Napkorong

Miért élünk? Mi a célunk? Érzem a nyomást, a feszültséget,
lassan beleőrülök, körülöttem láthatatlan ketrec rácsai tartanak örökös bezártságba,
magányra vagyok ítélve. Az arcom tűzforró, szemem csillog a könnytől, és magam sem
értem min, de röhögök, egyre jobban. Mozognom kell, muszáj valamit csinálni, elkezdek
sétálni valamerre nőies zavaromban. A rossz emlékek előtörnek, körbetáncolnak, bosszantanak,
mint az óvodások a kiközösített gyereket. Lehet hogy az vagyok, egy kiközösített gyerek.
Az emberek elmennek mellettem, rám sem néznek, átlátnak rajtam, porszem vagyok az életük szőnyegén(:D).
Miért nem segítenek? Nem látszik, hogy segítségre lenne szükségem? A láthatatlan ketrec szűkül, a levegő kínoz,
égeti a bőröm, nem tudom miért, de kedvem támad hemperegni a hóban.Már majdnem meg is teszem, mikor feltűnik
az úton egy nagyon szép lány, ennél szebbet nem is láttam. Eljátszok a gondolattal, milyen jó lenne egy ilyen gyönyörű lány
férje lenni, remélem megszólít ez a tünemény. De lány elmegy mellettem, rám se hederít. Hirtelen elvesztem az eszméletem,
de amit utána látok az nem tetszik: Térdelek a hóban, két kézzel szorítom a (már) vérző orrú lány torkát, Hirtelen megdöbbenek,
elengedem a lányt. Élet, mit tettél velem? A lány vállára hajtom a fejem és sírok. És furamód, a lány elkezd vigasztalni. Minden
gondomat elfeledem, reszketek, mint egy nyárfalevél, ő barátságosan néz tengerkék szemeivel rám, majd egy heves csókban
összeforrunk. Csodálatos volt az este, ám az élet megint pocsékul kibaszott velem. Felkelek, a lány nincs mellettem,
a mellkasomra rúzzsal írva: "Köszönöm, hogy nem védekeztél, már nem egyedül vagyok AIDS-es!"
A szívem kalapál, a szívinfarktus hamar végez velem. Túl hamar...
Nem akarok meghalni! Élni akarok! Segítsetek!