső kitartott, csendes makacssággal, mint az öregasszony. Az ágyvégére akasztották a botot, hogy kéznél legyen, de nem kellett.
Még a lábtörése idején - vagy tízéve - sem használt ágytálat. Most lehet, hogy sor kerül erre is?
Nem volt kedve felkelni. a szoba hűvösnek, sőt hidegnek és nyirkosnak tűnt neki. Vértelen, szikár testén a takaró, steppelt pehelypaplan. Vastag , de súlytalan plümó melengette a lábát.
Ezt az órát, a napnak ezt sehová nem tartozó, homályba és csendbe hullott óráját szerette a legjobban. Ilyenkor semmi tennivalója nem volt, pedig egy hete még a konyhában forgolódott vagy lement a térre. A görbe bot a karjára akasztva, mint egy angol úr elmaradhatatlan esernyője. Funkciója éppúgy nem volt. Nem támaszkodott rá, mint ahogy az újságképeken látható, kardotnyelt konzervatív, sötét öltönyt viselő, puha kalapos politikus sem nyitotta ki sohasem. De nem is tehette, megmerevítette a riporter lencséje, és a nyomdagép odakente, odaragasztotta a régí újság lepedőnyi címlapjára.
A háború is régen elmúlt, látszatra béke volt. Forradalom sem volt. Két háborút és két forradalmat túlélt az öregasszony, mivel a német-francia háborút éppen lekéste! Ez a kép, az elmaradhatatlan esernyővel, megörökítette az utolsó kísérlet egyik főszereplőjét. Az engedmények sem vezettek eredményre.
Miért is jutott ez most eszébe,? De hovát tette a szemüvegét? Az éjjeli szekrényre tette volna? A derengésben tapogatta, majd feladta a kísérletet, holott az olvasólámpa zsinórja, a végén a kapcsolóval a kezeügyében volt.
Tankok. Dübörögve csattogva gördültek a fasorban, amelyre az ablakok nyíltak. Vadgesztenyék, még lombtalanok.Ja, ez a másik lakásban volt, és baráti tankok voltak, hihette volna bárki. Ide mindig baráti tankok jöttek és mindig meg akartak menteni minket valamitől. Úgy véli önmagunktól! Nehogy cselekedni tudjunk.
Pedig az öregasszony nem tétlenkedett soha, cselekedett, hiába lett volna segítsége, a magas szekrény tetejéről a port maga szerette volna letörölni. Másra nem bízta. A hokedlire feltette a sámlit, majd fellépett és amikor nyújtózkodva ráhajolt a cakkos tetejű koloniál stílusú szekrényre, az építmény összedőlt. Felborult a hokedli, leesett a sámli ő meg ráesett a hokedli deszka élére.
Ez a koloniál barokk nem a csavart díszítéseivel és natúrnak ható világos barnára pácolt stílbútor volt. A szekrény díszes teteje, egy görög templom timpanonjára emlékeztetett. A hatalmas, háromajtós szekrény középső részét egészalakos tükör foglalta el, a másik két ajtó betétjét, a nyárfagyökér mintázatú topolyafa világosabb árnyalata díszitette. A gyökerek rajzolatát nézte egy darabig, és sehogy sem értette, hogyan került a földre. Mellette feküdt a tollseprű, a porrongyot még a kezében szorongatta. Ezúttal nem tört el semmije. Tíz éve is az volt a baj, hogy a kályha díszesen kihajló lábában megbotlott.
Feltápászkodott, a csípője táján fájdalmas zúzódás. Emlékszik rá, az unokáját küldte az orvos piócáért. El is mesélte a patikus esetét a medikusokkal. De ez sem most történt.
A párás levegőből alacsonyröptű sárga madárként, szinte látni lehetett sugárszárnyait a kékes levegőben, felült az ég szélére a nap.
Most már mehetett volna a térre, a télikabátja az előszobafalon, csak úgy a fogasra akasztva, hogy bármikor útrakész lehessen.
De nem volt kedve, kedve nem volt, ereje talán még lett volna.
A tér majdnem szabályos köralakú, középen virágágyások és gyep szegélyezte, kőlapokkal keresztalakban kirakott és járdakővel szegett medalion közepén magas talapzaton fekete madonna. Az álló, egészalakos szobrot, karján a kisdeddel, bronzból öntötték, de az idő zöldre, majd feketére pácolta.
A tér egyik oldalán modern félörívet formázó, bauhausstílusú épület. Annak a túlsó végén van a patika. Az ajtón kis ügyeleti ablak. Az unokáját is ide küldték piócáért. Ahogyan kell, uborkásüveggel. Az üvegbe, kétliteres vagy nagyobb volt-e? Vizet töltött bele a patikus és csipesszel óvatosan beleejtette a piócákat.
Kedvelt dolog volt ez akkortájt, amikor már eret nem vágott a borbély. Mert a beteghez orvost hívni, minek megtette a borbély! Az akkori borbély nemcsak hajat vágott és borotvált!
Orvost falura a leggyorsabb fogattal is hiába hoztak volna, addigra a betegnek már nem volt rá szüksége. A borbély kéznél volt, csak makacs kólikához hívtak orvost, aztán a patikus kotyvasztott valamit, a recept alapján.
