|
Vendég: 89
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_A rangadó
1.
Horvát Ervinné, lánykori nevén Kosári Lujza merengő arccal ringatózott fel-le a hintaszékben. A sötét kosztüm rabruhaként feszült testére, béklyóba zárva formás idomait. Az özvegy dús, fekete haját konzervatív kontyba fonta a sebtében lebonyolított temetés kedvéért. A máskor szenvedélytől izzó szemek körül karikák éktelenkedtek.
Hajnali négy órát ütött a nagy állóóra az üres nappaliban. Az asszony lebiggyedő ajakkal idézte fel magában a gyászszertartás komor képeit. A város színe-java képviseltette magát ura ravatalánál, hiszen Ervin nagy embernek számított, akit Csurgó egyik legbefolyásosabb polgáraként tartottak számon. A férfi zsíros üzleteket kötött, ő volt a helyi futballcsapat legfőbb szponzora, ráadásul esélyesnek tűnt a jövő évi polgármester választáson is.
Reggel Ervin még makkegészségesnek látszott, majd, nem sokkal az után hogy bement az irodába átutalni a másnapi rangadó támogatására szánt összeget, jött a hír, hogy infarktust kapott.
– Nem szenvedett – mondta finoman Jankovszki, a jelenlegi polgármester. – Egyszer csak a melléhez kapott, és kész, vége volt!
Lujzát korántsem hatotta meg a prominens férfiú személyes látogatása. Az asszonyt mélyen megrázta Ervin balszerencséje – bár már évek óta elhidegült tőle –, viszont nem áltatta magát azzal, hogy Jankovszki véletlenül kereste fel.
– A halottkém természetes halált állapított meg – közölte a polgármester. – Ez pompás, mert így a temetést még ma megejthetjük. Már mindent leszerveztem, csak alá kell írnia a papírokat.
A nő értetlenül vonta fel finoman ívelt szemöldökét.
– Miért ennyire sietős a dolog? – kérdezte vontatottan.
– A bank visszavonta az átutalást – közölte a férfi. – Amíg hivatalosan nem rendeződik a helyzet, nincs rangadó a Schönnbrunnal. A városnak ez az évszázad mérkőzése. Ha Ervint sírba juttatjuk még ma, a vagyon fél órán belül az ön nevére kerül, utána pedig a pénzintézet nem vonhatja vissza az egyetlen örökös adományát.
Lujza megvetően meredt látogatójára.
– Szóval, itt van a kutya eltemetve! – csattant fel gúnyosan. – Egy rohadt rangadó miatt képesek úgy felpörgetni a hivatali fogaskerekeket, hogy én is csak a ravatalon vethessek egy pillantást a férjemre!
– Úgy tudom, nem volt felhőtlen a kapcsolatuk – mutatott rá szárazon Jankovszki. – Más asszony örülne, ha ilyen gyorsan lebonyolítanák körülötte az ügyet, hasonló helyzetben.
A nő legszívesebben a polgármester arcába köpött volna, de végül csak sóhajtott egyet.
– Tollat hozott? – kérdezte csüggedten.
Emlékezete váratlanul a temetés képeihez ugrott.
Sárosdy Péter a hátsó sorok egyikében húzódott meg, sötét, felhajtott gallérú ballonkabátba burkolózva. Lujza ügyelt, hogy véletlenül se pillantson rá. Nyílt titok volt, hogy szeretők, de úgy tűnt, senki sem vette a fáradtságot, hogy Ervinnek is elárulja. Ha netán mégis akadt ilyen jóakaró, a férfi kiválóan leplezte tájékozottságát csalfa hitvese előtt. Soha, a leghalványabb gesztus sem tanúsította, hogy Lujza hűtlenkedése a fülébe jutott volna.
Amikor a pap befejezte a prédikációt, az újdonsült özvegy a sírverem széléhez tipegett, mintha kifeszített kötélen egyensúlyozna, aztán a koporsó tetejére hullajtotta a vörös rózsát, amit a rendezők a bejáratnál nyomtak a kezébe.
