|
 Vendég: 100
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ Z
1.
Szemem sarkából figyeltem a fehér köpenyes alakokat, akik próbáltak úgy viselkedni, mintha a hozzájuk hasonlóak mindennapos vendégek lennének az üzemben. A futószalag végtelenül kígyózott előttem egyforma alkatrészekkel a hátán, de én ügyet sem vetettem rájuk. Kezem gépiesen tette a mozdulatokat, vakon ismertem minden műveletet.
Az idegenek szalagról-szalagra jártak, és napszemüveget osztogattak mindenkinek, miközben barátságosan szóba elegyedtek a munkásokkal.
Nem tetszettek: hatalom légbuborékja vette körül őket – mint minden kormányalkalmazottat –, amelybe valami puha mesterkéltség vegyült. Feltámadtak bennem a sittes ösztönök, melyek nélkül hamar becserkésztek volna a Catrazban. Kemény évek voltak; az ember jól tette, ha mindig résen állt, mert könnyen belehatolhatott valamilyen szerves vagy szervetlen dolog, ha nem figyelt a háta mögé.
Az egyik látogatót egyenesen hozzám kísérte a nevetséges harcsabajszot viselő műszakvezető, akit Dicknek becéztek a háta mögött.
– Hé, Coltraine! – szólított meg a rá jellemző kifinomult stílusban. – Ez itt, Mr. Ambrosió, és ajándékot hozott neked!
– Oké, főnök – vetettem oda tettetett nyájassággal. – Állok rendelkezésére!
Dick elhúzott a balfenéken, Ambrosió pedig úgy vizsgálgatott teknőckeretes szemüvege mögül, mintha személyemben valamely különösen visszataszító csúszómászóval hozta volna össze a balszerencse.
– A teljes nevét kérném, Mr. Coltraine! – parancsolta felszólító hangsúllyal.
Úgy húzódott meg az arca elé emelt paksaméta fedezékében, mintha valami védőpajzs lett volna.
– Robert Reese Coltraine – közöltem szabatosan. – A barátaimnak csak Reese.
Ambrosió megkockáztatott egy halovány mosolyt.
– Nos, hány éves, Reese?
– Harmincnyolc – válaszoltam.
– Régóta dolgozik itt?
– Pontosan másfél éve.
Aztán hozzátettem:
– A szabadlábra helyezésem óta.
Ambrosió ádámcsutkája fel-le liftezett, mialatt megemésztette az információt. Ez alatt sem álltam le, ujjaim rutinosan tették a dolgukat, miközben a pasas mögött húzódó betonfal egyik repedésére szegeztem a tekintetem.
– Nos, Reese – mondta a fehér köpenyes. – Lenne egy talán furcsának tűnő kérdésem. Mit gondol, behunyt szemmel is meg tudná csinálni az önre bízott munkafolyamatot?
– Akár vakon is, Mr. Ambrosió! – vágtam rá.
Ezek után néhány percig szorosan lezárt szemhéjjal dolgoztam, ami láthatóan a fickó örömére szolgált.
– Köszönöm, Reese – mondta udvariasan. – Sokat segített.
Aztán a válláról lógó oldaltáskából elővarázsolt egy napszemüveget, és felém nyújtotta:
– Kérem, fogadja el Yenner elnök úr ajándékát!
Tekintetét továbbra is kerülve semmitmondó mosolyt küldtem irányába, és átvettem tőle a tárgyat.
– Köszönöm szépen, Mr. Ambrosió! – mondtam kedvesen.
„Fordulj fel, Yenner elnök úrral együtt!” – gondoltam, de látszatvidámságom leplezte érzéseimet.
2.
Otthonom némán várt a lélekölő műszak végén. Bérelt garzonom berendezése egyszerűségről tanúskodott: egy ágy, egy ruhásszekrény, egy tévé a hozzá tartozó állvánnyal, egy üvegasztal, és egy polc tele számítástechnikai kiadványokkal; ennyiből állt az egész.
Magányom óhatatlanul rányomta bélyegét lakásom hangulatára. Zárkózottan éltem, ódzkodtam az emberi kapcsolatoktól. Nem kötöttem barátságokat, sőt, nőt sem engedtem az életembe.