A medikusok afféle bohém és kocsmázó fiatalemberek, akik sokáig látogatták az egyetemet és csapták a szelet a városi cselédlányoknak. Vasárnap pedig valamely városi sápadt kisasszonyka bögyös mamája etette őket, de hiába, jövedelmük nem volt. Szórakoztató, vidám társaság a medikusoké.
Egyik este a cimborák némi kocsmázás után szert tettek egy hatalmas uborkásüvegre. Az utcai kútnál feltöltötték, megrángatták a madzagot és kicsalták az álmos patikust. A patikus köpenyben és a magán felejtett hálósipkában hozta a piócákat. Az üveg pedig nem fért be a boritéknyi méretű kisablakon, ahol kiszolgált. Az egyik medikus, a vásárló, megkérte fogná már meg, amíg a gázlámpa alatt megszámolja a piócákélrt járó aprót.
Sokáig csend volt, az oszlop mögül figyelte a csinnytevő kompánia, melyik patikus hány perc múlva ejti el?
Hatalmas puffanással esett a lábtörlő rácsra, majd cserepenként szétgurult az üveg. A társaság elégedetten folytatta az útját az éjszakában, talán egy másik kocsmába? Vagy ki-ki a szállására? Ezt már örökre homály fedi.
Reggel nem tudott felülni, a teát vagy kávét, mikor melyiket kérte, csőrös csészében hozták. Az ágy fölé tolták az állítható magasságú, fémlábú asztalkát. Az ebéd máérintetlen maradt, az öregasszony elaludt, megetetni sem tudták.
Csákóban, tiszti díszkarddal az oldalán, frissen előléptetve, jött haza bajuszát pödörgetve és elégedetten a tartalékos férje.
A csákó rózsája nemzeti színű, az oldala aranyfonállal átszőve. A kardbojtja is aranyos, gallérján egy vadonatúj csillag.
Hallani vélte a lépteit, az ajtócsapódásokat. A félszavakat. Magas belsőterű tágas lakás, egész emelet. A családhoz tartozott három nagynéni, a sógornője és még többen, akiknek festett arcképe a falakon... A hangjukról nem ismerte fel őket, a szemét pedig félig lehunyta. De nem jött be senki, így tovább bóbiskolt.
Még nem jött volna haza a lánya a munkából, unokája az iskolából? Persze, hiszen elfelejtett érte menni és tanítónő, az a boszorkány, biztosan bezárta büntetésből. Aki nem tudná, nem kulccsal zárták be az üres iskolába a rakoncátlan nebulót!
Bizony ott maradt vele a tanító néni és leíratta százszor, hogy óra alatt nem szabad mással foglalkozni.
Ez bizonyára valami magánbeszélgetést, összehajtogatott cédulán történő levelezést, vagy matatást jelentett, valami játékkal a pad alatt.
Vagy elszökött volna, mert nem akarja az intőt megmutatni?
Lassan eltelt a nap, ha fel-felébredt, adtak neki inni. Szóltak néhány szót, mindent hallott! Válaszolt is, ha kedvére való volt, vagy egyszerűen süketnek tettette magát - esetleg alvást színlelt. Fárasztotta. Fájni semmi nem fájt, pióca sem kellett már.
Az unoka persze régen nem iskolába jár, nem is lakik már otthon. Látogatóba azért szokott jönni, ilyenkor hoz két krémest. Az öregasszony szereti. Az unokáját, az egyetlen unokáját és mi tagadás a krémest is!
Fekszik az ágyon meg sem mozdul. Horkol? Nem szokott! Az álla leesett, a szája nyitva.
Betakarják, még érzi. Nem háborgatják, alszik. A szemhéja csak félig csukódott le és kék szemét, kitágult szembogarát sem látni.
Furcsa ma az öreg naccsága! Halk léptek, be-be néznek hozzá, semmi változás. Hivatják az orvost, hivatják az unokáját.
Eres keze a takarón nyugszik, lélegzete egyre szárazabb, a horkolás hol elhalkul, hol erősödik. Az ajkát kendővel megnedvesítik. Itatni nem lehet, félrenyelné.
Tanakodnak, az orvos a hozzátartozókkal. Az unokát a patikába szalajtják, élettani sóoldatért.
Az öregasszony, mint, aki meghallotta az unokája hangját, nyitott szemét láthatóan megmozdítja. Csak a szemgolyót, mindenki biztos benne, nemcsak hallja az unokája hangját, de rá is nézett, látta.
Mint amikor egy felhő eltakarja a napot, lassan eléje úszva az égen, elmerül a lélek az ég kékségében, árnyékot se vetve talán körberepül a szobában. A száraz torok reszelős hangja elhalkul, a lélegzetvétel nyugodt szuszogásba megy át.
Az öregasszony nyugodt és mozdulatlan.
Mesélik, hogy egy hétig feküdt így, a mellkasa alig láthatóan emelkedett. Többet nem szólt, nem mozdult, nem is pislogott. |
|
|
- december 07 2009 10:11:32
nagyon érezhetően, érzékletesen írtad meg, tetszett |
- december 07 2009 11:33:07
Kedves Rapista!
Szépen, érthetően írtad le az öregasszony végnapjait, aminek legnagyobb részében a visszaemlékezéseké volt a főszerep..
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- december 07 2009 12:19:15
AZ ÍRÓI ESZKÖZÖK ÉS A SZÁNDÉK EZEK SZERINT ÁTJÖTT?
köszönöm! |
- december 11 2009 06:29:10
Át. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