A virág koppanva landolt a fényes tölgyfa fedélen, és Lujza még mindig nem nézett a gallérja fedezékében rejtőző Sárosdy felé. Meggátolta a frissen ásott mélyedés köré gyűlt tömeg, amely keselyűk csoportjára emlékeztette, és a vékony kosztümkabát zsebéből kipottyanó mobiltelefon idegesítő csattanása.
Ultramodern távol-keleti ketyere volt, méregdrága, limitált példányszámú típus, amelyet Ervin ajándékozott neki egyik Tokióban tett üzleti kiruccanása után. A csodás készülék alkotói – mint kiderült – csekély hangsúlyt helyeztek az eszköz ütésállóságára, amelynek képernyőjén repedés futott végig hosszanti irányban, bár nem esett le magasból.
Lujza hallotta még gyerekkorában, ha a tükör megreped, az közeli hozzátartozó halálát jelenti Nem hitt az ómenekben, de a látvány megdermesztette.
Az egyik sírásó odaugrott mellé, és szolgálatkészen felé nyújtotta a készüléket, a nő pedig halovány hangon megköszönte.
A kopott munkaruhát viselő, vörös hajú férfi rókaképű alak volt, jádezöld szemében huncut szikrák csillogtak.
Lujza gyorsan megpróbálta felhívni valamelyik ismerősét, de nem kapott vonalat, míg egy sebtében bepötyögött sms-t gond nélkül el tudott küldeni.
„Marha jó” – gondolta keserűen, miközben tétován fogadta a részvétnyilvánítókat.
Amikor végre minden lezajlott, egy fekete BMW egyenesen a Polgármesteri Hivatalhoz vitte. Készséges alkalmazottak visszafogott eleganciát sugárzó terembe vezették, ahol a közjegyző már várta, a sztoikusan dohányzó Jankovszki társaságában.
Az öröklés kérdése olajozottan elrendeződött, mivel Ervinnek rajta kívül nem akadt hozzátartozója. Új státusza jogerőre emelkedését hivatalos értesítés követte, melyben tudatták a bankkal, hogy a vagyon birtokosaként engedélyezi az átutalást a helyi sportklubnak.
„Hosszú nap volt” – állapította meg a nő.
Mégsem jött álom a szemére.
A folyosón égve hagyott lámpa haloványan beszűrődő fényében a bárszekrényhez botorkált, és kevert magának egy gintonicot. Abban reménykedett, az ital meghozza vágyát a pihenésre.
A legjobban az zavarta, hogy Péternek eszébe sem jutott felkeresni. Talán inába szállt a bátorsága, hiszen ő egyik pillanatról a másikra a felső tízezer tagjai közé került.
Az asszony felsóhajtott. Az egyik fél hirtelen meggazdagodása nem egy kapcsolatot tönkretett már.
Tétován bámulta az átlátszó italban pezsgő buborékokat a bárszekrény belső világításában, amikor meghallotta a pittyegést.
A kosztümkabátban feledett japán csoda jelezte, hogy sms érkezett.
Lujza megfeledkezve a gintonicról a ruhadarabhoz sietett, és kiemelte a zsebéből a mobilt, reménykedve, hogy Sárosdy küldött üzenetet. Amikor meglátta, kitől érkezett, meghűlt benne a vér.
A képernyőn Ervin neve villogott.
2.
„Szia, drágám, elromlott a telefonom, nem tudok, csak sms-t küldeni. Mi történt? Hol vagyok?”
A nő kitágult pupillával bámulta a hangyaként menetelő betűket. Kifutott a vér a tagjaiból, lerogyott a hintaszékbe. Nagy sokára összeszedte magát, és remegő kézzel választ gépelt az apró billentyűkön.
„Ki vagy te, és mit keres nálad a férjem telefonja?”
„Lujza, ne bomolj, valami szűk helyen vagyok, ahol nagyon kevés a fény. Mi történt velem?”
„A férjem meghalt ma reggel” – küldte Lujza szélsebesen a választ. –„Akárki vagy, fejezd be a szórakozást! Ez egyáltalán nem vicces!”
„Te ne szórakozz” – kötötte az ebet a karóhoz az ismeretlen. – „Azt meséld el inkább, mi történt!”
