|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_M
Emlékezés, elmúlás
A szoba sötét és áporodott szagú. Minden olyan rideg, mintha sosem
lakták volna. A félig behúzott függönyön át látni, ahogy az öreg fa
lombjai szomorúan hajolnak a föld felé.
Senki sem ápolja, senki sem védi évek óta. Egy-egy vad vihar
megtépázta ágait, s ahogy csendesen múlik az idő, belőle az
élet is kiszállni készül. Elöregedett, korhadt árva fa lesz belőle,
s talán egy-egy megsárgult fénykép lesz, mi őrzi majd egykori
zöldellő lombkoronáját.
Két semmibe révedő szempár nézi a fát az ablakon át és
közben megelevenednek a rég nyarak képei.
Akkortájt még volt élet a házban. Gyerekek vidám kacagása,
csintalan ugrándozása verte fel a csendet.
A nagymama volt, ki ilyenkor mindenkit kedvesen csendre
intett.
-Csendesebben gyerekeim, a nagyapa alszik.
Fel ne ébresszétek, mert megharagszik!
Dehogy haragudott, sose tett volna!
Bolondja volt a gyerekeknek.
Mikor már tényleg messze űzték szeméből az álmot, rögtön
rázenditett egy-egy régi nótára.
Maga köré gyűjtötte a gyereket, s nem lehetett hallani
egy pisszenést sem. Nézték nagy szemekke,l miről is
énekel az öreg, s ha befejezte, mindig megkérdezte,
melyik nóta volt a legszebb? Ráadásként újra
elénekelte és csak úgy csillogott az a huncot két szeme.
-Nagypapa, még, még! - kiabálták a gyerekek, de
hirtelen elhallgatott nagyapa, s elérzékenyülve
simogatta meg a buksi fejeket.
-Menjetek játszani gyerekek! - mondta, ahogy fáradt
szemét törölgette. Talán nem akart gyengének és
elesettnek látszani. Nem akarta, hogy az unokák
megérezzék, a nagyapával valami nagy baj van,
lassan búcsúzik, hosszú útra készül.
Nagyapa halála után a gyerekek néha kérlelték
a nagyanyjukat, énekeljen már nekik azokból a
dalokból, amit nagyapától hallottak!
A nagymama azonban kérhetetlen volt, s mindig
azt felelte:
-Nem tudok én olyan szépen énekelni, ahogy ő tudott!
Nem birok én már énekelni többé, mert a szivem fáj
nagyon!
Ilyenkor az unokák ijedten elszaladtak, nem értették,
hová is lett nagymama bájosan kedves mosolya?
Hova lettek a cinkos kacsintások, mikor azon
mesterkéltek, melyiküknek sikerül előbb felébreszteni
az öreget a délutáni szendergésből.
Aztán ahogy teltek-múltak az évek egyre ritkábban
mentek a nagymamához látogatóba.
Ha jöttek is, alig maradtak pár órácskát, s rohantak is
vissza a városba.
Nagymama néha esténként kiült a ház előtti
kispadra, hogy kicsit cseverésszen a falubeliekkel,
de aztán egyre ritkábban tette.
Nézte csak a kakukkos órát, mennyit üt már az óra,
s vele együtt az öreg kertajtót, hátha végre megjönnek
ma a gyerekek!
Mindig sütött egy kis pogácsát szakajtóra valót,
s mikor másnap sehogy sem fogyott, lassú
léptekkel átment Erzsóékhoz, hogy fogyasszák
már egészséggel, kár lenne érte!
Szegény unokáknak mostanság semmire sincs
ideje. Hogy is gondolhatta volna, hogy az esteli
vonattal megjönnek éppen!
Enni sem volt már kedve. Ha főzött is valami
keveset, csak a kutyáknak tette. Ne éhezzenek
szegények, neki meg már úgyis minek!
Elhagyta minden ereje, már élni sem volt kedve.
Mikorra a szomszéd rátalált, már ott volt
mozdulatlan az ágyon végig fekve.
Hiába kérlelték, beszélni sem tudott, csak
nézte a hatalmas fát a párás üvegablakon át.
Hire ment hamar a bajnak. Fia és menye,
jöttek is hozzá gyorsan.
Azt sem tudták mibe kezdjenek.
-Ó, mennyi sok kacat!- mondogatták, ahogy
válogatták szét az öreg holmikat.
Nagymama csak csendben hallgatott, s még
akkor sem szólt, mikor az öreg szekrény
polcairól kihordtak mindent, mi mozditható.
Félig nyitott ajtón át nézte, ahogy a kabátok
fogynak az öreg fogasról, s mikor fia kezébe
vett egy kopottas, öreg, szürke kalapot, akkor
nagyot sóhajtott. Nagyapa mindig ott tartotta,
mióta elment, úgy maradt ott, ahogy hagyta.
Ott porosodott már évek óta, de senki se bánta,
de mikor nagymama belépett az utcáról az
előszobába és megpillantotta, olyan érzés volt
egy pillanatra, mintha az öreg még most is
otthon volna!
Hát ezért szorult most annyira össze a szive,
viszik a kalapot, visznek ezek mindent!
Elviszik tőle az utolsó szalmaszálat, mi
összekötheti még a múltat a szörnyű valósággal.
Most lett csak igazán magányos.
Itt fekszik kiszolgáltatottan, elesetten.
Hosszú idő óta most először fordult át a másik
oldalra. Nagyon nehezen, mert már szinte
minden ereje rég elhagyta.
Könnyek gyűltek a szemében, de nem láthatta
azt senki meg.
Mikor felkel majd a nap, hiába susog halkan a szél,
s a verőfényes napsugár hiába melengeti az öreg
fa lombjait, nem lesz már ki fürkéssze a reggeli
ébredést.
Az öreg ház falai közt csak a rideg csend beszél.
A hideg szoba sarkában megszólal egy régi
gramofon recsegve, ropogva, s játszik egy
réges-régen dúdolt ismerős dallamot.
|
|
|
- január 16 2010 21:34:10
Nagyon szép írás...
Valóságos is, költői is, novella is... |
- január 16 2010 21:40:27
Kedves rapista!
Köszönöm! Örülök, hogy tetszett!
üdv.era |
- január 17 2010 13:41:37
" Ez volt a múlt s íme a vad jelen..." |
- január 17 2010 14:13:04
Kedves perzsi!
Köszönöm, hogy olvastad!
üdv.era |
- január 18 2010 12:29:28
Kedves Era!
Nagyn szép, megható történet, nekem is nagyon tetszett.
De azért egyet nem értek. Amikor a nagymama betegségének hírét vették, akkor azonnal jöttek és minden mozdítható elvittek.
Akkor még a nagymama élt. Vajon miért nem vártak a holmik elvitelével (kipalkolásával) addig, amíg a nagymama meg nem halt?
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- január 18 2010 15:20:54
Kedves Zsuzsanna!
Bármilyen hihetetlen is, vannak ilyen gyerekek. Mentek, mert
úgy gondolták, hogy végre eljött az ő idejük.
Ami természetesen hozzájárult ahhoz is, hogy a nagymama
minél rosszabb állapotba kerüljön.
Az emberi érzéketlenségről, kiszolgáltatottságról szerettem
volna irni ebben a történetben.
Köszönöm, örülök, hogy teszett!
üdv.era |
- január 21 2010 17:59:13
A Zorba a görög című filmben is még a nő életében elhordták a cuccait. Nem is annyira egyedi jelenség. |
- január 21 2010 18:03:32
Kedves Georgina!
Szerintem is, sajnos! Köszönöm, hogy olvastad!
üdv.era |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
