|
 Vendég: 24
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_M
Lena Belicosa: Az élet egy körforgás, még az álmainkban is éljük!
Egy fekete kabátos, fekete kalapos férfi suhan poros kerékpárján a falu keskeny utcájában, a kihaltnak tűnő házak között.
- Hogyan kerültem ide? Hol vagyok? – kérdezte.
Sehol egy teremtett lélek, s minden olyan idegen. Megállt, leverte ruhájáról a port, s rácsodálkozott a járművére is. – Mi ez? S miből vannak ezek a házak? – kérdezte gondolatban.
- Ej, Tel-Mud-Joma, a Nagy Manitu most biztosan álmot bocsátott rád, vagy csoda történt, mert hogyan lenne lehetséges másképp, hogy egyik percben még a réten lovagolsz, most pedig a fehér emberek ruháiban egy idegen szerkezeten teljesen ismeretlen vidéken jársz? – mondta.
1596-ban született a dél-amerikai Argentínában, a mai Buenos Aires területén. Épp a tavasszal töltötte be a 45. életévét és volt egy látomása egy fehér nőről, aki valahol nagyon messze élt tőle, s aki egy vízesésről fantáziált, és ami lelki szemei előtt folyamatosan kísértette.
- Vajon most abba a faluba érkezett, ahol ez a nő élhet? – kérdezte magától.
Fogta a kerékpárt, szemügyre vette, ahogyan saját magát is. A kerékpáron volt valami, ami olyan volt, amikor belenézett, mint ha egy tiszta tó vizébe pillantott volna. Hosszú barna haja varkocsba volt fonva, napbarnított arcában világítottak barna szemei, karvaly orra pedig még feltűnőbbnek hatott a fekete kalap alatt.
Elindult az ösztöneire hallgatva, mert érezte, hogy az a nő itt lesz a közelben, akivel álmában valahogyan kapcsolatba került.
Nem is találkozott emberrel, pedig biztosan megcsodálták volna, mint minden idegent, aki egy kis zárt faluba csöppen, azonban sehol nem volt egy lélek sem.
Kétszáz méter után egy barna színű kapu előtt megállt és várt. Leült a kerítés tövébe, s próbálta megérteni, hogy hogyan és miért került ide. Érezte, hogy valami nagyon furcsa történt. A misszionárius paptól ugyan hallott a fehérek házairól, azonban ezek a házak nem olyanok, és erről a guruló szerkezetről még nem is hallott, mégis nagyon élvezte, amikor rájött, hogy milyen gyorsan lehet vele haladni, s nem is kell etetni, itatni, mint a lovát!
Közben Melinda az ágyában lustálkodott, hiszen vasárnap reggel volt, és kivételesen nem kellett mennie sehová sem. Amikor felhúzta a redőnyt, egyből elvakították a simogató napsugarak, azonban egy idő után, amikor hozzászokott a szeme a fényhez, azt is meglátta, hogy egy idegen pihen a kerítés mellett. - Vajon miért? Rosszul van, vagy csak elfáradt? Lehet, hogy a segítségemre szorul! – Pörögtek a gondolatai.
Úgy döntött, nem kiabál, hanem kimegy hozzá, s megkérdezi, hogy segíthet-e neki valamiben. Így is tett. Odament az idegenhez, s megszólította.
- Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben, rosszul van?
A férfi feljebb tolta a kalapot a fején, s csak nézte a nőt sötét szemeivel, s nem értett egy szót sem, amit a nő mondott. Az illendőség kedvéért felemelte a kezét, s a fejével is jelt adott, hogy köszöntse a nőt. Araukán indián volt, s teljesen ismeretlen volt neki a nő nyelve. Néztek egymásra, a férfi felismerte az álombeli látomásában látott nőt. Melinda is nézte a férfit, és nem tudta hová tenni. Volt benne valami ösztönös vadság, a ruhája városiasnak hatott, befont haja a fekete kalappal pedig olyan volt, amilyent zsidók szoktak viselni. A barna bőr, a sötét szem, a görbe orr azonban mást sejtetett. Kézzel-lábbal kezdtek el kommunikálni, amikor is egy idő után Melindának eszébe jutott egy víziója, amikor indiánként állt egy vízesés előtt. Olyan érzése volt, mintha ezer éve ismerné ezt a férfit, pedig most látta életében először, ebben biztos volt. S valami azt súgta neki, hogy ez egy indián.