„Bementél az irodádba, átutaltad a pénzt a rangadóra, aztán egyszerűen összecsuklottál. A halottkémi vizsgálat infarktust állapított meg.”
Lujza hitte is, meg nem is, hogy Ervinnel beszél. A morbidnak tetsző tény, akár még igaz is lehetett.
Hosszú percekig nem érkezett válasz, aztán a képernyőn újra megjelent a villogó boríték.
„Azt akarod mondani, egy koporsóban vagyok a föld alatt?” – tudakolta Ervin.
„Igen.”
„Tehát meg se vizsgáltak rendesen, csak bevágtak a sírba? Ki intézte ilyen gyorsan?”
Az asszony érezte a kérdésekben a keserűséget.
„A polgármester” – válaszolta. – „Amikor azt hitték, meghaltál, a bank zárolta minden pénzedet, így azt is, amit átutaltál a csapatnak. A városvezetés felpörgette az eseményeket, nehogy elmaradjon a rangadó.”
„Kész szerencse, hogy a nagy kapkodásban a zakómban hagyták a mobilomat!”
„Nem vagyok meggyőzve róla, hogy te vagy az, de én sem tudok beszélni a telefonomon. Mi a kedvenc parfümöm?”
Az asszony feszült arccal várta a választ. A készülék ingerülten felpittyegett.
„Megőrültél? Fuldoklom egy koporsóban, és te tesztekkel húzod az időt? Ne bomolj már, asszony!”
Lujza még mindig nem hitte, hogy a férje az, bár el kellett ismernie, tényleg nem kapta vissza Ervin Nokiáját, sőt a régi Siemenst se, amelyet a férfi kabalaként hordott magával.
„Ne hidd, hogy a jószerencse rád ragyogott” – írta a nő dobogó szívvel – „Tőlem meggebedhetsz odalent!”
„Mit beszélsz?”
„Évek óta viszonyom van Péterrel.”
Fullasztó csend borult a szobára, miközben sebesen szállt a vallomás az éterben.
„Nem hagyhatsz itt” – érkezett végül válasz. – „Ez gyilkosság!”
„Előbb-utóbb elváltam volna” – közölte az asszony. – „Nem képzeled, hogy újra a nyakamba veszlek?”
„Ne csináld ezt” – kérlelte Ervin. – „Sohasem fogsz nyugton aludni többé.”
Lujza ismerte már a forgatókönyvet. Tudta, férje könyörgéssel indít, utána fenyegetéssel folytatja.
„Soha, senki nem fog tudni róla” – írta neki. – „Te papíron halott vagy.”
„Mástól is kérhetek segítséget. Sok barátom van.”
„Blöffölsz” – torkolta le az asszony.
Gyanította, kifogyóban van a másik mobil akkumulátora, és valójában ő maradt a férfi utolsó reménye.
„Ha kiszabadulok innét, esküszöm, kitekerem a nyakad! De az is lehet, feladlak a rendőrségen. Az üzeneteid perdöntőek lesznek a bíróságon!”
„Legyen szerencséd!”
Ervin válasza nem késlekedett.
„Bosszút állok még ezért, te átkozott!”
3.
Fél óra telt el a hosszadalmas üzenetváltás óta, az állóóra háromnegyed ötöt mutatott. Ervin nem jelentkezett ez alatt, ami arra vallott, hogy férje mobilja lemerült végre.
Lujza kábultan ült a hintaszékben. Az első gintonicot három újabb követte, négyzetesen emelt alkoholdózisokkal, mégsem tudott álomba merülni. Agya tibeti imamalomként őrölte a gondolatokat.
Hívja Jankovszkit? Vagy ne csináljon semmit, és bízza a mindent eldöntő időre az eseményeket?
Vitán felül, ez lett volna a könnyebb megoldás, de zsigereiben érezte, hogy a dolognak koránt sincs vége. Olyan rettegés gyötörte, amelyet dézsányi pálinkával se tudott volna elfojtani.
A két lába közé helyezett telefon pittyegni kezdett, mint egy távolból aktivizált pokolgép.
Rég elfeledett számot jelzett ki a készülékbe épített érzékelő.
