|
 Vendég: 26
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Metamorfózis
A csörgőóra ideges csörömpölése ébresztette Eleket, aki úgy érezte, hogy alig pár perccel azelőtt aludt el. Csaknem hajnalig dolgozott, az utóbbi időben rendszeresen hazavitte az intézetből a felgyülemlett papírmunkát. A társintézetekkel való kapcsolattartást kezdettől fogva ő rendezte, és amióta aligazgatónak választották, a szervezőmunka oroszlánrésze is ráhárult. A főnöke munkája szerinte eltörpült az övé mellett, hiszen a koros elnök-vezérigazgató az utóbbi időben csak a protokollal foglalkozik, személyisége az intézmény védjegyévé vált. Zsíros potrohával nem is tudna egyebet csinálni, mint reprezentálni. Hol Oxfordba repült, hol meg valamelyik távolkeleti országban képviselte az akadémiai intézet ügyeit. Az egész adminisztráció Elekre hárult, ő felelt a határidők betartásáért is, sőt a kutatócsoport összes személyes problémájával ő foglalkozott.
Eleknek nem volt magánélete. Egyáltalán semmije sem volt, csak az intézet, ami viszont működésképtelen lett volna nélküle. Az étkezést rendszeresen elhanyagolta, csak cigaretta és a kávé tartotta benne a lelket.
Most is reggeli nélkül rohant be a munkahelyére. A kezdés előtti röpgyűlésen, amit napi rendszerességgel tartottak az igazgatói irodában, megszédült, és kiverte a verejték. Tudta, hogy ez a fáradság jele, de múló tünet, máskor is előfordult már. Leeshetett a cukorszintje, de sebaj, majd ha vége lesz a gyűlésnek, iszik egy kávét dupla adag cukorral a folyosón az automatából, és az majd rendbe teszi.
A gyűlés után az igazgató pár percre még visszatartotta „magánbeszélgetés” céljából. Elek nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen soha, senki nem törődött vele, mint emberrel, tulajdonképpen nem is ismerte senki Adorján Eleket, mint fizikai lényt. Csak a munkája volt fontos, vagyis az sem, csupán az intézet működőképessége. Hogy azt miképpen, milyen erőfeszítések árán lehet biztosítani, senkit sem érdekelt. Az igazgató az egészsége felől tudakolózott, merthogy igen mélyek és sötétek voltak a karikák a szeme körül. Elek tudta csak, hogy hány álmatlan éjszakájába került, hogy az összes jelentés, kimutatás időben kész legyen, és postázva a szakminisztériumok címére. A külföldi intézetekkel folytatott levelezést is maga végezte, az elnök-igazgató dolga csak az aláírás volt. A gazdasági ügyekkel megbízott adminisztrátorral napi kapcsolatban kellett állnia, hiszen ráhárult a feladat, hogy kiharcolja az intézet fenntartásának minden költségét, a gyakorlati kivitelezés maradt csak a többi hivatalnokra.
A feje estére olyan lett, mint a teremtés előtti káosz, teljesen megtelt nevekkel, címekkel, számokkal, paramé-terekkel. Érezte, hogy pihennie kellene, ezt a tempót nem lehet sokáig bírni. Hazafelé menet megállt egy hirdetőoszlop előtt, mert szokatlan plakátot vett észre rajta. Egy számára ismeretlen tudós ingyenes szeánszra invitálta a jámbor érdeklődőt. Elek nem igazán hitt a misztikus dolgokban, messze elkerülte, és csalóknak könyvelte el a parafenoméneket, badarságnak a metafizikai tanokat. Ez a szeánszhirdetés azonban most valamiért megragadta a képzeletét. Úgy döntött, ezennel rászán egy órácskát, és elmegy arra az előadásra. Ha unalmas lesz, vagy pedig beetetős, legfeljebb majd otthagyja. Elege volt már a kötelező protokollok nyögvenyelős, vagy teátrális szónokaiból, a fehéringes-nyakkendős állófogadásokból, ahol kötelező volt az előírásszerű mosoly. Most az egyszer hadd rúgjon ki a hámból, és menjen el szabad akaratából egy olyan helyre, ahol senki nem kötelezi semmire.
Az előadásra mintegy ötvenen voltak kíváncsiak, a legkülönbözőbb felkészültségűek és foglalkozásúak köréből. Az idegen professzor akcentussal beszélte a magyart, és egy könyvet mutatott be az agykontrollról. Nagyjából elmagyarázta, hogy miről is szól a kiadvány, és hogy mennyire hasznos eszeveszett tempót diktáló világunk rohanó emberének. A könyvet ott helyben meg lehetett vásárolni, potom ötezer forinttért. Elek úgy gondolta, ha az a könyv csak egyetlen használható receptet, vagy utat mutat ellehetetlenült életének az elviseléséhez, akkor már megéri elolvasni. Megvette hát.
