Napkorong

A nevelőapám mesélte, hogy én még másfél éves koromban nem tudtam mosolyogni. Nem ismertem a nevetést, mert a nővérkék naponta fájdalmas ortopédiai gyakorlatokat végeztek velem. A fájdalmakhoz, a rendszeres síráshoz szoktam. Egy, a fővároshoz közeli gyermekotthon lakója voltam, ahol 1981-ben születésem után hagyott édesanyám, lemondva szülői jogairól. Annyit tudok róla, hogy vezetékneve P betűvel kezdődött, komáromi volt, a hajógyárban munkásként dolgozott. Jó lenne tudni, megérteni(?) mik voltak indítóokai, amiért elhagyott. Egyébként nem nagyon érdemli meg az emlékezést, hiszen megtagadott, eldobott magától, leírt véglegesen, eltemetett!
Csak felnőtt koromban szereztem tudomást arról, hogy egy családtalan pedagógusházapár fogadott gyermekévé. Nekik köszönhetően tanultam meg mosolyogni. Állítólag engem nevelőapám választott ki, első látásra megesett rajtam a szíve. Reá mosolyogtam először, Amnak hívtam őt, és első kiejtett szavam az "autó" volt...
Ugorjunk az emlékezésben vagy két évtizedet, hogy felidézhessem a 2002-es karácsonyt. Akkorra már nevelőanyámmal olyannyira megromlott viszonyunk (beismerem mindenekelőtt az én hibámból), hogy októbertől (nevelőapám költségén) a Slovnaft egyik munkásszállójába költöztem. A szállót viszont az ünnepek előtt néhány nappal bezárták, s én otthon kopogtattam. Nevelőpám megörült jöttömnek, természetesnek vette, hogy otthon töltöm az ünnepeket. Nevelőanyám azonban hallani sem akart erről. Éles vita kerekedett nevelőszüleim között, s anyám követelte apámtól, hogy dobjon ki engem, hagyjon magamra, ha egyszer ilyen alantosan viselkedtem. Végül apám, befejezve a karácsonyi előkészületekkel kapcsolatos tennivalóit, megelégelte a vitát. "Gyere fiam, megyünk"! - szólt rám, s együtt menekültünk a lakásból. Akkor, pedig már felnőtt voltam, nem is értékeltem igazán, hogy apám újfent fontos válaszút előtt volt: s újra engem választott!
Trolival a városközpontba mentünk és sokat beszélgettünk. Apám komoly dolgokról kérdezgetett, tanácsokat adott, rimánkodott: találjak munkát, álljak a magam lábára, ő támogatni fog! Repülésről, ez a vesszőparipám volt, modellekről is társalogtunk. Jól éreztem magam vele. Korábban is nagyon gyakran vitt mágával rokonokhoz, vagy munkájával kapcsolatos hosszabb útjaira. Élveztem vele utazni.
Most valahogy sajátosan furcsa volt a városközpont. Kihaltak az utcák, nem volt nyüzsgés, szinte teljesen elült a városi zaj. Csönd és nyugalom szállt a főtérre, mintha a város utcái is a szenteste varázsát, a szeretetet árasztanák... Jó volt tudni, hogy apám itt van velem.
Benéztünk a TESCO-ba, a földszinti könyvesbolti részbe. Akkor fedeztük fel, hogy egy olvasósarok is van itt. Én kikerestem a repülés nagylexikonát, apám is választott egy érdekes könyvet. Olvasgattunk, nézegettük a képeket, megbeszéltük az egyes repülőgép-típusokat. Egészen az áruház zárásáig. Boldogan eltöltött idő volt számomra ez a néhány közös óra. Mi még csatangoltunk egy kicsit a városközpontban. Volt valami szomorú és figyelmeztető abban, hogy csupán néhány nyugdíjassal, hajléktalanokkal és külföldiekkel találkoztunk. Hazautaztunk apámék vereknyei lakásába...Nevelőanyám is már megenyhülten fogadott. Felemelő érzés volt, hogy együtt ülhettünk a szentestei vacsorához.