Napkorong

G. akkor bizonyosodott meg róla, hogy mindenki szürke átlagembernek tartja, amikor nyugdíjba küldték. Búcsúztatását a legszűkebb körben, emailben bonyolították. Állítólag ez manapság a legtakarékosabb megoldás. (Lehet, hogy hamarosan nem urnában, hanem email formában fogunk temetkezni is.) Pedig egész életében zsigereiben érezte, hogy küldetést teljesít, amire méltán kap majd plecsnit és tapsot.
Ifjú munkásként sokszor erre gondolt, amikor a sátoros ünnepek kitüntetési ceremóniáin a megbecsülés nélküli tömegben toporgott. Akkor még azzal nyugtatta magát, hogy bőven van ideje kiválni. Nyugi. Egyszer majd őt is szólítják a dicsőségosztók.
Ha akarták volna, biztosan találnak okot egy szerény, de még nem sértő megbecsülésre. Hiszen G. nagy idők részese volt, amelyek nem jöhettek volna létre közreműködése nélkül. Példaként említhetjük ama történelmi tettét, hogy amikor kikiáltották a köztársaságot, ott állt integetve a lelkesen ujjongó tömegben. A tömeg-tagoknak azonban később mégsem adtak díjat. Pedig tag nélkül nincsen tömeg, gondolta sokszor keserűen.
Elismerésre érdemes további tettei közé sorolható, hogy amikor szegény Mariska néni elesett a sáros utcán és a kalapját elsodorta a márciusi szél, G. odaugrott, felsegítette az idős asszonyt, majd kiragadta a rakoncátlan fejfedőt a fényes szelek markából. Sajnos Mariska néni nem lett történelmi személyiség, akinek a sárból történő felsegítése hősi tettnek számítana. A kalapelsodrás sem minősült az utókor ítélőszéke előtt olyan eseménynek, amely a történelemkönyvek lapjaira kerülhetett volna. Bizonyára azért, mert ebbe nem pusztultak bele embertömegek, csak egy csótány, amelyre G. visszafelé jövet véletlenül rálépett.
G-nek hosszú, becsületes élete során tehát nem volt módja feltűnést kelteni. Kerülte a bajt, így az újságok címlapjai is elkerülték. Javára írható azonban, hogy emiatt nem keseredett el, hanem tette a dolgát. Minden nap pontosan érkezett a munkába, elszántan megküzdött a papírhegyekkel, este gyermekeit nevelgette, mígnem azon kapta magát, hogy már föl is került a nyugdíjazási listára. A csöndben ledolgozott 8812 munkanap, 70 496 munkaóra és 4 229 760 munkaperc után egy szál virtuális virágot tartalmazó digitális köszönömmel a zsebében végső búcsút vett hivatalától.
--- és most itt állt, kezében a Díjat szorongatva, miközben számos mohó szem szegeződött rá.
- Örömmel köszöntöm a megjelenteket – mondta kicsit feszélyezetten, mert még sosem beszélt ennyi szempár előtt.
Magányos irodájában pályája kezdetén mindössze egyetlen súlyos szempárral kellett szembenéznie, ami egy kopaszodó, bajszos kis emberhez tartozott, akinek bronz fejszobrát ma nosztalgiából egy ócska komód negyedik lábaként használja. Pályája egyhangú napjait azonban felesége és gyermekei fénykép-szemei előtt töltötte, robotolta.
Néhány szempárnál több figyelmét így egész életében sosem érdemelte ki. Ejnye no! Ez csúsztatás, hiszen az egyik influenzás időszakban súlyos köhögő-roham jött rá a metróban és akkor jó sokan meredtek rá rémült tekintettel. Ennyi szemmel, mint most, köhögés nélkül, valóban először kellett megbirkóznia.
- Igazán megtisztelő számomra, hogy kezemben tarthatom a Díjat, melyet van szerencsém megalapítani és az Önök részére felajánlani. Tudniuk kell, hogy az Átlagos Senki Elismerő Címet kizárólag olyan ízig-vérig nagy nulla kaphatja meg, aki megfelel a szigorú kritériumoknak.
A szemek egy része közben lassan lecsukódott, ahogy az egy kitüntetési ünnepséghez illik. Többeken látszott, hogy érdeklődésüket vesztve másra figyeltek, de néhányan még mindig feszülten koncentráltak a G. kezében szorongatott Díjra.
- Nem könnyű dolog méltóvá válni erre a nagyszerű elismerésre. Tartózkodni kell ugyanis a népirtástól, az atombomba feltalálásától, a nyilvános pornóműsorban bohóckodástól, a nagy tömeg előtti alaptalan ígérgetéstől és még számos olyan dologtól, amely a normális embernek meg sem fordul a fejében. Tudni kell a sorba beállva életünket úgy leélni, hogy csak azok szerezzenek tudomást róla, akiket illet.
A szemek jelentős része ettől az eszmefuttatástól már lecsukódott. Egy-két tekintet azonban még mindig figyelt a hátsó sorokból.
- Bizonyára önzőnek vélik, de a Díj Önök elé terjesztéséért az alapítónak, magamnak, kifejezem legnagyobb elismerésemet és megveregetem a saját vállamat, ami napjainkban megszokott eljárás. Csak így tovább kedves G! Engedjem meg magamnak, hogy jó egészségben és sok sikerben legyen részem!
Ekkorra már egyetlen szem sem volt nyitva, mert minden résztvevő magába roskadva édesdeden aludt.
Persze mi mást várjon az ember este tízkor a tyúkoktól.
G. pedig lassan a vályúba szórta a kezében tartott jóféle, májusi, morzsolt kukoricát.