Otthon egy természettudós egészséges kételyeivel lapozott bele. Bizalmatlanul kezdett az előszóba, hogy aztán hajnalig kiolvassa az egész könyvet. Hitte is, meg nem is az ott leírtakat, de lelkiismerete megnyugodott, hogy lám csak, ma már tett valamit lelki egyensúlyának megóvásáért, aztán az vagy használ, vagy nem.
Agykontroll ide, vagy oda, elhatározta, hogy ezután jobban oda fog figyelni magára, és megtesz mindent egészségének megőrzéséért. Megfogadta, hogy nem fog fölöslegesen idegeskedni, és ha csak lehet, távol tartja magát mindenféle stressztől. Másik este is elővette a könyvet, és megpróbálta gyakorlatra lefordítani az ott bikkfanyelven megfogalmazottakat. Félredobta az intézetből hazahozott vaskos paksamétát, és elmerült a könyv tanaiban.
Egy hét után már maga is észrevette, hogy teljesen megváltozott. Korábbi önmagához képest lelassult, lehiggadt. Az evést továbbra is eléggé elhanyagolta, végül is nem lehet mindent egy csapásra megváltoztatni. Összeszűkült gyomra nehezen fogadta be a normális meleg ételt, és cigarettáról sem tudott lemondani. A kávé továbbra is a legfőbb energiaforrást jelentette, hiszen szüksége volt rá az éjszakai munkához. Mert az éjszakázás is megmaradt, mint létforma, csupán csak annyi változott, hogy a hazahordott munka nem élvezett már elsőbbséget az olvasással szemben. Már azt sem vette a szívére, ha egy-egy levél megírása, vagy egy hónapvégi összefoglaló megfogalmazása halasztást szenvedett, és emiatt a főnöke megdorgálta. Más is hibázik, nyugtatta meg saját lelkiismeretét, és lám, nem omlik össze tőle a világ. Nem, nem fogja magát eztán semmin sem felidegesíteni! Tesz a rohanó világra, járja csak mindenki a bolondját ezután is, de nélküle! A könyvben olvasta, hogy az információdömping annyira eluralkodik a ma emberén, hogy azt már józan ésszel nem tudja földolgozni. Az agresszív információk tudat alatt befolyásolják az emberi viselkedést, és egy idő után az egyén teljesen manipulálhatóvá válik. Na, ő ebből nem kér! Felismerte, hogy bizony ő maga is csak egy marionettbábú volt az intézményben, elhúzták előtte a jól hangzó „aligazgató úr” mézesmadzagját, a bábzsinórok pedig az igazgató kezében futottak össze.
A munkáját már nem végezte olyan lelkiismerettel, mint azelőtt, persze az elismerést, ami eddig is hiába váratott magára, most lassan átvette az elégedetlenség hangja. Napirenden voltak a súrlódások, nemcsak a főnökével, hanem a beosztottjaival is. Az a piszok Záhonyi pedig már arra vetemedett, hogy a háta mögött aljas módon fúrja. Talán a helyére pályázik? Meglehet. Elek feje felett olykor már összecsaptak a hullámok. Egy elmaradt zárszámadás miatt aztán a főnök magához hivatta, és kurtán-furcsán közölte vele, hogy elsejétől a „vezérkarból” ki van rúgva. Elek nem vette a szívére a felmondást, mosolyogva fogadta a bejelentést. Régi lelkiismeretes munkája miatt azonban felajánlották neki, hogy megmaradhat az alagsori levéltárban iktatói állásban. Ott alig lesz valami dolga, talán csak annyi, hogy vezesse az oda bekerülő dokumentumok listáját a regiszterben, és néhanapján leporolja a polcokat. Nyugalommal vette tudomásul, hogy már senki nem szólítja aligazgató úrnak, sőt, egyáltalán nem szólítják sehogy, mindenki átnéz rajta, mint a levegőn. Na de ki bánja? A boríték ezután is havi rendszerességgel jön, legfeljebb kisebb összeggel. Kisigényű ember ő, ellesz valahogy ezután is.
Teltek múltak a hetek, lassan beletörődött sorsába. Fejében még mindig ott zsongott az évek alatt felhalmozódott adatok tömkelege. Még mindig ő ismerte legjobban az intézet problémáit, és bár mindenre kapásból lett volna megoldása, erre már senki nem volt kíváncsi. Leépítették, kiverték a köztudatból. Ahogy végigment a hosszú folyosón, megpróbálta az agyát teljesen kiüríteni a fölösleges problémáktól. Tudta, hogy az információszennyezés nagyon veszélyes dolog! Úgy özönli el az emberi agyat, mint egykoron Dzsingisz kán hordája Európát, és akkor vége a civilizációnak! Elhatározta, hogy nem hagyja magát sodortatni az árral, mindenképpen megőrzi testi-lelki szuveranitását.