- Gyere be! - mondta. S a kezével is próbálta ezt elmagyarázni a férfinak, aki meg is értette, s betolta a nyitott kapun a kerékpárt, melyet odaállított a fal mellé, majd Melinda után beindult a házba. Sok lépcsőn lépkedett felfelé, majd az ajtónyílásban valami ruhafélébe ütközött. Félretolta a függönyt, és belépett. Rácsodálkozott a berendezésre, a szája is tátva maradt a látottaktól. Mit is gondolhat egy 17. századbeli ember a televízióról, a hűtőszekrényről, vagy éppen a számítógépről!
Közben Melinda teavizet készített oda, úgy gondolta, hogy teát csak iszik a férfi. Leültek a nappaliban, s nézték egymást. Melinda próbált angol szavakat mondani, azonban Tel-Mud azokat sem értette. Melinda nem beszélt idegen nyelveken, azt azonban felismerte, hogy a férfi akcentusa legjobban a spanyolhoz hasonlított. Annyira sikerült azért egymást megérteniük, hogy ki tudták mondani egymás nevét.
Melinda elmagyarázta, hogy Magyarországon van egy kicsi faluban, majd papírt és tollat vett elő, s próbálta rajzzal, betűkkel is alátámasztani, amiket elmondott, azonban ez sem volt mindig sikeres próbálkozás. Később bekapcsolta a számítógépet, hogy majd ott próbál néhány dolgot megmutatni Tel-Mudnak. Amikor betöltött a gép, s a monitoron megjelent a háttérkép az Iquazu vízesésről, az indián majdnem táncot lejtett örömében. Boldog mosollyal mutogatott a gép felé, majd saját magára. Felismerte a helyet! Kezei folyamatosan mozogtak a képernyő és önmaga irányába. Ebből Melinda megértette, hogy a férfi ismeri azt a helyet, talán pont ott él. – Akkor biztosan beszél spanyolul! - gondolta. Ő azonban nem beszélt spanyolul sem, ezért az internetes fordítót hívta segítségül. Ez ugyan már a mostani kor vívmánya, most azonban nagyon hasznosnak bizonyult!
Melinda spanyol kiejtése nagyon rossz volt, viszont valahogyan csak megértettek néhány dolgot abból, amit a másik mondott.
Tel-Mud elmesélte, hogy a vízesés környékén él, s hogy ő, mármint Melinda megjelent neki álmában, és nem tudja, hogyan és miként került ide. Nem ismeri a kerékpárt sem, s csodának tekinti, hogy egyik percben még lovon ül, a másik percben pedig egy kétkerekű szerkezeten lovagol. Ezen Melinda is nagyon elgondolkodott. Próbálta megtudni, hogy milyen évet írtak akkor, amikor eljött, ám ezt a férfi nem értette. Melinda elmondta, hogy most 2006 októbere van. Ez sem mondott Tel-Mudnak semmit.
Melinda próbálta összerakni a megtudott dolgokat, s úgy érezte, hogy valami rokonlélek lehet a férfi egy másik időből. Megcsípte magát, hogy nem álmodik-e, vagy fantáziál megint, mert ez mostanában gyakran megesett vele! A csípés fájt, tehát ébren van. - De hát hogyan lehet ez? – kérdezte.
A beszélgetés lassan ment, hiszen mindent próbált beírni a fordítóba, azonban sok szót nem jól értett, vagy a fordító nem ismerte fel, így sok hiányosság maradt a kommunikációjukban. Látott már ilyent filmeken, hogy valaki az időben utazik. Nyitott volt a spirituális dolgokra, azonban ez most mégis nagy meglepetést okozott neki. Azon törte a fejét, hogy ha már ez így alakult, akkor ennek biztosan oka van, vajon mit kell most ebből megértenie?
Érezte az energiaváltozásokat, s ahogyan a férfi próbálta elmagyarázni, hogy álmaiban megjelent neki Melinda, ezután még sűrűbb lett a levegő. Valamiért most az időn áthatolva is kellett nekik találkozniuk, valami feladatuk van egymással. De mit üzen ezzel a sors, mit kell megértenie? A férfi elmagyarázta, hogy 45 éves. – Még ez is? Egyidősek vagyunk! – járt az agya Melindának. Vajon melyik korból jöhetett? Talán a XVII. századból?
