Napkorong

Volt egyszer egy templom, ami ötszáz évvel ezelőtt épült a dombtetőn. Az idő nem múlt el nyomtalanul felette: sorozatos átépítések torzították el. A templom valaha méltán volt híres nemes arányairól, és legendákat meséltek az akusztikájáról. Állítólag egyes gondolatokat is meg lehetett hallani a belsejében, de az is megtörtént, hogy az épület mennyezete megnyílt az ég felé. Ám mindez már a múlté, sőt régmúlté. A toldozott-foldozott templom felcicomázva várta látogatóit. Érzelgős pózokba merevedő szobrok tolongtak egymás hegyén-hátán; mindenütt cirádák és vad színek kavarogtak. A pompa látszatát igyekeztek kelteni, pedig az már réges-rég elhagyta a templomot, miként a mennyezetre pingált mennyországjelenet sem tudta pótolni a valódi nyitottságot az ég felé. A legendás akusztika feledésbe merül; a hangok üresen kongtak a toldozott-foldozott épületben.
Történt egyszer, hogy az öreg pap helyett egy fiatal, új papot kértek fel a templom szolgálatára. Nemrég fejezte be a papi iskolát, de mivel nagyon tehetségesnek tartották, ő volt a poszt egyetlen várományosa. Csupán egy ünnepélyes próbavizsgára volt még szükség a templomban, hogy nyilvánosan bizonyíthassa, méltó a feladatra.
Máté, mert így hívták az ifjú jelöltet, az egyik szombaton ellátogatott a templomhoz, ami a város szélén épült, egy sziklás domb tetején. Keskeny szerpentinút vezetett fel hozzá, mely a köves talajon is megkapaszkodó fenyők között kanyargott. Máté megizzadt, mire felért a templomhoz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a város felé. A település házai békésen pihentek a dombok között. Látni lehetett a szomszéd kisvárost is, ahová kanyargós országút vezetett. A távoli láthatáron felhőket ostromló hegyek tornyosultak. Elégedetten nézte Máté a szép kilátást, de elkomorodott, amikor a fák között szégyenkezve megbúvó templomot vette szemügyre. Az épületből hiányzott a környező fenyők magasba törő lendülete és a sziklákkal teli domb méltóságteljes ereje.
A papnövendék belépett a kapun. Odabent fülére kapta kezét, mert fülsiketítő lármát vélt hallani. A mennyezet felől is zsibongás hallatszott. Mesterkélt pózokat magukra öltő angyalok és szentek tülekedtek ott, egy fantáziátlan mennyország díszletei között.
Máté nagyot sóhajtott, hiszen nyomát sem lelte a csendnek, amelyben olykor még a gondolatokat is hallani lehetett, és nyomát sem látta a csodás mennyezetnek, ami időnként megnyílt az ég felé.
– Bárcsak igaz lenne, amit a régi legenda állít! – gondolta sóvárogva. A vérében, zsigereiben érezte, hogy ami egykor igaz volt, egyszer még valósággá válhat!
Patadobogás és keréknyikorgás hallatszott ekkor odakint, majd egy nyerítés és fújtatás. Lovas szekér érkezett a dombtetőre, ahová kocsival szinte lehetetlennek tűnt feljutni! Máté hátán borzongás futott végig, majd sietve kilépett a szabadba. Meglepődve látta, hogy egy régi, ütött-kopott lovas kocsi áll a kapu előtt, a hátán mindenféle furcsa szerkezetekkel és szerszámokkal. A bakon egy különös emberke ült. Mesterembernek látszott, de a tanult fajtából. Sőt, ahogy jobban megnézte őt, a fiúnak még a lélegzete is elakadt. A régies öltözéket viselő kis emberből olyan tudás áradt, amihez képest az ő tanulmányai bizony csak szánalmas semmiségnek látszottak! Az ifjú papnövendék dermedten állt, miközben az idegen leszállt a bakról. Nyugodtan körüljárta az épületet, majd belépett a belsejébe. Máté eközben mozdulni sem bírt, csak a szíve zakatolt. A másodpercek úgy vánszorogtak, mintha sohasem akarnának véget érni! A vénségesen vén gebe együtt érzően nézett Mátéra, döbbenetesen emberi tekintettel.