Széles mosolyt viseltem álcaként. Kerültem a konfliktushelyzeteket, sosem néztem senkivel farkasszemet. Minden törvényt és szabályt betartottam, Fordommal egyetlen egyszer sem léptem át a megengedett sebességhatárt. Még mindig a 722-es számú elítélt voltam, mintha a rabruha hozzánőtt volna a bőrömhöz, hogy velem jöjjön a külvilágba.
Gyakran ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy még mindig be vagyok zárva, és hogy a nagydarab, értelmileg fogyatékos Denver maszturbál az alsóágyon, de nem lehet rászólni, mert fél kézzel kiszorítaná belőlem a lelket…
Ilyenkor sok idő kellett hozzá, mire klausztrofóbiás érzéseim lecsillapodtak, és izgatott zihálásom normális üteművé változott.
Miután összeütöttem félkész vacsorámat, áttelepedtem az apró konyhafülkéből a szobába, és bekapcsoltam a tévét. A képernyőt Milos Yenner önelégült képe töltötte be, amin csöppet sem csodálkoztam. Ha engem választanak a világ urának, valószínűleg az én arcomról is sugárzott volna a boldogság.
Bár kirekesztettem a valóságot, azért még tudtam, mi történik otthonom falain kívül. A Föld országai globális egyesülés beiktatására készültek holnap éjjel, mintegy a szilveszteri ünneplés csúcspontjaként; egyetlen kormány és egyetlen elnök, Milos Yenner lobogója alá gyűlve. A tömeg lelkesedett ezért a sima modorú gazemberért, aki nyakló nélkül megígért mindent a népnek: a bűnözés eltörlését, az éhínség felszámolását, tartós békét, és minden egyebet, amire csak vágytak.
Egy szavát sem hittem, pőre hatalomvágyat olvasva ki sötét hüllőtekintetéből. Már első pillantásra az egyik veszett, kelet- bronxi dílerre, Patkány Dietrichre emlékeztetett, aki azért került a Catrazba, mert egy napon kiirtotta összes alvilági riválisát, egy jégcsákánnyal meg egy Uzival.
Miután minden aláírás a helyére került; Yenner bejelentette, hogy különleges produkcióval igyekszik feledhetetlenné tenni a nagy eseményt, jelezve, hogy mit sem vesztett aktualitásából a rómaiak örökérvényű mondata: „panem et cirsenses” – kenyeret és cirkuszt a népnek.
A Tirannus nevű műhold felbocsátása nem mindennapi látványosságot ígért; egyetemes napfelkeltét az egész földgolyón, ott is, ahol az éjszaka az úr. Yenner szavát adta, hogy a mesterséges égitest pontosan éjfélkor fénybe borítja az egész bolygót, új virradattal pecsételve meg a Világállam létrejöttét. Ezért járták hivatalnokok a gyárakat és a magánlakásokat, miközben a média azt harsogta, mindenki viselje az általuk osztogatott napszemüvegeket, nehogy lemaradjon élete „legvilágosabb” pillanatáról.
Egy másik bölcs közmondás jutott eszembe ezzel kapcsolatban: „timeo Danatos et dona ferentes” – félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Eszem ágában sem volt a Yenner által rám erőltetett szemüvegen át szemlélni a világot, ahogy ahhoz sem éreztem kedvet, hogy másnap éjfélkor egy rakás idiótával toporogjak együtt valamelyik köztéri óriáskivetítő előtt, miközben az éjféli napfelkeltét várom.
Úgy döntöttem, inkább veszek pár rekesz piát kora reggel, aztán bezárkózom a lakásba, és kihasználva a két fizetett szabadnapot, jó alaposan leiszom magam. Csakhogy az események – mint életem során nem egyszer –, most sem egészen úgy alakultak, ahogyan elterveztem őket.
3.
Desmond Blaise mindig is valami kövér potrohú pókra emlékeztetett, amit persze nem állt szándékomban közölni vele. Ilyeneket egyszerűen nem vág az ember a kirendelt nevelőtisztje fejéhez, legalábbis, ha nem akar záros határidőn belül újra rács mögé kerülni.
