Napkorong

Az eső apró, de sűrű cseppekben hullik a betonra. Az addig száraz utat lassan sáros, vizes felületté olvasztja, és a felhőktől olyan lesz az idő, mintha már alkonyodna, holott még csak háromnegyed négy van.
De a fiú ezt szinte észre sem veszi.
Esze teljesen máshol, jobban mondva másvalakin jár.
Szerelmes!
Sugárzik róla, hogy lábujjától a füle hegyéig szerelmes, és szinte repült a járda fölött, mint sétál rajta. Pulóvere kezd sötétedni a folyamatos esőtől, haja már összetapadt, de ő mégis azzal a furcsa ábrázattal az arcán lépked tovább, és most, még a máskor mindig utált lucskot is szereti, mert boldog.
Nem messze tőle az úton egy dugóban veszteglő autós bosszankodik, és szitkokat vág a többiekhez, de mikor megpillantja a fiút, egyből valami furcsa nyugalom, és keserű irigység fogja el. Ő már soha nem lesz olyan fiatal, és valószínűleg ennyire szerelmes sem. Savanyú grimasszal arcán fordul vissza a mozdulatlan autókhoz, de már nem bosszankodik.
Az ifjú csak halad tovább rendületlenül, az eső pedig ugyanilyen töretlenséggel esik, mintha valami természeti kísérője lenne céltalannak tetsző útján.
Nemsokkal később elhalad egy perecet áruló bódé előtt, ami mellett egy igen testes asszony cigarettázik. Ahogy meglátja a fiatalembert, hangosan ráköszön, és rákacsint, aki ugyanazzal a furcsa ábrázattal reagál, aztán egy mosolyt is hozzácsap, amitől a kövér asszony egy pillanatra nem tér magához. Valahogy ő is boldognak érzi magát, mintha elkapta volna, akár egy betegséget, de az érzés lassan kezd alábbhagyni, és egyre párolog, ahogy a gazdája is egyre messzebb jár.
A karácsony közeledtével árusbódék támasztják egymást sorban a sétálóutca mindkét oldalán. Az embereket nem zavarja az eső, esernyők alá bújva szemlélik a mutatósabbnál mutatósabb apróságokat. A fiú szórakozottan pásztázza a kínálatot, amikor egy papiros bódét vesz észre. Odaáll a többi ember mellé, és olvasni kezdi a vegyes üzeneteket a – táblájuk szerint – könyvjelzőkön. Pergamennagyságú oklevelek, és dicsérő üzenetek is akadnak szép számmal a falakon, de neki csak egy kis könyvjelzőre van pénze. Tudja, hogy Nóri imád olvasni, és örülni fog neki, ezért kiválaszt egyet: „ A szerelem mindent elvisel, mindenben hisz, mindent remél, mindent magának akar, de csak egyhez ragaszkodik.” áll a cetlin. Az eladó készségesen fordul oda hozzá: - Kiválasztom neked a legszebbet – mondja, és kihúzza a harmadikat az egymás alatt sorakozó lapokból. – 300 Ft-ot kérnék! – A fiú elővesz egy kétszázast, és egy százas érmét, majd mosolyogva olvassa, ajándékát, miközben továbblépdel.
Már az eső sem esik.
A fiatalember megfordítja a hátizsákját, hogy eltegye a szerzeményét, amikor a város zaját egy dörrenés nyomja el. Táskáját tartó keze megrándul, és hangos reccsenéssel lehetetlen szögbe fordul.
Még egy dörrenés vágja át a döbbenet csendjét, és a srác összeesik, kezéből kisiklik a vérfoltos könyvjelző.
A papírárus döbbenetében mellkasához kap, száját viszont nem hagyja el a torkán akadt sikoly.
Még egy durranás, és a szemközti mézeskalácsot áruló férfi bódéjának oldalához csapódik, ami fülsiketítő reccsenéssel törik szét, magával rántva a tetőt. Szinte el sem ül az előző lövés zaja, mikor ismét robbanás emelkedik felül a - mostmár - sikoltozók hangján, ezúttal kettő egymás után.
Egy babakocsival futó nő keresztül esik a gyerekkocsin, a rá akasztott szatyor tartalma csörögve szóródik szét a vizes járdán. Már többen is futásnak erednek. Akinek az útjába kerül, úgy ugorja át az ifjú testét, mintha csak egy padka lenne. Mindenki fedezék után kutat, amikor ismét lövés hangja tölti ki a teret. A golyó ezúttal gellert kap, és jókora darabot tör ki a macskakőből, ahonnan fütyülve visszapattan, de az ismeretlen újra lő, és ez már talál. Egy férfi éppen fedezékbe akar ugrani, amikor szétszakad drága öltönynadrágja a jobb vádlijával együtt.
Talán három perc is eltelik a fiú halála óta, mikor a sikoltozásba szirénák hangja vegyül, először csak halkan, majd egyre erősebben. A papírárus asszony ijedtében lebukik, és levegőt is alig mer venni. Érezi, hogy hólyagja elernyed, és meleg csurog végig a combján, szemei pedig a halálfélelem könnyeivel telnek meg. Azt hiszi, ha a pultja mögé bújik, majd megmenekül. Fátyolos tekintettel nézi a testeket, aztán valami miatt felkapja fejét, és a szemben lévő hotel egyik ablakából fényes villanást lát. Mielőtt felfogná, mi történik, már nem érez semmit.