A kis emberke aztán végre-valahára előkerült a templomból. Ránézett Mátéra, aki most már meg tudott mozdulni, és egyből megeredt a nyelve. Maga sem tudta miért, de az összes gondját-baját rázúdította az ismeretlenre, aki figyelmesen hallgatta. Amikor hősünk befejezte a monológot, az idegen intett neki, hogy menjenek be együtt az épületbe. A fiú készségesen engedelmeskedett, és hamarosan a templom közepén ültek egymás mellett. Máté nem tudta mire vélni a dolgot, de türelmesen várta, mi fog történni. Egyszer csak érezte, hogy szívében elcsendesednek a viharok. A templom belsejére is csönd szállt. Még sohasem tapasztalt ilyen végtelenül nagy, mindent átfogó csendet, amiben szinte bármi megtörténhetett. Mátét teljesen cserbenhagyta az időérzéke. Percek vagy talán órák múlva kisétáltak a szabadba, ahol az ismeretlen így szólt a fiúhoz:
– Nyolc nap van még a vizsgádig. Hét nap elegendő, hogy rendbe hozzam a templomot. El kell távolítanom minden felesleges dolgot, ami gátolja a templom működését, és helyre kell állítanom, ami hiányzik. Csupán egy kérésem van hozzád: bízzál a munkám sikerében, és hét napon át senkit se engedj a közelbe. Te is csak a vizsga napján láthatod az átváltozást. Vállalod? – kérdezte.
Máté bólintott, mire az emberke búcsút intett, és a fiú elindult lefelé a hegyről. Csak félúton jutott eszébe, hogy a templom orgonájáról nem szólt az ismeretlennek, pedig az is igen gyalázatos állapotban volt! Máté az egyik tanulótársát kérte fel orgonistának a mindent eldöntő szertartáshoz. Kitűnő zenész és jó barát volt az illető, ám csodákra ő sem lehet képes egy ilyen leromlott orgonán! De aztán eszébe jutott, milyen különös erővel mondta a kis emberke, hogy bízzon benne, és mindent rendbe tesz az elkövetkező hét nap során. Az ifjú papnövendék teljesítette az idegen kérését. Táblákon jelezte, de szóban is elterjesztette a hírt, hogy az öreg templom egy hétig nem lesz látogatható a felújítási munkálatok miatt. Arra kért mindenkit, hogy addig ne is kíváncsiskodjanak a helyszínen. A következő vasárnap viszont szeretettel várja őket a déli szertartáson.
A hét gyorsan eltelt. Máté eközben megfogalmazta szentbeszédét, amit a nyilvános vizsgán fog elmondani. A szöveg kiválóan sikerült, legalábbis az iskolában tanultakhoz képest. A fiú azonban furcsa módon mégsem volt elégedett.
Vajon mi lehet a baj? Ezen töprengett már órák óta, amikor utolsó nap este kitekintett az ablakon, és megpillantotta az alkonyat fényeit. Életében először látta meg az alkonyatot úgy, mint valami csodát. Annyira belefelejtkezett az alkonyat fényeinek kihunyásába, hogy ő maga is szinte eltűnt.
Ekkor halkan kopogtak. Az orgonista lépett be az ajtón, aki egészen elámult barátja átszellemült arckifejezésén. Gyorsan elmondta, hogy mi járatban van. Letette az asztalra, amit hozott, majd sietősen elköszönt és távozott. Máté kézbe vette az ajándékot, amit nem is volt ideje megköszönni. Egy kis koszorút kapott, hét vörös rózsával. Flóra, az orgonista húga készítette neki a másnapi vizsga alkalmából. Flóra nem akárki volt ám Máté számára, hanem egy földre szállt angyal vagy tündér! A koszorú örömmel és vidámsággal töltötte meg a szobát. Máté kézbe vette a papírlapokat, amelyekre a másnapi szentbeszéd szövegét írta, és egyik lapot a másik után, apró kis darabokra tépte. Miután végzett, lefeküdt aludni, s mint aki jól végezte dolgát, mélyen aludt hajnalig.
A kelő Nappal együtt ébredt fel az ifjú papjelölt, és korán elindult a templomhoz. A Nap mind feljebb kúszott az égen, és Máté is mind magasabbra kapaszkodott a hegyoldalon. Üres kézzel ment, csupán a koszorú volt nála, a hét rózsával. Odafönt nagy meglepetés várta. A templom mellett valóságos szemétdomb éktelenkedett, ami tele volt apró darabokra hasadozott szobor-, festmény- és bútortöredékekkel. Máté mély lélegzetet vett. A látvány sokkoló volt – ha még neki is, vajon milyen lesz a többieknek? De aztán a tekintete megpihent a templomépületen, ami megszabadult minden toldalékától. Az ifjú papnövendék arca felderült.
– Kész varázsló ez a kis emberke! – gondolta. – Micsoda hatalmas munkát végzett itt egyedül, vagy tán szellemek hada segítette őt?
