Napkorong

Végre megint Karácsony van, a szeretet ünnepe! Ez annyira csodálatos, imádom minden pillanatát, hiszen nem a pénz számít, vagy a külső körülmények, áh, dehogy!
Hol érdekes az, hogy már megint valami ronda gazdasági válság van, és hogy nincs egy kanyim sem?
Mit számít, hogy éppen két nappal ünnepek előtt kirúgtak, mert a cégnél feleslegesnek ítélték további jelenlétemet?
Naná, hogy semmit, mert az én drága bankom ezt szerencsére nem tudja!
Ezért vagyok ilyen vidám.
Az automata még nem nyelte el a hitelkártyámat, hisz fogalma sincs róla, hogy a havi átutalásoknak és az unalmas létbiztonságnak, egyszer és mindenkorra vége! Épp emiatt kisegít annyival, hogy áthidaljam az átmeneti nehézségeket, sőt, néhány apróságot is vehetek Karácsonyra, anélkül, hogy gondot kéne csinálnom belőle.
Szeretteim észre sem fogják venni, hogy rám jár a rúd, legfeljebb annyit tapasztalnak, hogy szerényebbre vettem a figurát, amit a válsággal takarózva könnyedén kimagyarázhatok. Mire észbe kapnak, majd csak újra munkához jutok valahol.
Hát, mi lehet ennél remekebb?
Besodródok a nyüzsgő embertömeggel a legközelebbi bevásárlóközpontba, hogy sebtében begyűjtsek néhány apróságot legközelebbi hozzátartozóimnak.
Hol itt a gond?
Az ajándékipari létesítmény november eleje óta karácsonyi lázban ég. Csaknem két hónapja vasakarattal ellenállok fékeveszett vásárlási ösztönöm könyörtelen csábításának. Ahogy belépek a fényben úszó bejáraton, mocorogni kezd a palackba zárt szellem, mintha érezné, hogy eljött az ő ideje. Tudom, koncentrálnom kell, mert ha elszabadul, mindennek vége, és még nyáron sem érem utol magam.
„Csak néhány apróság” – ismételgetem magamban, mint valami ősi mantrát, miközben zsigereimben érzem a ragyogástól elvakult tömeg hipnotikus sodrását. – „Semmi extrém, csak egy-két kulcstartó, meg pár plüssállatka. Nem lőhetek túl a célon.”
Az én helyzetemben az óvatos önmérséklet nem egy hátrány.
Megfontolt, érett fogyasztóként viselkedem, aki nem kótyavetyéli el még meg sem keresett forintjait hasznavehetetlen bóvlikra.
Legalább is, addig a pillanatig, míg meg nem pillantom a hálózatról is működtethető, önjáró, akkumulátoros szivarvágó gépet, ami Gerzson bácsikám régi szíve-vágya.
Bensőmben megremeg valami, pedig ki nem állhatom az öreget. Habókos vénembernek tartom, aki szökőévenként egyszer meglep minket, összesen egyetlen zacskó gumicukorral állítva be a két gyerekhez, miközben sáskahadként fosztja ki a hűtőt és az éléskamrát.
Ennek ellenére mégis rejtélyes késztetést érzek, hogy vessek egy pillantást a korszakalkotó gépezet árára. Felhördülök, mert az összeg legvadabb elképzelésemet is meghaladja. Ennyi pénzből vehetnék, egy-egy pár korcsolyát a kölyköknek.
Gerzson bácsi keresztet vethet a nyavalyás szivarvágó gépére!
Ekkor észreveszem a rozsdamentes, kínai Jézuskát, amelyik nyikorgó hangon, egyértelműen saját anyanyelvén idéz az Újszövetségből, és elmémben felötlik Klári néni, aki az egyik távoli másod unokatestvérem rokona szegről-végről anyai ágon, és mellesleg bigott nőszemély.
Biztos, hogy hanyatt vágná magát az ázsiai Messiástól, akinek keresztje időnként szisztematikusan felragyog, mintha tévúton járó készítői a Ku-Klux-Klannak állítottak volna emléket.
Tisztára kellemetlen, hogy Klárival nem is tartjuk a kapcsolatot, pedig hogy örülne a távol-keleti giccsnek a vén csoroszlya!
„Hahó” – figyelmeztetem magam. – „Koncentrálni!”
Remegő inakkal tovább loholok, mielőtt az enyhén Jet Lire hajazó Megváltó végképp rabul ejtene.
„A gyerekek meg az asszony” – rovom meg magam. – „Slussz!”
Úgy gondolom, kisebb lányomnak veszek valami plüss pingvint, amely idülten vigyorog a leszúrt tripla rittberger és az ír stepptánc átmeneti pozitúrájába dermedve, a nagyobbiknak meg egy cserélhető szemfogú, nappali fényben foszforeszkáló Edward-babát, az Alkonyat című filmből.