A srác udvariasan kinyitja neki az ajtót, és barátságosan mosolyog. A lány viszonozza a mosolyt, és közben megköszöni a gesztust, de nincs ideje többre értékelni a kedvességet, mert érzi, már el is késett. Az egyetem ilyenkor olyan, mint egy könyvtár. A kihalt folyosón kevés ember lézeng, többnyire tanulnak, vagy olvasnak, amitől a lánynak szinte bűntudata lesz, ahogy cipőjével végigkopog a lépcsőkön.
Utál késni!
Az előadó az első emeleten van, mire odaér, már szaporán kapkodja a levegőt, és megpróbálja olyan csöndesen kinyitni az ajtót, mint egy besurranó tolvaj. Az utolsó előtti sorba ül, és előveszi a mappájából a lapokat. Tíz perccel később már olyannyira elmélyül az anyagban, hogy alig hallja, mikor megint kinyílik az ajtó, és belép valaki. Azt már érzékeli, hogy letelepednek a mögötte levő székbe, és magában nem túl szép jelzőkkel illeti az idegent, amiért kizökkentette koncentrációjából, de aztán eszébe jut, hogy alig néhány perce érkezett ő is, és kissé elszégyelli magát gonosz gondolatai miatt.
Az óra szép lassan telik, és az érdekesből kezd átfordulni előbb monotonná, majd unalmassá, amikor a lány egyetemi előadóba nem illő hangot hall. Egy apró, fémes kattanást, közvetlen mögötte.
Féloldalasan fordul, úgy tesz, mintha a többieket fürkészné, és látja, hogy a srác mögötte a padra mered, és nagyban csinál valamit, mert a kezei ide-oda mozognak. Furcsa, gondolja, majd visszafordul, és megint a professzorra próbál koncentrálni, amikor újra meghallja a fémes kattanást, majd megint, majd megint, és megint. Még legalább vagy tucatszor ismétlődik, és már azon van, hogy megfordul, amikor valami koppan a földön, és nekiütődik a csizmájának.
Kissé idegesen hajol le, hogy megnézze. Első gondolata, hogy valami kulcstartó, vagy ledes lámpa, de aztán fáradt agya felfogja, hogy mi is az. Szemei elkerekednek, szája hatalmas O betűt formál, és a sikoltás határán áll, de a srác megelőzi.
Felugrik a székből, és mindkét kezét előre szegezi, pont a professzorra. Egy pillanatig semmi sem történik, aztán meghúzza a ravaszokat, egyiket a másik után.
A lövések hangja olyan erővel zengi be a termet, hogy sokan a fülükhöz kapnak, de néhányan látják, amint az oktatónak a zakója először a karján, majd a mellkasán is szétszakad. Ahogy hátraesik, mögötte a tábla nem bírja a nyomást, kiugrik az egyik sínből, és a földre esik.
A srác nem szól semmit, csak a ravaszt rángatja. Egy fiú megpróbál átugrani az előtte levő sorba, de mielőtt legördülne az asztalról, egy lövedék hatol be a hátába, és két sorral előrébb repíti.
Egy másik fiú félrerántja a mellette ülő lányt, és cserébe vállon találja egy golyó, amitől beesik a sorok közé.
A lány összekuporodva, könnytől nedves szemmel, füleire szorított kézzel figyeli az ámokfutót, és olyan félelmet érez, amit eddig el sem tudott képzelni. A hallgatók visítozva, egymáson átgázolva menekülnek a másik ajtó felé, vagy a padok között bujkálnak. Egyik csoporttársa végiggurul a lépcsőn, ahogy valaki oldalra löki, és gyomorforgató reccsenéssel betörik a koponyája.
A támadó a kijáratnál összegyűlt kis tömeg felé fordítja a fegyvereket, és négyszer tüzel, aztán csak a kakasok kattannak. Gyakorlott mozdulattal kioldja az üres tárakat, és máris újabbakat vesz elő.
A lány eközben kúszni kezd, a másik ajtó felé, könnyei megállíthatatlanul potyognak a poros padlóra, de egy kapkodó mozdulattal letörli őket, így néhány pillanatig kitisztul előtte a kép. Még az út felét sem teszi meg, amikor az ifjú újra lőni kezd, ismét a tömegbe.
Egy fiú arcán vörös rózsa csattan, és ő is legurul a lépcsőn. Másvalaki a gyomrát markolássza, megint más mozdulatlanul fekszik, egyre növekvő vértócsában.
A életben maradt hallgatók nagyrésze már kijutott az előadóból, amikor a lány eléri a padsor végét. Megpróbál kapaszkodó után nyúlni, de valaki a karjába rúg, amitől fájdalmasan felkiált. Egy gellert kapott golyó a falba csapódik, egy másik pedig mögötte a fába koppan. Ekkor észreveszi, hogy csönd van, és már senki sem áll az ajtóban.
Összeszedi minden bátorságát, és elrugaszkodik, amikor durva taszítást érez a csípőjében, és inkább kiesik, mint kiugrik az ajtón. Igyekszik feltápászkodni, de tompa fájdalom nyilall a derekába, és nem tud lábra állni, ezért kúszni kezd, amilyen gyorsan csak bír. Mögötte még két lövést hall, aztán halkan kopogó lépteket, de nem mer hátrafordulni, csak kapaszkodik tovább.
A támadó néhány gyors lépéssel utoléri a menekülőt. Ráemeli a fegyvert, felhúzza a kakast…de nem lő. A szirénák hangja már mindent betöltő vijjogással zeng az udvarról.
A srác hátralép, halántékához nyomja a fegyvert és elsüti.

- Ön szerint mennyi az esélye annak, hogy egy városban egyszerre két ámokfutó is ugyanazon a napon kezd el gyilkolni? – kérdezi az őrmester a hadnagytól, miután beszállnak a kocsiba.
A rendőr olyan képet vág, mint akit arcon csaptak, de azért válaszol. – Erre nem lehet… felkészülni!

Notarius (K. Zs.)
D. 2009. december