Az épületre szinte rá sem lehetett ismerni. Vakolata eltűnt, gyönyörű terméskő falak és faragványok kerültek napvilágra. Máté elismerően méregette a templom harmonikus arányait. Aztán hol itt, hol ott fedezte föl elbontott toldalékok alig észrevehető nyomait, amelyek begyógyult sebekként húzódtak végig az épület testén. A fenyők között idelátszott az országút, amelyen lassan távolodott egy jól megrakott lovas szekér. Az ismeretlen jótevő… Máté sokáig nézett a parányinak látszó szekér után, ami eltökélten haladt a felhőkbe burkolózó távoli hegyek felé.
Aztán belépett a templomba, és elámult a látványtól. A tágas térben alig volt valami a kőfalakon, pilléreken, szépen faragott oszlopfőkön és ablakokon kívül. A kevés berendezési tárgy, ami megmaradt, mágnesként vonzotta magára a tekintetet. Csupán egyetlenegy szobor volt látható, de az is szerényen álldogált a falnál. Máté elhűlve nézte.
– Az Alkimista… Hogyan lehet, hogy nem vettem észre a hasonlóságot?
Hát persze, a szobrok hada között nem volt feltűnő ez a jelentéktelen külsejű figura, ami döbbenetesen hasonlított a furcsa kis emberkéhez. Mintha maga a szobor kelt volna életre, hogy megszabadítsa toldozott-foltozott templomát a sokféle fölösleges és méltatlan dologtól!
– Valami aranycsináló, vagy mi… – emlegették az emberek egy tanácstalan mosoly kíséretében, ha szóba került a szobor. – Alkimistának hívják – tették hozzá, és ezzel ki is merült a tudományuk. Több száz éves, régi szobor volt ez, régies viseletben. De senki sem vette észre azt az erőt és tudást, ami a lényéből áradt! Máté kezdte már kapiskálni, mivel foglalkozik egy alkimista. Hiszen láthatta, micsoda átalakításra képes!
A szentélyben lévő keresztről lekerült a szenvedő, agyonkínzott szoboralak. A kereszt fehérre volt festve, és tisztaság áradt belőle. A mennyezetről eltűnt a vásárian harsány mennyország freskó; finoman megfestett növényi díszítés húzódott a boltíveken. A szentély feletti részen rózsaszirmok övezték a boltozat zárókövét. A lendületes ecsetvonásokkal megfestett rózsa élőbbnek látszott, mint egy igazi virág.
A karzaton vakítóan fénylettek az aranyszínű, vadonatúj orgonasípok. 49 sípot számolt meg Máté. Csak nem igazi aranyból készítette őket a titokzatos aranycsináló idegen? Máté hátán borzongás futott végig. Milyen nagyszerű orgonamuzsika fogja betölteni hamarosan a templomot!
– Köszönjük – suttogta Máté az Alkimista szobra elé lépve. – A templom újjászületett!
Közben lassan eljött a nyilvános vizsga ideje. Először legkedvesebb barátja, az orgonista érkezett meg Flórával, a húgával. Mindketten örömmel szemlélték a gyönyörű templombelsőt. Máté röviden elmesélte az elmúlt hét eseményeit, ők pedig megrendülten hallgatták. Az orgonista ez után felment a karzatra, hogy megismerkedjen az orgonával. Még sohasem látott ilyen nagyszerű hangszert!
Máté eközben megköszönte Flórának a saját kezűleg készített koszorút, a hét rózsával. Ragyogó szemekkel néztek egymásra, de aztán Máténak hamarosan indulnia kellett, hogy felkészüljön a szertartásra.
Az emberek sorra szállingóztak be a templomba, és ki-ki a maga módján reagált a változásokra. Szinte az utolsó pillanatban a nagy tekintélyű püspök úr is megérkezett népes kíséretével. Szemei szikráztak a haragtól; látszott, hogy az átalakítás egyáltalán nem nyerte el a tetszését! Pompás öltözékében ünnepélyesen vonult befelé, mint aki megszokta már, hogy mindig a figyelem középpontjában álljon. De amikor elhaladt az Alkimista szobra előtt, zavar támadt a viselkedésében. Próbálta leplezni, de hirtelenül szorongás és aggodalom töltötte el a szívét. A mélységes ellenérzés, amit az átépített templom iránt táplált, ellene fordult. Kicsinek és sebezhetőnek érezte magát, a templomot pedig hatalmasnak és erősnek – szinte élet és halál urának felette! Szörnyű félelem tört rá. Kísérete két oldalról támogatta őt; elfehéredett arcát és bizonytalan lépteit látva úgy vélték, rosszullét fogta el a püspök urat. Aztán végre-valahára eljutottak az első padhoz, ahol középen helyet foglaltak. A püspök úr megkínzott arccal felnézett. Máté tekintetében együttérzést látott, sőt szeretetet. Ekkor hirtelen melegség öntötte el a szívét. Arca megizzadt, de a verejtékkel együtt mintha eltávozott volna belőle a félelem is! A püspök úr megnyugodott, ám a nagy leckét soha többé nem felejtette el. Hálásan nézett az ifjú papnövendékre. Máté azonban már nem figyelt egyetlen személyre sem, hanem egyszerre mindenkire, aki a templomban volt, vagy odakint, a falakon kívül élte küzdelmes életét. Évszázadok óta nem volt ilyen nagy csend a templomban.