„Rossz hírem van, drágám. Ahogy izegtem-mozogtam, a régi kabala mobilomra is ráakadtam. Vagy öt éve nem kapcsoltam be, de sms-t még tudtam róla küldeni egy jó barátnak.”
„A Flórinak, mi?”
Abaházi Flórián Ervin gyerekkori osztálytársa vitte az éjszakai ügyeletet a város orvosi rendelőjében reggel hatig, de késő délutánonként gyakran felbukkant a Horvát rezidencián, hogy sakk partit vívjon a házigazdával.
„Úgy bizony” – válaszolta Ervin. – „Már úton vagyunk a rendőrségre, életed végéig sitten fogsz rohadni!”
„Én nem megyek börtönbe” – jelentette ki a nő.
„Már látom a kapitányság homlokzatát, te szuka!”
„Gyűlöllek!”
Lujza messzire hajította magától a japán csodát, mintha az hirtelen kiélesített kézigránáttá változott volna. A mobil nekicsapódott a falnak, és csattanva ezer darabra hullott.
Az asszony a bárpulthoz ment, és újabb gintonicot görgetett le a torkán.
Idegei pattanásig feszültek, halántékán doboltak az erek. Tudta, zsákutcába jutott, és már túl öreg hozzá, hogy meneküléssel töltse az életét. Ajka keskeny, pengevékony vonallá préselődött, amikor megszületett szívében az elhatározás.
Darabos mozdulatokkal a fegyverszoba felé indult, hogy megtegye, amit kell.
4.
Álmos Zoltán a csurgói temető éjjeli őre lassú mozdulatokkal üzenetet pötyögött özönvíz előtti Samsung telefonján, amely már csak sms-ek küldésére volt alkalmas. Hajnali negyed hat felé járt az idő, és az idősödő férfi nehezen boldogult az apró nyomógombokkal. A koros vagyonőr helyzetét nem csak megromlott látása, hanem a kunyhóban uralkodó félhomály is alaposan megnehezítette.
Ugyanakkor viszont aggódott, hogy legjobb barátja, Ambrus Lajos, a sírásók egyike, lemarad róla, hogy vele együtt nézze végig a hat órai kezdettel meghirdetett mérkőzést, melyet elvileg egyenes adásban közvetít majd a helyi tévé.
„Mi a pálya?” – tudakolta a temetőőr. – „Merre jársz, Lajos?”
„Nem messze” – nyugtatta meg a vörös hajú kópé. – „De igazán vehetnél egy rendes telefont, Zolikám, amin beszélni is lehet. Kicsit zavaró, amikor mással is sms-ezek egy másikon.”
Zoltán gyomra összerándult a kapott választól.
„Nem mondod, hogy már megint találtál egy mobilt az egyik tetemnél?” – írta be remegve.
„De bizony.”
A temetőőr tudta, nem lesz ennek jó vége. Felelőtlenség emberi érzelmekkel játszadozni, és kétségbeesésbe dönteni másokat. Sosem mondta meg még ezt egyenesen Lajosnak, de lelke mélyén érezte, hogy a rőt hajú fiú egy napon mindenért megfizet.
„Újfent előadtad a poraiból feltámadt férjet, aki nem tud mást küldeni, csak sms-t?” – kérdezte Zoltán izgatottan.
„Persze” – jött azonnal a válasz. – „Épp az imént szakadt meg a kapcsolat. Szerintem ez a nő is kinyírja magát.”
A temetőőr megrázkódott. Lajos utoljára valami szolnoki asszonnyal játszotta el ezt a mókát, akinek valamilyen okból Csurgón került földbe a férje. Vihogva mesélte a történteket öreg barátjának, aki másnap elhűlve olvasta az apróbetűs cikkek közt, hogy a frissen megözvegyült asszony a Pestről érkező gyors elé vetette magát.
„Te vagy a leggaládabb bajkeverő, akiről valaha hallottam” – közölte a sírásóval. – „Meglásd, egyszer még megiszod a levét. Erről jut eszembe, SÖRÖK?”
„Tíz Heineken, mint mindig, nem kell pánikolni.”
„Remek, akkor igyekezz, mert a rangadó nemsokára kezdődik!”
