|
 Vendég: 1
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Sz
Mesés történet
Volt egyszer egy falu, és abban egy templom, amelyet Szent Mihály-templomnak hívtak. Egyszerű kis templom volt; békésen álldogált a falu szélén, a domboldal lankái közé simulva. Szép fekvésén és harmonikus arányain kívül nem volt semmilyen különösebb érdekessége, hacsak az nem, hogy a tető alatt egy különös sárkányfigura állt ki a szentély falából.
A bronzból öntött sárkányon patinás zöld színekkel hagyott nyomot az idő múlása. A szobor vízköpőként szolgált, vagyis a tetőről érkező esővizet vezette el a faltól. Ha nagyon zuhogott, akkor vastag sugárban, a faltól több méter távolságba köpte szájából a vizet. A gyerekek nagyon szerették, mert egyáltalán nem volt ijesztő, inkább kedvesnek és jóságosnak látszott. Állítólag sokkal régebbi volt, mint maga a templom. A földben találták kútásás közben, és a korábbi pap kérte el felfedezőitől a templom számára. Igen, a korábbi pap, hiszen ő már nem élt. Történetünk kezdete előtt hét évvel hunyt el az öreg pap, akit nagyon szerettek és tiszteltek a falu lakói. Mindig olyan érzésük volt, mintha egy magasabb, égi erő nyilatkozna meg rajta keresztül, amikor hozzájuk beszélt. Az öreg saját kezűleg erősítette föl a szentély falára a vízköpő sárkányt, és nem győzte dicsérni az ismeretlen régi mestert, akinek köszönhették ezt a pompás kis remekművet.
Az új papnak viszont egyáltalán nem tetszett a sárkány. Szigorú ember volt, aki igyekezett minden szabályt betűről-betűre betartani. Szerette a katonás rendet, és ebbe a rendbe sehogy se illett bele a sárkányfigura, aki a templom falán élte titokzatos szoboréletét.
– Ezt a templomot Szent Mihály tiszteletére szentelték fel, akiről köztudomású, hogy legyőzte a sárkány képében megjelenő gonosz Fenevadat! Az arkangyalról nincs is kép vagy szobor a templomban, mit keres hát akkor pont egy sárkányfigura itt? – füstölgött eleinte csak magában a pap. De az utóbbi időben mind többször nyilvánosan is hangot adott nemtetszésének a szószékről. Méghozzá egyre indulatosabban, mert a falusiak vonakodtak egyetérteni vele. Nem tudtak ugyan mit felelni a vádakra, de szemmel láthatóan szerették a templom vízköpő sárkányát, és a maguk módján ragaszkodtak hozzá.
Egyik éjjel a pap sehogyan sem tudott elaludni. Ingerült volt, és egyre csak a sárkány meg a falubeliek egymásra találása járt az eszében. Úgy vélte, gonoszság és önfejűség vert tanyát a faluban – a templom falán és az emberek szívében egyaránt. Éjféltájban nem bírta tovább, és feldúltan kirohant a templomkertbe. A telihold fénye kísérteties árnyékokat varázsolt a fák közé. Hideg futkosott a hátán, de eltökélten folytatta útját. Létrát kerített, melyet a szentély falának támasztott, majd nagykalapáccsal a kezében felmászott a tetejére. Felemelte a kalapácsot, és erőteljesen lesújtott vele. Aztán újra meg újra lesújtott…
Másnap reggel szokatlanul korán kelt fel két testvér, Sára és Mihály. Vasárnap volt, és ők szülői engedéllyel játszani mentek a vízköpő sárkányhoz. A két gyermek az öreg pap húgának unokái voltak, és nagyon szerettek a sárkány közelében lenni. Ott voltak akkor is, amikor kútásás közben a szobor kifordult a földből. Az első pillanattól kezdve különös vonzalmat éreztek iránta, és ha csak lehetett, meglátogatták.
Sára és Mihály a templomkertbe érve döbbenten látták, hogy a falról eltűnt a vízköpő sárkány. Sára csakhamar belebotlott a magas fűben rejlő bronzszoborba, aminek zöldes színe beleolvadt a környezetébe. A gyerekeket mélyen megrázta, hogy kis barátjuk, akire mindig felnéztek, lábuk előtt hever a földön. Mihály hamar felfedezte a bronzfigura testén ejtett kalapácsnyomokat, amelyek arról tanúskodtak, hogy nem véletlenül hullott le a magasból. A két testvér rögtön sejtette, ki volt a tettes. Sára szeme sarkában könnycsepp csillogott, de Mihály hangja is gyanúsan elcsuklott, amikor megszólalt:
– Gyere, fogjuk meg szegényt, és vigyük haza innen!
A sárkány viszonylag kicsi volt, de így is megizzadtak, mire hazacipelték az édes terhet.