Amikor az év utolsó napjának reggelén hétkor rám csörgött, hogy idén utoljára látogatást tegyek nála, egyáltalán nem repestem az örömtől, de nem volt merszem ellentmondani neki.
Desmond irodája a Blackport Avenue egyik vizeletszagú bérházának második emeletén helyezkedett el, egy olyan lépcsőházban, ahol sosem működött a lift, és ahol a pincében bárki összeakadhatott néhány jó húsban levő patkánnyal.
Túlsúlyos felügyelőm tésztafehér bőre a Catraz smasszereinek emlékét idézte fel bennem, miközben mélyen ülő disznószeme úgy vizslatott, mint óriáskígyó a vacsorára feltálalt fehér egeret.
– Remélem minden oké, Reese – rángatta elő tarsolyából szokásos intelmei egyikét.– Nem szeretném, ha elkövetne valami ostobaságot, és megint bevarrnák!
– Szó sincs róla, góré – nyugtattam meg. – Óvatos vagyok, mint szűzlány az első éjszakán.
– Nem szeretném, ha közelébe menne bármilyen komputernek! – figyelmeztetett.
Lesütött szemmel ráztam a fejem, miközben pillantásom az íróasztalán heverő napszemüvegre tévedt.
– Nem, főnök – mondtam határozottan. – Amikor szabadlábra helyeztek, megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlok számítógéphez. Nem akarok visszamenni a fenevadak közé!
Magamon éreztem fürkész tekintetét, miközben a csend hosszúra nyúlt az irodában.
– Jól van – mondta végül engedékenyen. – Akkor boldog, új évet, most pedig tűnjön a fenébe, februárig látni sem akarom!
– Magának is – motyogtam halkan, és kihátráltam a helyiségből.
Desmond néha túlzottan munkamániásnak tűnt a szememben, épeszű nevelőtiszt nem rendelt volna be magához éppen szilveszter napján, de gyanítottam, igazából ő is a magány foglya. Ha normális családja lenne, és rendes élete, nem vesztegetné az idejét ilyen értelmetlen dolgokkal.
Ahogy beültem a ház előtt várakozó Fordba, lelki szemem előtt a múlt emlékei villantak fel…
Azt hittem, igazi nagyokos vagyok, első élvonalbeli hacker, aki bármit megtehet. Milliós bankszámlákat csapoltam meg, fölényes könnyedséggel törtem át a pénzügyi szféra tűzfalait, és abban a hitben éltem, engem sosem kapnak el…
Amikor a kommandósok berobbantak az ebédlőmbe, éppen méregdrága vadhúst ettem valami kimondhatatlan nevű francia mártással, és tökéletesnek láttam magam körül a világot. Még számban éreztem az őzgerinc és a szarvasgomba ízét, de hallójárataimat már betöltötte eltörő kulcscsontom reccsenése, miközben lenyomtak a földre, és elborított a fájdalom…
A bíró a legkeményebb ítéletet hozta, amit csak kimérhetett rám; mint utólag megtudtam épp az egyik általam csődbe juttatott bankban tartotta minden pénzét. Nyolc évet kaptam tőle a Catrazban, a legkeményebb fegyházban, drogkereskedők és elvetemült gyilkosok között…
Végül jó magaviseletért öt év után kiengedtek, de állandó felügyelet alá helyeztek, hogy egy olyan tömzsi pojáca, mint Desmond kénye-kedvére ugráltathasson, akár még ünnepnapon is, mintha paprikajancsi lennék.
Gondolataim elkalandoztak, ezért nem vettem észre, hogy a párkák körém szőtték hálójukat. Az még feltűnt a kavargó hóesés ellenére is, hogy pirosat kaptam, és időben lekaptam a lábam a gázról, mielőtt belehajtottam volna. Az autóm felé rohanó férfialak látványa azonban csak akkor rántott vissza igazán a valóságba, amikor a fickó feltépte az anyósülés ajtaját és bevágódott mellém a kocsiba.