Eszébe jutott, hogy volt látomása ebből az időből is. Valószínűleg így történhetett. De hogyan került a XXI. századi ruha az indiánra? Ez valószínűleg rejtély marad mindkettőjük számára.
Miközben megitták a teát, a férfi furcsa mormolásba kezdett, levette a kalapot, a fekete kabátot, az alatta lévő fehér inget, kiengedte a haját, s bal kezét meztelen mellkasára téve mondogatta magában az ismeretlen szavakat. – Karaiva, karaiva.
- Talán őseivel próbál kapcsolatot teremteni. – Gondolta Melinda. A férfi közben továbbra is kántálta ezeket a szavakat, közben pedig Melinda szemei elhomályosultak, már alig látta az indián körvonalait, csak a mély mormolás hallatszott, majd az is elveszett az idő végtelenségében...
-Csrrrr. Csrrrr. – Csöngött a telefon, és Melinda csuromvizesen felült az ágyban, s álomittasan nyúlt a telefonért, miközben szembesült vele, hogy ezt az egészet mégis csak álmodta.
- Igen. – mondta a telefonba. – Szia, itthon vagyok, persze, minden rendben. Délután megírom a pályázatodhoz az ajánlást. Nincs mit. Szia. – Mondta egy ismerősének a telefonba. Hanyatt feküdt az ágyon, felnézett a plafonra, és a feje fölött lógó indián álomfogó eszébe juttatta a nyarat, amikor az USA-ban élőben is találkozott egy indiánnal, s aki ezt a szép emléktárgyat készítette neki. – De hát még csak 2 hónapja, hogy hazajöttem onnan. – mondta. Ez az álom most rendkívüli. Sok mindent megértett már az álmai segítségével, ezzel is biztosan kezd majd valamit. Az is lehet, hogy ez a férfi saját maga volt, egy korábbi életéből…
Közben eszébe jutott egy másik álma. Abban ötször álmodta azt, hogy felkel álmában, s kimegy a fürdőszobába valamiért, s mind az ötször csak álom volt. Utána ténylegesen felébredt, s akkor tényleg ki is ment a fürdőszobába, csak már nem tudta, miért is kellett odamennie. Hiába tűnik sok minden olyan valóságosnak, mégsem azok! Az álmok útjelzők, segítők, tudatalattink üzenetei.
Valahol mindig is érezte, hogy az életben sok dolog ismétli önmagát, hiszen azért születünk le a földre újra és újra, hogy fejlődjünk. Tehát ez olyan, mint egy körforgás valahol, mert ahogyan az életünk halad előre, vagyis körbe és körbe, mindig jönnek hasonló helyzetek, események, emberek az életünkbe. S Melinda, aki egy kis parasztcsaládba született, 45 éves koráig szinte alig mozdult ki a falujából, majd nagyot gondolt. Eldöntötte ugyanis, hogy meg fogja ismerni a világot! S bár mindenki azt mondta neki, hogy úgy sem kap vízumot, s hogy nem normális, ha úgy vág neki a világnak, hogy még repülőgépet sem látott eddig közelről. Melinda azonban nem hallgatott senkire, összeszedte az összes bátorságát, s egy meghívásnak eleget téve repülőre szállt, s megtette első lépéseit a világ és önmaga megismerésének területén, s egyből a világ másik végén, Floridában kötött ki.
Vajon vannak-e elérhetetlen, lehetetlen dolgok az életünkben? Sokan úgy gondolják, hogy igen. Melinda szerencsére mindig úgy állt a dolgokhoz, hogy nincs lehetetlen. S bizony, az Amerikai kontinensen, a repülő utakon megélt élmények sokban hozzájárultak ahhoz, hogy másképp lássa magát és a világot, s ezzel azt is bebizonyította, hogy van még remény!
Miután felkelt, még mindig az álom hatása alatt nyúlt az álmoskönyvekért, azután le is tette őket. Az intuíciója azt súgta, hogy az álombeli férfi bizony saját maga volt, s hogy egy előző életében bekövetkezett esemény, helyzet, vagy emberekkel való kapcsolat fog talán most újra ismétlődni az életében. Mosolyogva arra gondolt, hogy ez az álom még majd folytatódik…
Amikor a frissen mosott ruhákat teregette, az egyik csipeszre nézett, s már látta is maga előtt, ahogyan Tel-Mud-Joma fekete nadrágját összecsípteti vele, nehogy kerekezés közben gondja legyen majd!