Zoltán elküldte az üzenetet, aztán a kunyhó központi részén álló ütött-kopott tölgyfaasztal felé fordult, melyen egy vadonatúj Sony tv foglalta el a főhelyet. Valami felkeltette a figyelmét a képernyőn, mert feloldotta a távkapcsolóval a némítást.
A koros temetőőr eltátott szájjal hallgatta a helyi tévétársaság komor riporterének bejelentését.
5.
Ambrus Lajos fütyörészve biciklizett a csurgói temető felé, amikor mobilja üzenet érkezését jelezte.
A Horvát Ervin zsebéből kipottyant telefont rég a főutat szegélyező, buján tenyésző bozótba hajította, miután névtárban Életemként feltüntetett nejével megszűnt a kapcsolat.
Okos elővigyázatosság volt a részéről, mert a nő minden bizonnyal végzett magával, törvény szigorától való félelmében. Nem látott esélyt rá, hogy önkezűség esetén a hatóságok átnézik az utoljára kapott üzeneteket, de ha mégis, akkor nem akart bajba kerülni.
A néhai mobilja örökre elveszett a kusza rengetegben, használt óvszerek és kiürült sörös dobozok káoszában. Ez valószínűvé tette, hogy Életem – akiről egyébként könnyedén kiderítette, hogy Lujzának hívják – dossziéja megporosodik a lezáratlan ügyek aktái között, akkor is, ha a helybeli rendőrök valamelyike ráeszmél a külső hatásra.
A vörös hajú földmunkás csöppet sem sajnálta a nőt. Emlékezetében felvillant az asszony üres tekintete. Lujza simán keresztülnézett rajta, mikor felé nyújtotta a zsebéből kiesett rádiótelefont. Lajos felmérte, hogy a készülék – melynek berepedt a kijelzője –, nem alkalmas egyéb kommunikációra, üzenetek küldésén kívül annál inkább, mivel Életem mindezt előtte tesztelte.
„Életem” – gondolta szarkasztikusan a sírásó. – „Ervin inkább Halálomnak kellett volna, hogy elkeresztelje a spinét.”
Lajos remélte, hogy a csalfa nő az óta már egy konyhakéssel nyiszatolja az ereit. Szépen cserbenhagyta volna a galád némber, ha tényleg életben marad az ura.
A férfi abbahagyta a pedálozást, és elővette rezgő mobilját. A képernyőn világító óra reggel fél hatot mutatott, az üzenetet pedig Zoltán küldte.
„Gond van, Lajos.”
A sírásó felvonta szemöldökét.
„Miféle gond?” – írta vissza idegesen.
„Most mondták be a tévében, hogy elmarad a meccs!”
Lajos hirtelen úgy érezte, súlyos szikla gördült a mellkasára.
„De hát miért?”
„A fővédnök halála után az özvegye engedélyezte a mérkőzés támogatását, de most öngyilkos lett a nő. Fejbe lőtte magát a férje vadászpuskájával!”
A sírásónak úgy tűnt, mintha sűrű lepleken keresztül érkezne a tüdejébe a levegő.
„Hogy hívták az özvegyet?” – gépelte be remegő ujjakkal.
„Horvát Ervinné, Kosári Lujzának.”
Lajos homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, miközben rádöbbent, hogy nem csak az asszony keresztnevének kellett volna utána nézni, hanem annak is, hogy elhunyt férje, miféle szerepet töltött be a helyi közösségben.
„Lehet” – írta Zoltánnak – „hogy én idéztem elő ezt az egészet.”
„Ugye mondtam, hogy egyszer még megiszod a levét!”
„Meg kell állnom” – írta elhomályosuló szemmel a sírásó. – „A szívem.”
„Nehogy nekem infarktust kapjál, te szerencsétlen!”
Lajos szeretett volna valami választ küldeni, de elerőtlenedtek az ujjai, miközben hideg zsibbadás kúszott fel a karján. Eltátott szájjal nézte, ahogy a mobil kifordul a kezéből, és csattanva darabokra törik a betonon.
