Napkorong

A régi szabású magyar iparosembertől a pontosság, valamint a szigorú szakmai és társadalmi etika tisztelete mellett nem állt távol a bohémságra való hajlam sem. Nagyapámnak, hét falu csizmadiamesterének sem kellett a szomszédba mennie egy kis huncutságért, ha olyan kedve tartotta. Különösen jól sikerült vásár után „nem bírt a vérével”, ahogy nagyanyám fogalmazta. Olyankor az öreg még ott a vásártéri fabódéban, az úgynevezett sátorban kasszát csinált, aztán a két tanonc fiát, Lajost és Sándort ellátta a heti zsebpénzzel, aminek mértéke egyenes arányban állott a vásár sikerével. A fiúk dolga volt a megmaradt portéka hazaszállítása, az öreg pedig a kocsma felé vette az irányt, ahol néhány kolléga, vagy régi cimbora társaságában ünnepelt. Nagyanyám szó nélkül tűrte az öregnek ezt a szenvedélyét, és türelmesen várta otthon az ebéddel. Hiszen, ha sokáig ült a kocsmában, azt nagy valószínűséggel azért tette, mert sok pénzt is keresett. Az öreg mindig tudta, hogy ivásból, költekezésből mennyi az elég, de ha olykor „andungja” volt, akkor a barátai kedvéért szívesen tovább maradt. Az asztalbontó nem nagy népszerűségnek örvendett a vidám társaságban.
Történt egyszer, hogy egy szokottnál is jobban sikerült vásár után, nagyapámnak az első gondolata – ó idők, ó erkölcsök – nem a kocsma és a cimborák felé irányult, hanem eszébe jutott a nagyanyám, akinek történetesen éppen akkor volt a neve napja. Nagyapám megvetette a feleségnek virágcsokorral nyájaskodó nyárspolgári magatartást, amolyan úri nyavalyának, férfiúi gyengeségnek titulálva azt, amivel a városi ficsúrok, meg kikapós férjek próbálják simítgatni félrelépéseik következményeit, vagy legalábbis önnön lelkiismeretüket istápolni. Ó nem, neki ilyesmi soha sem jutott volna eszébe. Mégis, valamilyen vásárfiával akart kedveskedni nagyanyámnak. Mivel ruhaféle vásárlásához nem nagyon értett, csizmája pedig volt már nagyanyámnak éppen három életre való, valami különlegeset keresett… Fitymálóan lépett el az éppen vásárbontó mézeskalácsos sátra előtt – hol van már az az idő, amikor tükrös szívet vett szíve választottjának! Szeme végigjárta az összes sátrat, míg végül egy eladdig itt soha nem látott díszmadár-kereskedő asztalánál állott meg. Nagyapám, a szakmai pontosság és a társadalmi etika példaképe, mondhatni bálványa, gyenge pillanatában vásárolt egy sárgatollú kanárimadarat kalitkával. Előbb kissé röstellte a szerzeményét, és amikor ismerőst pillantott meg a piactéren úgy forgatta a kalitkát a kezében, hogy azt testével kellőképpen takarja. Amikor aztán kiért a viszonylag néptelenebb utcákra, lassan lehiggadt, és már-már büszke is volt nem mindennapi ötletére: mit fog szólni majd hozzá a felesége, amikor a nem várt ajándékot átnyújtja?!
A meglepetés nem maradt el, nagyanyám először csodálkozott, aztán meg örült az ajándéknak. Miért is ne, hiszen Andrássy doktoréknál is van kalicka, nem is egyféle madárral, rájuk pedig éppenséggel nem lehet mondani, hogy komolytalan emberek, még azt sem, hogy nyárspolgárok. A kalickának az ágy fölötti kicsi polcon szorítottak helyet, ahol se túl meleg, se huzat nem volt, a betűző nap is kellő fényt adott. A madár hamar megszokta új környezetét, és amikor jól érezte magát, akkor csodálatos trillával szórakoztatta a ház népét. Kendermagról, egyéb madáreleségről a lányok gondoskodtak, a kalitka tisztántartásáról úgyszintén. Az etetés, gondozás nem sok időt vett igénybe, a madár pedig kedvességével, csodálatos hangjával sok mindenért kárpótolt. Minden rendjén valónak bizonyult, egy dolgot kivéve: nem nagyon rajongott a pipafüsttért. Nagyapám emiatt eleinte bánta a vásárt, morgolódott is magában eleget, de aztán belátta, hogy a feleségének is jár ennyi szórakozás, hogy madarat tartson. Délelőttönként a műhelyben pipázgatott, délután pedig a tornácon, vagy éppenséggel a szőlőben, ha éppen ott dolgozott.
Az idő azonban hamarosan őszbefordult, majd jött a tél is, és a pipa nagyapámmal együtt a délutáni órákra is kiszorult a műhelybe.
Jött a Karácsony, ami, mint köztudott, István nappal egybeesik. Az ünnep első napja a családé volt, a kollégák, barátok másnap köszöntötték fel nagyapámat. Ilyenkor nagyanyám, a gyerekekkel behúzódott a tisztaszobába, a férfiak pedig a konyhában jó homoki bor és ünnepi kalács mellett kártyát osztottak. Nagyanyám elnézőnek bizonyult, nem tilthatta meg, hogy a férfiak rágyújtsanak. Nagyapám is boldogan pöfékelt a pipájából ez egyszer, legalább a neve napján ne keljen tekintettel lennie senkire és semmire. A kártyaparti a hajnali órákig tartott, a konyhában a füstöt vágni lehetett. Szegény kanári csendben viselte a rászabott sorsot, mint bűnbánó katolikus a penitenciát. Egy hangja nem volt a füst ellen, nem ugrált, nem protestált. De az öreg szeretett volna a kanári trillájával eldicsekedni.
- Szép madár, jó madár… - dicsérte abban a reményben, hogy na most talán majd megszólal a kanári. - Ügyes madár, szereti, tiszteli a gazdáját!
A madár azonban tett az István-napra, meg a díszes társaságra. A kártyacimborák ügyet sem vetettek rá, nagyban folyt a zsuga, a móka, a nevetés. A kancsó mindjárt-mindjárt kiürült, nagyapám szívesen hordta fel az utánpótlást a pincéből. Amikor a friss levegőről visszatért, akkor lepődött csak meg, hogy milyen sűrű a füst odabent. Nagyanyám titkon ki-kilesett a szobából a függöny melletti résen, aztán elunta és családostól nyugovóra tért.
Hajnaltájban, aztán, amikor a cimborák elmentek, nagyapám sarkig tárta az ajtót és alaposan kiszellőztetett. A kanári már rég depresszióba esett és mozdulatlanul gubbasztott pálcikáján. Az öreg hiába próbálta vigasztalni, piszkálni, egy árva hang nem jött ki a torkán. Nagyapám unta meg előbb. No, majd holnapig a te fejed is kiszellőzik – gondolta. Ágyat vetett ott a konyhai fonott dikón, és lefeküdt. Hamarosan elnyomta az álom, amire az elfogyasztott bor és az alapos szellőztetés ellenére még bent rekedt pipafüst is rásegített. Sütött már a nap, amikor nagyanyám egy pohár kisüstivel felköltötte:
- Gyere reggelizni, Pista, utána meg ásd el a kanárit!