Napkorong

Volt egyszer valahol messze – a világ végétől kicsit idébb – egy nagy hegy, aminek a tetején egy fehérre meszelt kicsinyke kápolna látszott. Hiába volt kívül vakítóan fehér, az épület belsejében mindig szürkeség honolt. Nem is a vakolata volt szürkére festve, hanem kísérteties köd gomolygott a falakon, mintha a kápolna köveiből szivárgott volna elő. Az emberek messzire elkerülték, pedig fényes falú kápolnának hívták valaha régen. Talán a fehér külseje miatt nevezték így, ködfalait viszont az ördög művének tartották, mely a gyanútlan látogatóktól elrabolja életerejüket, sőt a lelküket is! A hegy lábánál fekvő falu legvénebbje szerint a kápolna falai leírhatatlanul fényesek belül, ha megszabadítják a ködtől. De az öreget bolondnak vélték, és nem hitt neki senki.
A faluban élt egy fiatalember, akit Kandelának hívtak, és mindennél jobban vágyott rá, hogy láthatóvá váljon a szürke falak fényessége. Amikor harminc éves lett, megjelent álmában a vénségesen vén öregember, és így szólt:
– Fiam, ismerem, hogy milyen kívánság lakozik a szívedben. Én láttam a kápolna belső falait fényleni; tudom, hogy mit beszélek! Három év alatt te is megtisztíthatod a szürke homálytól. Ha ez a leghőbb vágyad, és lankadatlanul küzdesz érte, a fényes falú kápolna csodát fog tenni veled!
A vénember arca napnál fényesebben ragyogott. Kandela hirtelen felébredt, de még mindig káprázott a szeme. Apró fénygömbök cikáztak a levegőben, és a pirkadat világosságát hintették szét a lefüggönyözött szobában.
A legény családos ember volt. Felesége, Lumen ott szuszogott mellette az ágyban, két kisgyermeke pedig a másik szobában. Rájuk gondolt, meg a barátaira, akikkel gyakran találkozott, mert egyformán vonzotta őket egy földöntúli világ, amihez az utat közösen próbálták megtalálni. Most mégis úgy határozott, hogy ha kell, akár egyedül is beköltözik a fényes falú kápolnába, és addig nem nyugszik, míg meg nem szabadítja falait a szürke ködhomálytól. Ha három év kell hozzá, ám legyen!
Másnap, amikor közölte a tervét Lumennel és a barátaival, igyekeztek őt lebeszélni róla, mert féltették. Kandela is elbizonytalanodott egy kicsit, de amikor fülébe jutott a hír, hogy a bolondnak tartott vénember aznap éjjel meghalt, már senki és semmi sem tudta eltéríteni a céljától.
– Muszáj, hogy tanúja legyen valaki a fényes falú kápolna csodájának! – mondta. – Az elődünk már elment, valakinek át kell vennie az örökséget. Ha nem jöttök velem, egyedül is elmegyek, és nem jövök haza mindaddig, míg a belső falakra vissza nem költözik a fény!
Így is lett. Kandela elbúcsúzott a családjától és a barátaitól. Felment a hegyre, hogy fényes falú kápolnát varázsoljon az ördög művéből. A faluban persze őt is bolondnak nézték ezután, akit megfertőzött rögeszméjével az a kelekótya, ördögadta vénember.
Kandela egyszerű és látszólag egyhangú életre rendezkedett be a hegyen. Reggeltől estig a kápolna falait csiszolgatta, tisztogatta. Amikor szünetet tartott, az épület körül kialakított kis veteményeskertben tett-vett, hogy legyen mit ennie. Az esővizes hordóban összegyűlt vizet itta, és a tisztálkodáshoz is azt használta. Felesége és a barátai gyakran meglátogatták, hogy különféle híreket és nélkülözhetetlen dolgokat hozzanak neki. De mindenekelőtt csiszolópapírt és tisztítóeszközöket, melyekből soha sem volt elég. A legény saját kezűleg faragott tárgyakkal viszonozta az ajándékokat, saját gyermekeinek ügyes fajátékokat és szépen szóló furulyát küldött.
Minden este felsöpörte a kápolna padlóját, melyre vastag porréteg borult az egésznapi csiszolás nyomán. A fal azonban a sok munka ellenére is vigasztalanul szürke maradt.
Teltek-múltak a napok, a hónapok, és lassan az évek is, de Kandela nem adta fel a küzdelmet. Bár semmi jele nem mutatkozott, ő mégis úgy érezte, hogy közeledik a céljához – hogy a cél észrevétlenül közelebb jön hozzá!
Mielőtt a három év letelt volna, az egyik barátja lélekszakadva beesett az ajtón. Úgy zihált, hogy nem tudott megszólalni. Mire a csiszolás okozta porfelhő elült, és a vendég lihegése is alábbhagyott, így szólt Kandelához:
– Baleset érte Lument, de szerencsére nincs nagy baj. Elcsúszott a lépcsőn, kezében a kisebbik fiaddal. A kicsit védve, esés közben a hátára esett, a gyerek pedig őrá. Feleségednek eltört a válla, néhány bordája, a fejét is beütötte… Az orvos szerint hetekig ágyban kell feküdnie. Szívesen segítünk neki, de ő téged vár, a gyerekekről nem is beszélve…
Kandela döbbenten hallgatott. Pont most kellett ennek megtörténnie, mielőtt a három év éppen letelt volna?
– Mi is nagyon várunk, mert akármi is lesz – fényes falak, vagy ugyanilyen szürkék –, sokat tanulhatnánk tőled – folytatta a barátja. – Nagyon megváltoztál, amióta itt vagy, s szeretnénk a tanítványaid lenni. Szívesen kivárjuk persze, míg lejössz a hegyről, de azért gondold meg…
Órákig álldogált Kandela. Észre sem vette, hogy a barátja közben csendben távozott. Minden eddiginél szürkébb köd gomolygott a falakon és a legény szívében, mígnem egyszer csak fényesség ömlött szét az arcán. A csiszolópapírt, amit ronggyá gyűrve szorongatott a kezében, letette a földre. Felsöpörte maga után a kápolna padlóját, majd kevéske holmiját a hátizsákjába tette, és kilépett a kapun. Anélkül, hogy visszanézett volna, határozott léptekkel elindult lefelé a hegyről.
A szülőfaluja fölött alászálló Nap egészen laposan, szemből tűzött. Hosszan elnyúló árnyékuk kellett volna, hogy legyen a fáknak – de nem volt, mert kioltotta egy másik fény, ami a háta mögül sugárzott! A kápolna ajtaján keresztül napnál fényesebb világosság áradt ki az épületből.
Kandela szívében fényharang zengett, miközben súlytalan léptekkel ereszkedett alá a hegyről. Sehol sem látott árnyékot, csak kiolthatatlanul ragyogó fényt, mely mindenhová elkísérte őt, bármerre is ment ezután.