– Hajtson! – üvöltötte eltorzult arccal az ismeretlen. – Különben kinyírnak mindkettőnket!
A következő pillanatban fekete kormányzati terepjáró vágódott ki a jobb oldali mellékutcából, és a leereszkedő oldalablak nyílásában megjelenő mattfekete géppisztolycső dühödt sorozatot okádott felénk.
Szabadulásom óta először hajtottam át padlógázzal a piroson, épphogy csak elkerülve egy bicegő járókelőt, miközben a hátsószélvédő szilánkokra robbant mögöttem.
4.
A szívem eszeveszetten vert, miközben minden szabályt áthágva kétszázzal száguldottam a jégpáncél fedte úttesten.
„Miért?” – dübörgött agyamban a kérdés. – „Miért pont velem történik ez?”
Olyan jó fiú voltam. Kínosan ügyeltem minden mozdulatomra, most mégis a fejemre omlott a ház.
Üldözőink egyértelműen valamelyik arctalan hivatal ügynökei lehettek, akik nem csináltak gondot belőle, mekkora felfordulást hagynak maguk mögött, mivel nyilán olyan prioritásokkal rendelkeztek, hogy nem kellett tekintetbe venniük a hétköznapi polgárokra vonatkozó törvényeket. Az általuk használt fegyver valami újabb fejlesztés lehetett, nem ütött komolyabb zajt, tűzerejére viszont nem lehetett panasz.
Átkozottul gyorsan ki kellett találnom valamit, miután látszott, hogy addig csörtetnek a nyomomban, míg el nem tipornak a mellettem cidriző ismeretlennel együtt. A véremben pezsgő adrenalin végül segítségemre sietett, behajtottam a Culver Street szűk mellékutcáinak szövevényébe, tudván, hogy az ormótlan dzsip mozgékonyságát kiegyenlíthetem a megnehezülő manőverezési lehetőséggel.
Addig kavarogtam a szorosan egymás mellé épített házak útvesztőjében, míg sikerült némi egérutat szereznem. Ez persze csak átmeneti állapot volt; lefogadtam volna, hogy több más mobil egységgel, illetve valamiféle központtal is kapcsolatban állnak, amely akár műholdas támogatást is nyújthat nekik.
Csikorogva fékeztem az egyik kukasor előtt, és már vágtam is ki a felém eső ajtót. Az idegenre ügyet sem vetettem, miközben vadul rohanni kezdtem a jobb kézről nyíló mellékutca felé. A Catrazban eleget hallottam a profiktól, mi a teendő, ha az ember megdől. Azonnal hátra kell hagyni mindent, ami átlagembereknek fontos. Családot, barátokat, szerelmet egyetlen pillanat alatt el kell felejteni, mintha sohasem léteztek volna. Az agyonstrapált Ford volt egyetlen értékes ingóságom, mégsem törődhettem vele tovább, hiszen az életem fontosabb tűnt.
Döbbenten vettem észre, hogy az idegen a sarkamban liheg, ami rettentően feldühített. Ha különböző irányokba menekülünk a klasszikus fogolyszökések forgatókönyvét követve, azzal legalább megnehezítettük volna üldözőink dolgát valamennyire. Különben is, már éppen elég bajt hozott a fejemre.
Hirtelen megtorpantam, és dühödten szembefordultam vele.
– Takarodj a francba! – üvöltöttem rá vicsorogva.
A fickó sírva fakadt, de nem taglózott le a látvány, noha nincs szánalomra méltóbb egy zokogó férfinál. A Catrazban azonban láttam már nála keményebb alakokat is összeroskadni és kisgyerekként rimánkodni.
– Nem mehet haza, mert megkínozzák és megölik… – hüppögte remegve. – Nem fogja érdekelni őket, hogy van-e hozzám köze vagy nincs… A világ jövője a tét, érti?
Keményen megütöttem a fickót.
„Mit tett értem ez a világ?” – gondoltam gyűlölettel telve. – „Miért kéne, hát, törődnöm vele?”