A faluban szélsebesen terjedt a hír, hogy odalett a vízköpő sárkány. Mindenki úgy vélte, hogy csak a pap keze lehet a dologban. A délelőtti misén alig néhány ember lézengett a padsorokban, s hallgatták konok csendben a szentbeszédet. A pap felidézte Szent Mihály dicső tetteit, és szemmel láthatóan úgy beleélte magát a történetben, mintha ő maga lenne a gonoszság ellen küzdő égi vitéz. A templomi nép távolmaradását is az elvetemültség jelének tekintette, s annál hevesebben ostorozta őket a szavaival.
Ettől a naptól kezdve soha nem látott szárazság lett a faluban. Egyetlen felhő sem tűnt fel az égen, hogy a perzselő napsugarak elől eltakarja, és esővízzel öntözze meg a földet. Kiégtek a növények, s hamarosan a patak medre is teljesen kiszáradt. Már csak a legmélyebb kutak legalján csillogott egy kis ivóvíz. Szenvedtek a növények, az állatok és a falu apraja-nagyja – az egész környék, ameddig a szem ellátott!
A pap egyre bizonytalanabb hangon motyogta szentbeszédeit az üres templomban. Hetek óta nem találkozott senkivel, mert kerülte az emberek társaságát, a templom küszöbét pedig rajta kívül nem lépte át senki.
Az egyik nap hajnalán kiabálás és rohanó léptek zaja verte fel a falu csendjét. A pap riadtan ült fel az ágyában. Szívébe hasított a félelem, hogy a falu népe fellázadt ellene, és most jönnek elűzni őt a templomból, mint méltatlan szolgáját az Istennek! Reszketve ült, és már-már kezdett beletörődni a sorsába, amikor észrevette, hogy az emberek nem a templom felé tartanak, hanem elszaladnak mellette, miközben lelkesen kiáltoznak:
– Víz, víz! Csoda történt! Gyertek gyorsan, és hozzatok vödröket!
A pap kábultan kimászott az ágyból. Sietve felöltözött, és a falubeliek után eredt, akik úgy szedték a lábukat, hogy alig bírt velük lépést tartani.
A házat, ahol Sára és Mihály lakott, nagy csődület vette körül. A pap tisztes távolból meresztgette a szemét, és bizony sokáig tartott, mire rájött, hogy mit kell néznie! De akkor kifutott arcából a vér, és alig akart hinni a szemének. Ugyanis a lakóház sarkán, a csontszáraz eresz alatt ott volt a vízköpő sárkány, és a többhetes aszály ellenére vastag sugárban ontotta magából az éltető vizet! Az emberek sorban odajárultak hozzá, és szemüket lehunyva a gyönyörűségtől, csak ittak és ittak. Aztán teletöltötték a vödrüket, és átadták helyüket az utánuk következőknek, akik eközben türelmesen várakoztak.
Amikor utolsóként a pap került sorra, már mindenki elment. Rajta kívül csak a két testvér, Sára és Mihály volt ott, akik szótlanul álldogáltak a házfal előtt. A papnak nem volt bátorsága rájuk nézni, és gyalázatosan érezte magát. Több mint egy napja nem volt vize, és teljesen ki volt tikkadva. Szájpadlását sebesre marta a szárazság, szívét viszont szégyen mardosta. Szerencsétlenül álldogált, majd anélkül, hogy ivott volna, megfordult, és elindult hazafelé a templomba. Szomjasan és megtörten kullogott, miközben még sokáig hátában érezte a gyermekek tekintetét.
Éjjel különös álma volt. Azt álmodta, hogy ő egy sárkány, akitől rettenetesen félnek az emberek. De ez már nem töltötte el őt elégedettséggel; inkább arra vágyott, hogy szeressék. És arra, hogy elmúljon az a rettenetes szomjúság, ami oly régóta kínozta! Nem tudta, mit tegyen, és arra gondolt, hogy legjobb volna meghalni… Ám ekkor egyenletes kopácsolást hallott a távolból: patkódobogás hangját, amely egyre közeledett. A sötét fák között egy páncélos vitéz jelent meg, akit sugárzó fény övezett. Egyenes derékkal ült a lovon, és kezében aranykopját tartva méltóságteljesen közeledett. A sárkány nem támadott, és nem is próbált menekülni. Lenyűgözve nézte a lovagot, akinek fényes alakja lassan betöltötte az egész látóterét. Ha meg kell halnia, akkor inkább ez a kéz végezzen vele, mint bárki más keze! A páncélos vitéz magasba emelte az aranykopját, és szelíden, de határozott mozdulattal belemártotta a sárkány szívébe. És ekkor a pap, aki sárkánynak álmodta magát, érezte, hogy szomjúsága egy egészen más, édes szomjúságnak adja át a helyét!