Elgondolkodott azon, hogy mekkora irányt vett az élete, s hogy milyen nagy gyorsasággal jönnek és zajlanak az események az életében. Az a döntése, amikor negyvenévesen főiskolára ment, s amikor átvette tavaly júliusban a diplomáját, bizony teljesen új irányokba terelte életét. – Ne add fel! – sokszor hallotta a fülében dübörögni ezt a felszólítást. Ma már mindegy, hogy az egója, vagy ösztönei biztatták, hiszen elindult egy úton, amelyet eddig nem ismert, s amelyen még sok tanulni és tapasztalni való várja majd. Számos dolgot, helyzetet meg kell élnie, és sok embert meg kell ismernie majd!
Újra este van, s lassan közeledik az éjfél. Melinda ismét lefekvéshez készülődik, s próbálja magát ráhangolni az indiános álmára, talán folytatódik majd. Végül is választ kell kapnia arra, hogy miért is jelent meg ez a férfi az álmában, kell, hogy legyen valami információ, amire épp szüksége van ahhoz, hogy megértsen majd valamit!
Melinda lecsendesítette az elméjét, és próbálta elengedni a gondolatait is, hogy egyfajta meditatív állapotba kerüljön, ami olyan jól sikerült neki, hogy belealudt. Ha látta volna magát, ahogyan a párnája csücskét magához öleli, bizonyára mosolyt csalt volna arcára a látvány!
A hajó csendesen szelte a vizet, s a forró napsugarak szinte égették Melinda testét, amit a hajó orrában érzett szellő csökkentett valamelyest. Visszaemlékezett, amikor a George-Lake-n hajózott, s látta a Wass Albert által is leírt helyszíneket, micsoda csodálatos élményeket élt akkor át! Mindig hajómániás volt, s amikor végre az életben is hajókázott, csodálatos érzés volt megélni egy álom teljesülését. Most azonban egy vitorláson állt. Bár volt a hajón egy kisebb motor is, mégis a szél vitte a kis vitorlást. Hajába is bele-belekapott a szél, és ő keményen fürkészte a látóhatárt. A hajó az övé volt, s amikor végre szárazföldet látott a láthatáron, megújult erővel fordította annak irányába a hajót. Most is hallotta a fülében: - Ne add fel! S Melinda nem is adta fel. Tudta, hogy az a szárazföld lesz majd az új hazája.
Melinda megint felriadt álmából, és ismét volt min elgondolkodnia. Szerette volna a tegnapi álmot folytatni, vagy újraálmodni, most azonban hajókázott az álomban. – Vajon mit akar már ez megint jelenteni? – kérdezte.
Az élet pedig megy tovább. Melindáé is, aki miután felkelt, ismét megkezdett egy munkás hetet. A hét is az álmok hatása alatt indult, így a hétfőt is jól viselte, pedig az mindig kemény szokott lenni! Miután hazaért, elővette az álmos könyveket, amelyekbe az álmait szokta lejegyezni, s a félálomban írt kusza betűket olvasta, értelmezte, próbálta megfejteni őket. Az álmai mindig mérföldkövek voltak az életében, kár, hogy korábban nem figyelt ezekre jobban oda. Most hogy visszanézett néhányat hónapokkal korábbról, megállapította, hogy bizony sok álma beteljesedett, és ő nem foglalkozott ezekkel úgy, ahogyan kellett volna. Miután ágyba bújt, erőteljesen az indiánra gondolt, és kérte, hogy az álom folytatódjon! Tudta, hogy lehetséges, hiszen már történt vele ilyen. Ismételgette magában, hogy találkozik Tel-Muddal, s hogy meg kell tudnia, mit is jelent ez az álom!
Egy ló hátán ült, s egy csapat arakuán indián között lovagolt egy erdős rész felé, ahol szintén indiánok voltak, de más volt a ruházatuk, mások voltak a jeleik. Az egyik indián intett felé, hogy menjen oda. Melinda az álomban férfi volt, kihúzta magát a nyeregben, amikor az idegen indián felé irányította a lovát. Mikor odaért, leugrott a földre, s kézjellel üdvözölte az idegent. Egy inka harcos állt előtte, aki sok érdekes dolgot mesélt neki. A 15. századtól Argentína is az Inka birodalom része volt, Peru Alkirálysághoz tartozott, így az inkákkal az araukánok jó kapcsolatban álltak.