– Bárcsak mindannyian megértenénk az utat, amit az Alkimista mutatott nekünk! – gondolta Máté.
És csodák csodájára a nagy csöndben mindenki tisztán hallotta Máté gondolatát, de nem is a fülével, hanem a szívével. Az emberek visszafojtották lélegzetüket az izgalomtól. Voltak, akik megszeppentek:
– Jaj, csak nehogy meghallja valaki a gondolataimat! – rémüldöztek. Talán először érezték át igazán, hogy nemigen büszkélkedhetnek azzal, mi jár a fejükben…
Minden szem Mátéra szegeződött. A fiú arcán átszellemültség ragyogott. Tekintete megpihent a koszorún, ami ott nyugodott előtte az asztalon. És azt tette, amit a pillanat varázsa sugallt: a kereszthez lépett, és óvatosan ráhelyezte felülről a koszorút. A hét vörös rózsa a kereszt közepén függött. Ekkor felbúgott az orgona, és úgy zúgott, mint az orkán. Az emberek dermedten ültek a helyükön. A hatalmas akkordok aztán lassan halkulni kezdtek, majd észrevétlenül belesimultak a csendbe.
Máté mozdulatlanul állt. Sokáig nem szólalt meg, sőt a gondolatait sem lehetett hallani – talán nem is voltak ebben a pillanatban. Olyan megközelíthetetlennek látszott, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Azután beszélni kezdett. Beszélt a templomról, amely kezdetben tökéletes volt, majd fokról-fokra leromlott. Eredeti célját és szépségét elveszítette, hajdani nagyszerűsége lassan feledésbe merült. Mindaddig, amíg valaki fel nem ismerte a templom siralmas állapotát, és vágyni kezdett rá, hogy a helyzet megváltozzon. A sóvárgásra mintegy válaszul megjelent az építőmester, aki képes volt helyreállítani a templom eredeti állapotát. Máté úgy beszélt az épületről, mint aki mindent tud róla – mintha ő maga lenne ez a templom. Sőt, mintha mindenki egy nagy, közös templom része lenne – akkor is, ha sejtelme sincs róla!
Aztán Máté elhallgatott, és újra megszólalt az orgona. Valami egyszerű ősi dallamot játszott. Aranyló fények jelentek meg a szentélyben, és a templomot rózsaillat töltötte be. Az emberek felemelték a tekintetüket. Többen is látták, hogy a boltozatra festett rózsa áttetszővé válik, és megnyílik az égnek. Mint valami hatalmas, ég felé forduló rózsaablakon, úgy szűrődött keresztül rajta a világosság!
Miközben a templom megtelt fénnyel és rózsaillattal, és az összes tekintet az égre szegeződött, az Alkimista szobra egyszer csak eltűnt az épületből.
Miután véget ért a szertartás, és a boltozat visszazárult, a püspök úr vette észre elsőként a szobor eltűntét. Kifelé menet Mátéval együtt megállt a szobor helyén. Miután a fiú röviden beszámolt róla, mi történt az elmúlt héten, a püspök így szólt:
– Lehető legjobban sikerült a vizsgád, fiam! Tanítómestered, az Alkimista is büszke lehet rád. Nem véletlen, hogy a szobra eltűnt innen. Akárcsak mi, Ő is tudja, sőt nálunk hamarabb tudta már, hogy nálad a lehető legjobb kezekben lesz a templom! Mi, akik jelen voltunk itt, már nem ugyanazok vagyunk, mint előtte voltunk. És mi másra szolgálna egy templom, ha nem erre?
Az emberek csendesen távoztak, és hosszan kígyózva haladtak lefelé a domboldalon.
Máté és Flóra magukra maradtak a templomban. Szívük úgy lángolt, mint a kereszten függő hét rózsa. Aztán kiléptek az újjászületett templom kapuján, és kéz a kézben sétáltak lefelé az úton.
Amerre mentek, minden elcsendesedett körülöttük, és utánozhatatlan rózsaillat követte lépteiket.