Egy véletlenül arra tévedő járókelő gyorsan átsietett a túloldalra, és eltűnt a balfenéken. Kéretlen kísérőm nekitántorodott a himlőhelyes téglafalnak, és kitágult szemmel törölgette felrepedt alsóajkát.
– Beszélj! – parancsoltam nyersen.
Tudnom kellett, mibe keveredtem, ha már az életem a tét.
5.
– Harley Woods a nevem – hadarta az idegen. – Szabadúszóként dolgozom, időnként oknyomozó riportokat szállítok a Blairnek, szigorúan csak a tények, tudja…
– Akkor csak azokra szorítkozz! – csattantam fel agresszíven. – Nem érek itt rá egész nap, hogy végighallgassam az élettörténetedet!
A cingár újságíró gyanúsan pislogott rám őzbarna szemével, de szerencsére sikerült megállnia, hogy újra könnyeket hullasson. Fedetlen, szalmaszőke hajába belekapott a szél, miközben összeszedte magát, és folytatta a mondókáját.
– Átkozottul nagy slamasztikába keveredtem, mister – mondta rekedten. – A birtokomba jutott egy merevlemez, ami miatt bárkit megölnének.
– Mi van rajta? – vontam fel szemöldököm.
– Kódolt információk – közölte Woods. – Elvileg, ha valaki fel tudja törni őket, bármelyik számítógépről kiiktathatja vele a Tirannust.
Megvontam a vállam.
– Hát aztán? – kérdeztem unottan. – Mi lenne abban a jó?
– A műholdat az emberiség ellen akarják felhasználni – szögezte le tárgyilagosan a riporter. – Ez egy globális összeesküvés. Az éjfélkor kezdődő népünnepélyen csak a kiválasztottak viselnek majd működőképes szemüveget, a többieknek csak hasznavehetetlen játékszerek jutnak! A Tirannus könnyedén különbséget tesz szolgák és urak jelei közt. Mindenkit megvakít, aki nem rendelkezik valódi védekező eszközzel!
– Örültség – jelentettem ki azonnal.
Ekkorra aljasságot még én sem tételeztem fel vezetőinkről, bár sok mindenre képesnek tartottam őket. Woods tekintetében azonban makacsság fénylett.
– Igazat mondok – állította nyomatékosan. – Visszatér a feudalizmus, Yenner királlyal az élen. Néhány ezer egészséges hűbéres és leszármazottai irányítják majd az ellenállásra képtelen milliókat, persze csak azokat, akik túlélik a katasztrófa utáni tömeghisztériát! Az uralkodó betartja ígéretei egyikét, nem lesz többé bűnözés, de lázongás és ellenállás sem! A kiszolgáltatottak vakon fogják teljesíteni minden parancsát!
Még ha elfogadtam is az általa felvázolt lidércnyomást, valami akkor sem fért a fejembe.
– Honnan a nyavalyából szerezted azt a merevlemezt? – mondtam ki fennhangon, ami a csőrömet piszkálta.
– Yenner hálószobájából – felelte csöndesen.
„Hogy kerültél te a király hálószobájába?’ – akartam kérdezni, de aztán meggondoltam magam. Hirtelen ráébredtem az újabb párhuzamra Milos Yenner és Patkány Dietrich között: mindketten a saját nemükhöz vonzódtak.
6.
A Walford névre hallgató netkávézóban senkinek sem szúrt szemet csapzott külsőnk; odakint valóságos ítéletidő tombolt, egyetlen vendég sem úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki. Az előttem ragyogó számítógép régi emlékeket idézett fel, miközben azon fáradoztam, hogy feltörjem életem legnehezebb kódját. Ha Desmond látta volna, mit művelek, biztosan szívszélhűdést kap.
Amint behelyeztem a Woodstól kapott lemezt rögtön jelek sokasága futott be egy távoli központba, hogy megkondítsa a vészharangokat. Tudtam, hogy innentől szorít az idő, ráadásul hiába próbáltam követni a szakirodalmat, mégsem sikerült lépést tartanom a komputertechnika fejlődésével. Idegesen jöttem rá, hogy nem találom a vezérfonalat.
– Nos? – kérdezte alkalmi bajtársam izgatottan.