Kopácsolás hallatszott ismét: az aranyfénybe burkolózó lovag ünnepélyesen ég felé emelte a varázskopját, és kelet felé távozott. A sötétséget lassan szürkület váltotta fel; keleten világosodni kezdett az ég. Először halvány gyöngyházszínek képében, majd mintha egy égi rózsa készülne alakot ölteni rajta, vörös ragyogás kélt a felhők között. Igen, felhőket látott gyülekezni álmában a pap, aki szinte el is felejtette már, hogyan néznek ki a felhők! És ekkor, mintha eleredt volna az eső, halk sustorgás hallatszott, ami hol halkult, hol meg erősödött.
Erre a hangra lassan szétfoszlottak az álomképek, és a pap kinyitotta szemét. A függöny mögött láthatóan szürkült már odakint. De az álombéli sustorgás tovább folytatódott, sőt érezhetően hangosabbá vált. Kis idő múlva egy újabb hang is csatlakozott hozzá, aminek hallatán a pap hitetlenkedve rázta meg a fejét. Mert vízcsobogás hallatszott kintről, mintha egy bővizű patak keletkezett volna hirtelen a templomkertben!
– Csak nem képzelődöm? – vívódott magában, csalódástól tartva.
De a szíve tudta már a választ, mert örömteli várakozás áradt szét benne. A pap kipattant ágyból, és úgy, ahogy volt, mezítláb kilépett a templomkertbe.
Odakint esett az eső. Langyos víz tocsogott a talpa alatt; pizsamáját is egy-kettőre átáztatta a vízpermet. A falu felé vezető úton két kis alak távolodott. A két testvér, Sára és Mihály tartott hazafelé az esőben. A pap álmélkodva nézett utánuk, majd villámként hasított bele a gondolat:
– Itt jártak a gyerekek, és újra eleredt az eső! Csak nem…
A kérdést nem merte befejezni. Pedig a szíve most is válaszolt a maga módján: olyan hevesen vert, mintha táncra készült volna perdülni örömében!
A szentélyhez érve falhoz támasztott létra fogadta őt. Fölötte pedig – mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne – újra ott volt a vízköpő sárkány, és vastag sugárban ömlött ki száján az éltető víz! A papot olyan szomjúság fogta el ennek láttán, mintha a szomjhalál küszöbére ért volna. Csurgott róla a víz, de belül száraz volt, akár a sivatag. Beállt a vízsugár alá, és úgy ivott, mintha most egyszerre be tudná pótolni mindazt, amit eddig elmulasztott! Behunyt szemmel és teljes odaadással ivott, csak ivott…
És ekkor egyszer csak egy égi kút nyílott meg fölötte, ami átfúrta az eget, és a pap egy pillantást vethetett rajta keresztül a mennyek országára. Ő volt a sárkány a kút mélyén, és az áldásként érkező vízzel életerő ömlött belé – mintha egyáltalán nem is élt volna mindeddig. Szent Mihálynak hitte magát korábban, és lám, maga volt a sárkány! A falubéliek, élükön Sárával és Mihállyal, többet tudtak a sárkányról, mint ő, a templom papja… De most már ő is tudta – sőt mindenki másnál jobban, hiszen átélte –, hogy még a legelvetemültebb sárkányban is egy Szent Mihály lakozik!
Nagy-nagy sóvárgás kerítette hatalmába. Annyi mindent kapott, és annyi mindent magába fogadott… Most már mindezt tovább akarta adni másoknak!
Amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt az eső. Keleten felszakadoztak a felhők, és a felkelő Nap fényes sugárkoszorút küldött a nyugati égbolt esőfelhőinek. Szivárvány ívelt át a templom fölött, aminek szentélyére végleg visszaköltözött a vízköpő sárkány.
A pap mosolygott. Tudta, hogy ez a szivárvány most már mindig vele lesz a szószéken is, amikor megszólal a zsúfolásig megtelt Szent Mihály-templomban. |
|
|
- december 29 2009 21:03:28
Védőszentnek Sárkányölő Szent Györgyöt és Szent Margitot választották. Szent György köztudomásúlag Szent Mihály földi megtestesítője a sárkány elleni küzdelemben, utóbbi taszította le az Isten ellen fellázadó Sátánt a pokolba. (wikpedia)
Nagyon kedves legenda - (újkori legenda?) ... szépen előadva! |
- december 30 2009 18:25:51
Ez egy saját kútfőből született történet. Valóban legendaszerű, annál is inkább, mert szimbólumaival kapcsolódik az ismert Szent Mihály legendához.
Abszolút újkori! 
Köszönöm a méltató szavakat. |
- január 05 2010 15:17:51
Kedves Fer-Kai!
Nagyon szép és megható, mesébe illó történetet olvastam, ami nagyon tetszett, és tanulságosnak mondanám!
Örülök, hogy olvashattam!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
