|
 Vendég: 1
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_A láthatatlan kapu
Volt egyszer egy réges-régi templom. Olyan öreg volt, hogy senki sem tudta, kik építették, és hány évszázad vagy évezred szállt el felette. Igen, szó szerint felette, mert a templom mintha kívül állt volna az időn! Babonás tisztelet és félelem övezte. Sokan reszketve lépték át a küszöbét, mert az a hír járta, hogy az épületnek van egy láthatatlan kapuja is, és aki azon keresztülmegy, az megőrül, vagy teljesen megváltozik!
A templom a város szívében állt. A fontosabb utak hozzá vezettek, vagy tőle indultak ki. Hét ilyen főút szelte át a várost, ami emberemlékezet óta mindig lakott hely volt. A templomot dómnak, Isten házának hívták az emberek, és ennek megfelelően nem is érezték a magukénak. Ha legyőzték a láthatatlan kaputól való félelmüket, és beléptek az épület belsejébe, akkor is feszélyezett vendégként viselkedtek, és amilyen hamar csak tudtak, sietősen távoztak.
Élt ebben a városban egy legény, akit Domonkosnak hívtak. A fiúnak leghőbb vágya volt, hogy átléphesse egyszer a láthatatlan kapu küszöbét. Persze nem szándékozott megőrülni, de annak lehetősége, hogy alapvetően megváltozzon, mindennél erősebben vonzotta. Bár így is különbözött a többiektől, mert ő inkább a templomon kívül érezte idegennek magát; ha pedig átlépte a dóm küszöbét, úgy tűnt, mintha hazaérkezett volna. Az ő nyugtalanságának oka más volt odabent, mint a többieké, akik igyekeztek mielőbb távozni. Domonkos szeretett volna még beljebb kerülni a templom belsejébe, ha lett volna hová! Meg volt róla győződve, hogy csak a láthatatlan kapun keresztül juthat beljebb. De hogyan lehet megtalálni egy kaput, ami közönséges szemmel nem is látható? Erre a kérdésre sajnos ő sem találta a választ.
A legényt sokan tartották félnótásnak, aki mindig kilóg a sorból, és légvárakat épít. Csak egyvalaki állt ki mellette: a kedvese, akit Dominikának hívtak. A leány mindenkitől, még Domonkostól is különbözött: olyan egyszerűen és félelem nélkül élt! Arca és egész lénye úgy sugárzott, hogy mindenkinek a nap és a hold jutott eszébe, ha ránézett. Domonkos élete legszebb ajándékának tekintette, hogy találkozott vele. Dominika mellett egyszerre csillapodott és fokozódott a nyugtalansága. Még inkább vágyott rá, hogy beléphessen a templom láthatatlan kapuján, de sóvárgásának emésztő tüzét jótékonyan enyhítette a leány jelenléte.
A legény egy kis senkinek érezte magát Dominika mellett. Nagyon szeretett volna olyanná válni, mint ő, hogy méltó lehessen a leány szeretetére. Évekig kínozta magát és Dominikát kishitűségével, pedig kedvese sohasem adott rá okot. Ám az egyik éjjel a fiú olyan álmot látott, ami után minden megváltozott!
Azt álmodta, hogy éjszaka van, és a templom körül botorkál, a láthatatlan kaput keresve. Kívülről látta magát, hogy tarkóján egy varjú csimpaszkodik a hajába, és a szárnyaival előrenyúlva eltakarja a szemét. Próbálta elhessegetni magáról álmában a csúf jószágot, de sikertelenül. A varjú szünet nélkül azt károgta a fülébe, hogy semmi keresnivalója sincs itt, legjobb lenne, ha mielőbb elkotródna innen! Amikor Domonkos a főkapu elé keveredett, szíve azt súgta, hogy Dominika odabent van a templomban. A legény – méltatlansága teljes tudatában és a károgó madárral a fején – elindult a bejárat felé. A varjú eszelősen rikácsolt, majd az utolsó pillanatban elengedte a fiú fejét, és dühösen elszállt.
Domonkos a templom főkapuja előtt állt álmában, és végre látott. De volt is mit látnia! A főkaputól jobbra, egy jóval kisebb és keskenyebb másik kapu tündökölt a dóm falán. A láthatatlan kapu, íme, megjelent!