– Minden oké – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Pár perc és bejutok.
– Remek – mondta megkönnyebbülten a riporter.
Ha valaki fel is tudta törni a Tirannus kódjait egy ócska internetkávézóban, nem én voltam az. Eszem már azon járt, hogyan tudnám épp bőrrel megúszni ezt az egészet. A Catrazbeli logika azt súgta, koncul kell vetnem Woodst, ha ki akarok mászni a gödörből.
„Yennernek bizonyára fontos, hogy visszakapja a merevlemez, különben lehet, hogy le sem állna alkudozni” – mértem fel magamban a lehetőségeket.
Gyorsan kellett lépnem, ha tárgyalóképes pozícióban akartam maradni, mert már bemérték a tartózkodási helyünket. Az adathordozó olyan volt, mint valami fertőző szajha, rögtön megjelölte a használóját. Magam előtt láttam a kopasz, jól megtermett férfiakból álló kivégzőosztagot, amely máris útnak indult, hogy eltöröljön minket a föld színéről.
– Hozz egy kávét! – vetettem oda Woodsnak, hogy legalább egy kis időre eltávolítsam a közelemből.
A riporter a tömegben nyomakodva eltűnt, hogy teljesítse a kérésem. A következő pillanatban már Desmonddal cseteltem, akit szerencsére megtaláltam az egyik társalkodó oldalon. A dagadt nevelőtiszt nem lelkesedett túlzottan, hogy a kelleténél közelebb kerültem egy számítógéphez, amikor azonban tőmondatokban beszámoltam neki róla, miféle ütőkártya van a kezemben, máris más szemszögből szemlélte a dolgot. Felvette a kapcsolatot a felsőbb csatornákkal, abban a nem titkolt reményben, hogy ő is hasznot húzhat az ügyből.
Mire Woods visszaért, rég kiárusítottam a szerencsétlent Desmond közvetítésével. Meghatározták a pontos helyet, ahová sértetlenül le kellett szállítanom Yenner csalfa szeretőjét az adathordozó társaságában. Cserében a látásom és az életem volt a jutalom. Szemem világa megfizethetetlen értékké válhatott a közeljövőben.
– Tovább kell állnunk – közöltem a riporterrel, egy hajtásra felhörpintve a feketét.
Nem hittem, hogy a közben nyakunkra küldött kommandót visszarendelték volna. Ha a kormány fejvadászai rajtunk ütnek, mielőtt leadom az árut, balszerencsém az egyezség elévülésével járt volna.
Épp időben kötöttük fel a nyúlcipőt; ahogy befordultunk a legközelebbi mellékutcába, villanásnyi időre megpillantottam a kávézó elé kanyarodó kormányzati terepjárót.
– Hová megyünk?
Woods úgy suttogott, mintha meghallhatták volna kérdését.
– Nem messze – nyugtattam meg. – Van a közelben egy raktár, tele leselejtezett, de még működőképes gépekkel.
A hazugságok olyan könnyedén jöttek a számra, mintha világéletemben mások becsapásával foglalkoztam volna.
– Nem őrzi a kutya sem – folytattam –, én viszont ismerem a belépési kódokat, mert régen ott dolgoztam. Tökéletes menedékhely, ahol simán tönkre tehetem a Tirannust.
– Akkor menjünk! – lelkesedett Woods.
Amikor a Desmond által megjelölt épülethez értünk, feltettem neki egy kérdést, mielőtt elkábítottam volna:
– Mondja, Woods, miért lopta el a lemezt?
– A családom miatt – vágta rá habozás nélkül a riporter. – A szeretteimre nem vonatkozott Yenner védelme, csak rám. Nem akartam, hogy vakon bolyongjanak a pokolban.
– Értem – mondtam ridegen, aztán öklömmel a halántékára sújtottam.
Krumpliszsákként rogyott össze, én pedig vállamra hajítottam sovány testét, és megindultam vele a raktár komoran várakozó bejárata felé.
7.