Könnyedén beszerzem eme tárgyakat, miután valóságos dömpinget találok belőlük, minden színben és méretben a játékrészlegen. Már csak nejem van hátra, akit parfümmel és némi desszerttel szándékozok meglepni.
Ezzel se támad semmi gondom, attól eltekintve, hogy utca hosszan sorakoznak előttem az illatszerek garmadái, melyekhez annyit értek, mint a mai slágerekhez. Végül találomra behajigálok négyet-ötöt a kocsiba, meg valami bonbont, és rohamléptekkel indulok a kijárat felé, mielőtt beszippantana az örvény.
Halántékomon lüktet egy ér, miközben pechemre utam újra csak az elátkozott szivarvágó felé vezet.
„Nem, Tivadar” – mondom feddőleg, mert így szólítom magam, amikor elégedetlen vagyok hozzáállásommal. – „Nem veszed meg azt a masinát! Elvégre ki nem állhatod Gerzson bácsit!”
Csakhogy áruló jobb kezem, önálló életre kelve pakolja a parfümök mellé a gépezetet. Rádöbbenek, hogy végem. Ha nem jutok el időben a pénztárakhoz, beszippant az adósságspirál, és felvásárlom hitelre a fél boltot, mielőtt észbe kapnék.
Gyorsítok a tempón, de a tömeg árhullámmá dagad előttem, nem tudok rajta keresztültörni. Kétségbeesetten gyötrődve több rúd téli szalámit gyömöszölök a bevásárlókocsiba, és márkás italokat, amiket még akkor sem engedhetek meg magamnak, amikor állásban vagyok.
„Ne” – nyöszörgi bennem egy vékonyka hang. – „Ezt nem szabad!”
Persze jól tudom, hogy helytelen, amit teszek, de reszkető térddel ébredek rá, hogy ez a Karácsony lesz a végzetem, miközben néhány laptopot, és egy síkképernyős tévét pakolok eddigi zsákmányom mellé a műszaki osztályon. Aztán beesik néhány mp3 lejátszó. meg egy fényorgona is.
Ekkor már őrült tüzek égnek szememben, és zihálok, mint a maratoni futók. A fogyasztói társadalom, és az emberiség ellen összeesküvést szövő galád pénzintézetek áldozata vagyok. Tudatomban elkeseredett tiltakozókórus nyüszít, mégis megveszekedetten vásárolok. A lejtőn nincs megállás, habzó szájjal tobzódok az értelmetlen, totál felesleges luxuscikkek fogságában vergődve. Tébolyultan a kocsiba pakolok minden kezem ügyébe eső tárgyat a pénztár felé vezető ámokfutás során, ügyet sem vetve rá, hogy eladósítom magam életem hátralévő részére.
Karácsony csak egyszer van egy évben, 2012-ben meg amúgy is itt a világvége, juhé!
Arcomon veríték csorog, véremben adrenalin pezseg. A biztonsági őrök gyanakodva figyelnek, nem vagyok-e öngyilkos merénylő, aki robbanóanyagot rejteget az áru halom alatt.
A ruhásszekrény méretű fazonoknak sejtelmük sincs róla, hogy a kezemben reszkető hitelkártya az időzített bomba, amellyel éppen levegőbe repítem maradék egzisztenciámat, mialatt a pénztáros sunyi mosollyal keresztülrántja a leolvasón.
A kódot véletlenül sem hibázom el, de még él a remény, hogy a bank kétségbe vonja a vásárlás fedezetét.
Az utolsó fénysugár is kialszik. Elfogadták.
Teherautót rendelek a pláza elé, és a fuvaros közreműködésével tétován pakolni kezdem a raktérbe szerzeményeimet.
A kezembe akadó plasztik Jézus kínaiul ostoroz, miközben szemrehányóan az arcomba bámul.
A hűvös levegő kijózanít, mialatt felhajítom őt a raktérben elterülő bóvli halom tetejére, aztán csüggedten haza indulok azzal a néhány aprósággal, amelyet Karácsonya vettem.

Hozzászólások

Antoinette - december 23 2009 20:16:35
Hát, igen, és ezért lett gazdasági válság. Szomorú, hogy egy embert így el tud kapni a vásárlási láz. Meglepődve tapasztaltam, hogy főhősöd nem is nő, hanem férfi

Igazi mai tematikájú próza, remélem senkivel sem történt, történik majd ilyesmi. Bár valószínű, hogy jelen van a társadalomban, csak a híradóban nem mondják.Hogy is hangzana? ,, Egy eszeveszett őrült hitelre felvásárolta az egész boltot. ,,
Békés karácsonyt!

Maggoth - december 24 2009 10:41:05
Köszo Antoinette, egyenjogúság van, ráadásul én pontosan ez a típus vagyok, csak tudom kontrollálni magam

Neked is békés Karácsonyt!

rapista - december 27 2009 21:05:09
szellemes - jellemes