A fiú erős szívdobogással ébredt. Olyan éber volt, mint még sohasem! Gyorsan felöltözött, majd kiment az utcára, és befordult a legközelebbi útra, mely a templomhoz vezetett. Egy lélek sem járt odakint; a város mélyen aludt. A templom körvonalai feketén rajzolódtak ki az égen, amelyen sokezernyi csillag lüktetett.
A dóm főkapuja sötétbe burkolózott, akárcsak az épület falai és merészen égbeszökő tornyai. Domonkos tekintetét a falra szegezte, ahol a láthatatlan kapu fénybe borult álmában. Nézte a falat, és türelmesen várt. Nem nyomasztotta már méltatlanságának tudata – az álombéli varjúval együtt elszállt örökre. Dominika arcát látta mintegy révületben maga előtt. Miközben mélyen elmerült ebben a képben, a leány arcát új fények izzították át. A láthatatlan kapu megjelent a templom falán!
Domonkos a fénykapuhoz sietett, és belépett a dóm belsejébe. A fal túloldalán azonban hirtelen nyakába szakadt a sötétség, ami olyan borzalmas volt, hogy égnek állt a haja ijedtében! Mintha kizuhant volna a kapun keresztül a világűrbe, a tökéletes semmibe... Reszketett a félelemtől, ami hínárként fojtogatta szívét, és vacogott az egyedülléttől. Úgy érezte, hogy tüstént megtébolyodik! Gondolkodni sem volt már képes, amikor kétségbeesetten belecsimpaszkodott abba az egyetlen szóba és képbe, ami felmerült előtte: Dominika! És lám, a fagy szorítása enyhülni kezdett, halvány fény derengett fel a sötétségben. Meggyötört szívéből jött ez a gyengécske fény, de úgy látszik, elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa a dolgok menetét.
A helyiséget szelíden sugárzó fény töltötte be. A mennyezetről aranyeső kezdett szitálni. Összegyűlt a kamra padlóján, és lassan emelkedni kezdett a szintje. Először csak Domonkos lábát lepte el a folyékony fény, aztán a derekát, majd a szívét is. Melegség és szeretet költözött ekkor a szívébe. Aztán a legény feje búbját is ellepte a fényáradat, de ő képes volt lélegezni benne. Mélyen beszívta, majd kifújta magából a fényt, és átélte, mit jelent valóban úszni a boldogságban!
Az arany áradat aztán lassan visszahúzódott, és ő ott állt a világossággal teli szoba közepén. Mögötte volt az ajtó, a láthatatlan kapu bejárata, amelyen keresztül belépett ide. Vele szemben egy ugyanilyen ajtó nyílt, ami vélhetően még beljebb vezetett a templom belsejébe.
Domonkos úgy érezte, eljött az ideje, hogy továbbmenjen. Hét lépés elegendő volt ahhoz, hogy a másik ajtóhoz érjen. Nagy levegőt vett, aztán benyitott, és ugyanazzal a lendülettel – kilépett az utcára!
Csak nem vétette el az irányt, és tévesztette össze a két egyforma ajtót? Hátranézett, de a láthatatlan kapunak már nyoma sem volt a dóm falán...
Hajnalodott. A templomtéren munkába igyekvő emberek jöttek és mentek. Domonkos mintha egy másik világból tért volna vissza, meghatottan nézte őket. Egy láthatatlan kaput hordozott magában; ő maga volt a láthatatlan kapu, bármerre ment is ezután!
A felkelő nap fénye hívogatóan melengette arcát.
– Megyek már! – mondta Domonkos mosolyogva, és elindult Dominikához. |
|
|
- január 09 2010 19:51:00
tetszett |
- január 12 2010 14:38:32
Kedves Fer-Kai!
Ez a történet talán azt szimbolizálja, hogy korlátainkat át tudjuk lépni, ha erősen akarunk valamit, még ha nagyon sok erőfeszítésünkbe is telik. Lehet, hogy nem jól gondolom?
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- január 12 2010 21:10:54
Kedves Zsuzsanna!
Lehet nem jól gondolni? Mindazokat is jelenti, amiket Pihével írtatok, hiszen ebben a folyamatban Ti is alkotók vagytok.
Köszönöm, mint a többiek hozzászólását is! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
