|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_M
Radnai István:
HIÁBA
Már kisimúlt az arc, a biccentő izom merevsége még nem állt be. A szemhéját letakarták-e vagy lecsukódott?
Álla nem volt felkötve. Az egyik szemét, amellyel amúgy nem látott, csak a boncasztalon preparálják ki, így az arc sem lesz már olyan békés, mint a kórteremben, két órán keresztül, a lepedő alatt.
Hagyni kell kihűlni, mielőtt a boncsegédek a jégre tennék.
Mintha igent, mondott volna az életre, biccentett a fejével, ez volt utolsó ténykedése. A rémült betegek mesélték, ahogy a feje megmozdult.
Már egyébként is csendben volt. Időnként morfium.
A betegek rémülete nem a betegtársukért való aggódásban gyökerezett.
A vég megrendítő lehet egy egészségesnek. Sajnálatot vált ki. A távozó iránt, a családja, a hátramarodottak iránt, akiknek kicsattanó egészsége néhány napra elszürkül. A temetésig.
Ha fekete ruhát veszel, szürkés reflexeket mutat az arc, a fehér ingtől elsápad, elhalványodik. Mintha a vér a lábadba folyt volna le, amely még a talajon áll, míg a koporsó alatt üreg tátong. Gödör, sarrkosra kivágva. Vorschriftos, szabályos mélységben, hogy a talajvíz, a humuszsavak, az agyagásványok munkájukat elvégezzék. És a talajlakó élőlények?
A koporsó ellenáll a földhányás roppant terhének. A földhányás lassan töpörödik, mint a földig hajló anyóka, akinek gerincét megroppantták az évek.
A betegek rémülete a saját állapotuknak szólt. Még paraván sem volt, a betegek, ahogy voltak, ki pongyolában, ki hálóingben a folyosón, mintha vágtáztak volna? De az orvos elől nem lehet menekülni. Itt az orvos - a halál.
Nincs sürgősségi hívás, nincs mentő, nincs műtő, nincs nővér, aki elvigye az ágytálat.
A magukról megfeledkezett betegek dohányoztak, kattogó öngyújtók jelezték a másodperceket, amelyekkel rohamosan rövidül az élet. Még, amikor mesélték is, tágra nyílt fekete szembogaruk, nem törődve a magas ablakokon beáramló nyári fénnyel, ügyet sem vetve az alig rezdülő levelek, mégis remegő árnyékával.
Vagy a saját árnyékuk remegett, mint az éjféli kísértetbe botló földi vendég a folyosón. Ez nem skóciai kastély volt, ahol a véres testvégyilkosságok, mint trónviszályok, a történelemből visszajártak, hogy borzongjon az olvasó és emelkedjen a példányszám.
Itt kezzel foghatóan jelen volt a halál, személyesen, de hozzáérni, csak a nővér! Még a gyászoló is illetődően hátrahőköl, ha saját kezével emelte is meg a szemfödelet.
Pedig addigra a ténnyel teljesen tisztában van és a dörömbölő földdel, a zakatoló szív is megnyugszik. Zakatol? Ez akár valami mozgásra, helyváltoztatásra, haladásra utalna. A láb, mely futni - a hűlő test mellől, mert tudatára ébred.
De itt a kórház steril bűzében. Itt valami földöntúli kábulat vesz erőt az erős, egészséges rokonokon, akik hiába jöttek látogatni.
Erős izgalom vesz erőt a sorstársakon, van, aki a mellékhelyiségbe zárkózik, kétes eredménnyel. a zsigerek olykor megtréfálják, olykor meg elöntik, maradni, maradni! Az egyetlen biztos pont. Minden esetre a nővér, mire előkerül, nemcsak a lecsupaszított, éhes ágyon cseréli a lepedőt.
Valakinek eszébe jut papot hívni, taxival, oda-vissza, amíg az ágyon fekszik, a lélek, amelyet senki még nem fogott a kezében, de van, mert érzi... A lélek a falak közt, a bőr és a csontok boltozatában? A bordák közt, a szív helyén, vagy az agyban, ahol feketére fagy a vér és víz..
Könnyben úszik a lélek, vagy közöttük van, akik körülállják. szürkülnek az arcok, lehervad a kicsattanó egészség.
A folyosókon a fehér köpenyek közt, melyek, mint kísértetek éjféli árnyai elsietnek, arra a kórteremre lehetőleg többé rá se nézve, ahol az eleven kudarcuk hever holtan. És még nézniük kellene két órán át, amig habos fehéren fel nem húzzák a lyukas ágyneműt. Pedig nem érdemes, a kórházi ágy éhes, felfalja, akit ráfektetnek, hiába jagat. A lepedőt sodrony helyett deszka támasztja, a matracból rég kihullott.. Mi is, mi most a protokol, a szabályos, lószőr, afrik vagy műanyagszivacs? Mindegy, összeroskad a generációk alatt, akik ide halni járnak.
Ma senki sem hiszi az osztályon, hogy itt valaha meg lehet gyógyulni! Ezért hát az is rágyújt, aki úgymond - az egészsége miatt -leszokott. Mert szembesült. Nincs tovább, nincs tovább.
Meghőmérőzik a holnapi halottat, betolják a vacsorát, érintetlen, az éjjeli szekrényen, még reggel is. Az új beteget a folyosóról bezavarná a nővér.
De akkor a mosdatást előbbre hozhatná, nem a váltás előtti órában és reggel újra.
Csoszognak a papucsok, csattog a lerakott műkő, feljött az már, alig valamelyik ül biztosan a helyén.
A lámpák égnek az ajtók felett, mint az örökmécs. |
|
|
- január 20 2010 19:27:34
Tetszik! |
- január 21 2010 08:42:18
Kedves István!
Megint nagyon találóan fogalmaztál.
Ha most viccelődni támadna kedvem - ami most egyáltalán nincs -, akkor ahhoz itt egy kérdés és felelet: "Mi a legveszélyesebb? Az ágy, mert az emberek legtöbbje azon hal meg."
Nagyon is komoly dolgokról írtál, és nagyon is átérezhető.
Aki kórházi ágyon fekszik, az nem biztos, hogy felcserélheti az otthonában lévő ágyra. Inkább otthon egy gyertya, mint a kórházban egy "örökmécsesként" égő lámpa!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- január 26 2010 23:20:11
Elolvastam és irásod mellett magam előtt peregtek annak az estének a percei, amikor egy kórházi ágyon szendergésből ébredve döbbentem rá, hogy a mellettem lévő ágyon valami olyasmi történik, ami szokatlanul megrenditő. Az ember olyankor menekülne, csak el innen, aztán másnap reggel még egymás öleli a múlt és a jelen, mint akik nem akarnak elszakadni egymástól. Aztán múlik az idő, pereg a homokóra és ráébredünk, hogy nem egy rossz álom volt, hanem a valóság, bármennyire is nehéz ezzel szembenézni.
Gratulálok irásodhoz! Tetszett!
üdv.era |
- január 27 2010 12:24:40
valóban!
köszööm a hozzászólásokat! |
- január 30 2010 22:45:43
Rohadt jól írsz, tetszik nagyon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