Délben egyedül ült a kantini asztalánál, senki sem akarta megosztani vele a táplálkozás örömeit, vagy a személyes problémáit. Köszönését is alig fogadták már, és amikor szórakozottságában a fehér inge elejét leette, harsányan kinevették. Szomorúan tápászkodott fel asztalától és kiment a mosdóba, majd pedig végigsétált a hosszú, intézeti folyosón. Azért sem kapom fel a vizet, gondolta dacosan, és megpróbálta elhessegetni magától a feltoluló kellemetlen emlékeket. Erős leszek, és új életet fogok kezdeni, tiszta lappal! Nem haragszom senkire, szegény ördögök, mit tudnak ők rólam, a lelkivilágomról?
Az ebédszünetnek régen vége volt, de ő csak lépkedett tovább tiszta lélekkel, kiüresedett aggyal a kongó folyosón. A mellette elsuhanó fehérre meszelt falak egy vadonatúj notesz makulátlan lapjait idézték, amit az ember az illatáért lapoz, forgat az idők végezetéig, és behunyt szemmel issza, élvezi. a tisztaságot. Először az idő szűnt meg számára, mint fogalom, aztán a tér is teljesen átalakult. Az amúgy is hosszú folyosó végtelenre nyúlt. Az volt az érzése, hogy egy Möbius-szalagon sétál, hol fejjel fölfelé, hol meg lefelé, örökösen vissza-visszatérve ugyanara a pontra. Lelkét földöntúli boldogság árasztotta el, hogy sikerült magát tértől, időtől, és mindennemű zavaros emberi problémától függetlenítenie.
Elek csak ment, ment a véget nem érő folyosón, üveges szemekkel, üres aggyal, mint egy alvajáró. Az arca színe is elhalványodott, és az egész fizikai mivolta könnyűvé, légiessé vált. Nem vette észre, hogy letelt a munkanap, és mindenki hazament. Ő itt csak egy beosztott, és neki nem szóltak. Eltelt lassan egy hét, egy hónap. Elek annyira kiüresedett, hogy lassan teljesen láthatatlanná vált. Igaz, addig sem igazán vette észre senki. Felszívódott, mint a hajnali harmat, eltűnt, mint a ködfátyol, ha kisüt a nap.
Teltek, múltak az évek. Senki sem emlékezett már rá, neve, alakja a feledés homályába merült. A kutatóintézet infrastruktúrája teljesen elöregedett, életveszélyesnek nyilvánították. A falak repedeztek, előbb az egyik szárnyát zárták le az épületnek, majd a másikat is. Egy idő múltán munkások érkeztek, és lebontották az egészet. A helyén egy többszintes bevásárló központ épült. A hosszú nyitvatartási nap után éjjeliőr vigyázott a vagyonbiztonságra.
Egyik éjjel azonban szokatlan dolog történt. Az őr kongó lépésekre figyelt fel, amelyek végigkopogtak a nagyáruház központi csarnokán. Látni azonban nem látott senkit. A tapasztaltakat minden esetre jelentette az áruház üzemeltetőjének. A helyszíni vizsgálat azonban nem mutatott ki nyomokat. A biztonsági kamerák felvételei sem árulkodtak idegen behatolásról. Az őrt pszichikai betegnek nyilvánították, és néhány nap múlva menesztették. Hasonlóképpen jártak az utánuk következők is. Végül az esetnek híre ment. A bevásárlóközpontot a közszáj szellemek által látogatott területnek nyilvánította, lassan turistanevezetesség lett. Éjjel is nyitva tartottak már, mert sokan merő kíváncsiságból látogattak el oda, hátha meghallják a legendássá vált éjszakai lépteket.
Hogy az üzletet fölpörgessék, teljesen új dizájnt kapott. A nagycsarnokot modern szobrokkal díszítették, középpontjába egy óriás Mőbius-szalag került. A mellékcsarnokokban különféle divatos szolgáltatások kaptak helyet. Természetgyógyász-szalon, radioesztézia- és rejkiműhely, agykontroll-stúdió.
|
|
|
- december 16 2009 19:59:41
érdekes olvasmány... |
- december 19 2009 21:43:31
Remek!
vajon itt csak türelmetlen olvasók járnak? vagy elbújnak a prózák a versek árnyékában ...
pedig ...
meg fogod látni! |
- december 19 2009 22:50:59
Köszönöm, mse! Igazad van rapista, de ebben talán én is ludas vagyok, tömörebben kellett volna megírnom.  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