Lovaikat hátrahagyták, s békésen sétáltak az Iquazu felé.
- Csodálatos itt a vízesés közelében. Hallottam egy barlangról a vízfüggöny mögött, meg tudod mutatni? – kérdezte az indián.
- Persze, gyere utánam! – Mondta az álombeli Melinda.
A két indián hamarosan a víz függöny előtt járt, s felnéztek a természetnek eme gigantikus csodájára. Miközben az emberi szemnek messziről láthatatlan bejárat felé közeledtek, a víz morajlása egyre hangosabb lett. - Vajon jó dolog-e, hogy egy másik nép tagjai is bejut a hegy belsejébe? Melinda elhessegette ezt a gondolatot, s beléptek egy járatba, ahol haladva több helyen is kiláttak a vízfüggöny irányába. A falakon sokféle jelet láttak, a beszélgetésük azonban mégis Peru csodálatos helyei felé irányult. A két férfi barátságot kötött, s megállapodtak, hogy Melinda (indián neve: Tem-Ira) elmegy majd a híres inka kultúra bölcsőjébe. Ahogyan a barlang járataiban sétáltak, kisebb réseken kiláttak a vízre, s a lezúduló víztömegből apró cseppek záporoztak a vágatokból rájuk. Mélyen benn a föld mélyében, s körös-körül pedig zuhogott a víz. Szinte a csontjaikban érezték, micsoda ereje van a természet e remekének!
Vízcsobogásra ébredt. Az álom kiszállt a szeméből, bár szívesen álmodta volna ezt is tovább, odakint azonban hatalmas vihar tombolt, még a redőnyt is csapkodta az eső, s ahogyan kiment, látta, hogy a verandán is áll a víz. Ennek nem örült, nem nagyon szerette az esőt. Azt remélte, hogy majd Tel-Mud jön majd az álomban megint ide, azonban most ő járt indián földön, talán a XVI. század elején? Ezt nem fogja már megtudni. Az azonban biztos, hogy indián életei fontosak voltak az életében.
Ha indiánként is változtatott az életén, akkor most olyan életszakaszban van, amilyenben előző életében volt, ezt azonban ismét csak találgatni tudja…
Az élet megy tovább. Hétvégén kedves barátaival fog találkozni, akik nem ismerik egymást, csak ő ismeri mindegyiküket. Hogy miért jött az az ötlete, hogy össze kell őket hoznia, az majd kiderül a kétnapos programon, amit szervezett nekik, s amiknek a részleteit még ma pontosítja, szállás, kirándulásvezető, étkezés, stb.
Vajon mi lett volna, ha nem végzi el a főiskolát, vagy ha nem lesz elég bátor, és nem utazik el a világ másik végére? Mi lett volna, ha nem válik el, és nem talál új barátokat, ismerősöket, akik biztatták, hittek benne. Lehet, hogy élné a falusi parasztasszonyok fáradt, lemondó életét, s az is lehet, hogy már nem is élne.
Újrakezdeni azonban mindig lehet, és kell is, az csak rajtunk múlik! Melinda megtette.
2009. október
|
|
|
- január 20 2010 14:55:24
Nem rossz, azon én is gondolkoztam egyszer, hogy vajon mit szólna valaki aki más kórból jár itt. Szerintem sokkot kapna a látott dolgokon :-). az emberi agy felfogóképessége elég korlátos ebből a szempontból, elképzelem amint valaki a 16. századból meglát egy tv-t, vagy egy kerékpárt:-). |
- január 21 2010 08:52:34
Kedves Georgina, igen, valószínűleg sokkolná azokat, akik még nem láttak ilyen dolgokat, bár az is előfordulhat, hogy nem annyira. Több könyv és film is foglalkozott már ezzel.
Én valóban megálmodtam ezeket a dolgokat, s így sikeredett belőle egy kis történet. 
Szeretettel: Léna |
- január 25 2010 02:22:53
Fordulatos, az álmok másodpercei, tized-század másodpercei nem ismernek lehetetlent és tehetség sem, aki reggel lejegyzi? |
- január 26 2010 20:07:26
Pedig képes vagyok lejegyezni.  Már lassan két könyvet tesznek ki a lejegyzett álmok, csak nagyon kusza betűkkel van írva, legtöbbször félálomban, félhomályban... Némelyik álom regénytémának is jó lenne... Majd, ha képes leszek egy "olyant" is írni... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