A bent várakozó alakok vonásai halotti maszkként feszültek, tekintetükben kegyetlenség égett. Vegyvédelmi ruhához hasonló öltözéket viseltek, és átlátszó szemüveget. Miután egyikük ellenőrizte a lemez hitelességét, a köröskörül elhelyezett asztalokon elhelyezett baltákkal Woods feltrancsírozásába fogtak a nejlonnal leterített padlón. Szándékosan nem küldtek ki, azt akarták, hogy tanúja legyek a mészárlásnak, és okuljak belőle.
Mozdulataikról látszott, mennyire élvezik, hogy nézőközönség előtt fitogtathatják hatalmukat. Jó néhány gyilkosságot láttam már életem során, de a riporter megölése jobban megviselt, mint bármelyik. Kétrét görnyedve a falnak tántorodtam, és könnybe lábadt szemmel, görcsösen rángatódzva kiadtam magamból mindent.
Zihálva bámultam a cipőmre fröccsent váladéknyomokat, miközben gyűlöltem magam gyengeségemért. Igazából nem csak az undor váltotta ki belőlem ezt a reakciót, hanem a vegytiszta halálfélelem is, hogy miután végeztek Woods feldarabolásával, ugyanúgy járnak el velem, ahogy a riporterrel.
Meglepő módon betartották az alku rájuk eső részét, ahelyett, hogy nekem estek volna, egyenesen Yenner palotának beillő villájába szállítottak. A világ ura önelégült vigyorral rázogatta a kezem; bizonyára kedvelte a korrupt alakokat, az árulókat pedig még inkább. Olyan érzés fogott el, mintha nyálkás, tekergő valami ért volna bőrömhöz, de tartózkodtam irtózatom kimutatásától. Mindent felbecsülő tekintettel mért végig, miközben talán Woods leendő utódát vélte felfedezni bennem.
– Jöjjön, Reese, tegyük helyére a lemezt, amit visszahozott nekem!
Selymesen halk hangjától megborzongtam, derekamon végigsikló, könnyed érintésétől nemkülönben.
Csillogó-villogó számítógépközpontba vezetetett, és kiküldte az őröket. Miután az egyik tároló elnyelte az adathordozót, megfordult, és magához rántott. Nyelve visszataszító kígyóként siklott a számba, és minden erőmet össze kellet szednem, hogy ne támadjak rá. Egész bensőm remegett, mégis csókolóztam ezzel a féreggel!
– Hoznál nekem egy italt? – sóhajtottam a kérdést, amikor pillanatnyi szünetet tartott.
– Hát, persze, édesem – susogta negédesen –, biztosan kitikkadtál az izgalomtól.
Néhány perc múlva egy üveg pezsgővel tért vissza, és miután megittam, hagytam, hogy azt tegye velem, amit a Catrazban nem engedtem meg soha senkinek.
8.
A tömeg lázas izgalommal várta a visszaszámlálás végét a főterek óriáskivetítői előtt, remélve, hogy szebb nap virrad az emberiségre. A többség színes ruhákba öltözött, alkoholtól és drogoktól volt kábult. Szerencsére a hószakadás véget ért, én pedig ott álltam közöttük oldalamon Desmonddal, aki úgy tűnt, továbbra sem esett ki a kirendelt nevelőtiszti szerepből.
Összetörtnek és irtózatosan megalázottnak éreztem magam, kiszolgáltatva a tudatomban újra meg újra lejátszódó rémségeknek. Woods halála és megerőszakolásom folyamatosan ismétlődtek, mint valami végtelenített filmszalag.
Csodálkoztam, hogy Yenner végül elengedett, de azt mondtam neki, a birkák közt akarok állni, amikor lesújt rájuk a végzet. Végül rám hagyta, tudván, hogy úgy is visszatérek. Ugyan hová mehettem volna a világtalanok tengerében, ha elszabadul a káosz?
A villa közelében felbukkanó Desmond kísérete viszont bizonyította, hogy azért mégsem bízik bennem teljesen.
– Mindjárt – suttogta a kövér nevelőtiszt izgatottan. – Mindjárt elkezdődik…
„Hét…” – skandálta a tömeg. – „Hat...Öt…”
„Rövidesen minden megváltozik” – gondoltam váratlan rettegéssel.
Mindig a csorda tagjai közé tartoztam, még ha látszólag nem is voltam a része. Ezúttal viszont úgy tűnt, a kiválasztottak sorába emelkedem, ami még sohasem történt meg velem.
A fejemen ülő napszemüveg pontosan ugyanolyannak látszott, mint amilyet a többség viselt, még a belső szerkezete sem tért el gyökeresen az övéktől. A benne elhelyezett parányi jeladó biztosította, hogy a zsarnoknap az űr távolából is felismerje a kiváltságosok egyikét, emellett láthatatlan összeköttetésben állt a király látását védő szerkezettel, meg azokéval, akik Yenner leendő udvartartásába tartoztak. Mindez garanciát jelentett rá, hogy ugyanúgy elkerül a közelgő fénydagály, ahogyan őket is.
„Négy… Három… Kettő… Egy!”
A Tirannus nappali fénypalástba öltöztette az éjszakai eget, lenyűgözött morajlást váltva ki a tömegből. Tudtam, hogy fájni fog, amikor eljön a virradat, mégis eszelősen kacagni kezdtem, miközben hamuvá égő, fekete szénszálnak képzeltem önön látóidegemet.
Yenner és társai hatalmas börtönné változtatták volna a Földet, egyetlen óriási Catrazzá, melyben fénytől megfosztott nyomorultként tántorognak az elítéltek milliói.
– Jézusom! – kiáltotta rémülten Desmond. – Mi az isten történt? Semmit sem látok!
Kétségbeesett ordibálását elnyomták az emberek szerencsekívánatai.
Arcomhoz nyúltam, érezve, hogy vérpatak csordogál kiégett szemüregemből. El tudtam képzelni a nevelőtiszt idegrendszerére záporozó kínokat; magam is úgy éreztem, mintha fénylándzsák döfték volna át az agyam.
Csak az vigasztalt, hogy Yenner és csatlósai ugyanezt élik át.
Lehettem volna börtönőr, de mindig gyűlöltem a rendszer elnyomóit. Ezért lettem hacker, de a Catraz megtanított rá, hogy el kell rejtenem lázadó hajlamaimat. Nem hagyhattam ki a soha vissza nem térő alkalmat, hogy kivédhetetlen csapást mérjek a zsarnokság megtestesítőire, főleg mivel Yenner azt a szívességet is megtette, hogy egy kosárba gyűjtötte őket. Iszonyúan fájt a Tirannus csapása, arcomra mégis mosolyt vésett az öröm, ahogy magam elé képzeltem őket, amint sikoltozva botladoznak az örök sötétségben.
Reménykedtem, hogy Woods lát valahonnét a másvilágról, és mosolyogva bólogat. Talán megértette már, miért kellett őt feláldoznom a gyilkosoknak.
Egyetlen pillantással megállapítottam a lemez aktiválásakor, hogy ha valaki fel is tudná törni a Tirannus kódjait egy internetkávézóban, nem én vagyok az. Közelebb kellett jutnom a zsarnoknaphoz, ha eredményt akartam elérni. A számítógépközpont, ahová maga Yenner juttatott be, a legvadabb reményeimet is túlszárnyalta. Amíg innivalóért küldtem, bőven maradt rá időm, hogy megváltoztassam az esélyeket.
Woods elképzelésével ellentétben eszem ágában sem volt tönkretenni a műholdat. Ehelyett átállítottam a jelérzékelését; a tömeget tettem kiválasztottá, míg a hatalmasokat pedig áldozattá.
– Nem látok! – nyöszörögte Desmond.
– Majd hozzászoksz – vetettem oda gúnyosan, aztán botladozva belevetettem magam a körülöttem fortyogó embermasszába.
Noha másfél éve kiengedtek a Catrazból, most először éreztem magam szabadnak, miközben nekivágtam a sötétségnek.
|
|
|
- február 02 2010 17:37:59
nagyon jól írsz... |
- február 02 2010 18:49:12
Te meg nagyon bátor, hogy ilyen hosszúakat is elolvasol.  |
- március 10 2010 20:47:50
Tetszik a stílusod, olvasmányos. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