„Ne” – gondolta rémülten, aztán tehetetlen zsákként elvágódott, magával rántva a biciklit, és nem mozdult többé. A sötétség gyorsan magához ölelte.
6.
Abaházi Flórián morózusan vette fel az ügyeletesszoba telefonját, reggel háromnegyed hatkor, közel műszakja végéhez.
– Halló – mondta vontatottan. – Ügyelet.
– A nevem, Kovács Gerzson – mutatkozott be a hívó. – A temető közelében lakom, ahonnét átjött az őr, hogy az egyik sírásó barátja valószínűleg infarktust kapott, ahogy hozzá tartott.
Abaházi elfojtott egy feltörni készülő ásítást.
– Mire alapozza az őr ezt a feltevést?
– Arra, hogy folyamatosan sms-eztek, aztán egyszer csak megszűnt a kapcsolat, miután a sírásó a szívéről panaszkodott.
– Értem – bólintott az ügyeletes orvos, nem mintha a telefonáló láthatta volna. – Merre keressük az illetőt?
– Általában a főút felől szokott a temetőbe érkezni, biciklivel – közölte Kovács.
– Azonnal indulunk – mondta csekély lelkesedéssel Abaházi.
A mentőautó kopaszodó vezetője, Czakó Pista sem tobzódott az örömmámorban, amikor az orvos közölte, hogy nem sokkal műszak vége előtt, kiterült biciklistára kell vadászniuk a temető felé vezető szerpentin mentén. Morgolódva indította be a kissé lestrapált mentőt, de végül csak nekivágtak a balszerencsés sírásó felkutatásának.
Abaházi meredten nézte a főút szürke sávját, amikor a fehér köpenyében rejtőző mobiltelefon egyszer csak csipogva jelezte, hogy üzenete jött. A szám idegennek tűnt, de azért elolvasta a levél tartalmát.
„Szevasz, Flóri! Ervin vagyok, képzeld, élve temettek el!”
Abaházi nem kedvelte a hülye vicceket hajnalok hajnalán.
„Miféle szám ez?” – írta vissza idegesen. – „Ki a fene maga?”
„Ervin vagyok, ez meg a kabalatelefonom, amit sose használok, de mindig nálam van. Véletlenül eltemették velem, de sms küldésére szerencsére még jó.”
„Irtó szerencséd van, mert épp a temető felé megyünk. Valami sírásó infarktust kapott a főút mellett, mert elmaradt a rangadó.”
„Elmaradt?”
„Igen. A nejed ugyan áldását adta rá, de nemrég öngyilkos lett, és a bank további örökösök híján letiltotta a támogatást.”
„Nem értem, mi ütött Lujzába, de ha időben kiszabadítasz, akkor én még újra engedélyt adhatok az átutalásra, és a meccs legfeljebb egy órát csúszik.”
„Remek, már attól tartottam elúszik a fogadás, amit kötöttem.”
„Hol van az a reklámbevételekhez képest, édes öregem! Hatalmasat buknék, ha nem maradt volna nálam a két mobilom közül az egyik.”
„Az biztos, hogy nagy mázlista vagy, főleg szerencsétlen sírásóhoz képest!”
„Tényleg peches egy fickó, ha fél órával korábban térek magamhoz, ő is megússza!”
„Ilyen az élet” – állapította meg némileg szarkasztikusan Abaházi. – „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.”
„Hát, igen” – tromfolt rá Ervin, aztán eleresztett egy gyengécske viccet is. – „De a pofa legalább gyorsan föld alá kerül, mint benfentes!”
7.
Álmos Zoltán azt vallotta, ha nincs ló, jó a szamár is. Miután Lajos tragikus módon kiesett az élet óriáskerekéből, Horvát Ervin viszont bizarr módon visszaült bele, új embert kellett bevonnia nézőként a durván egy órát csúszó rangadó kezdetéig, aki hajlandó néhány Heinekennel honorálni a televíziója nyújtotta látványvilág áldásait.
A temetőőr választása végül Lelkes Lórántra, az egyik idősödő, megfontoltabb sírásóra esett. Kiszemeltje kapva-kapott az alkalmon, és rövidesen jelezte, hogy hamarosan útra kel a kunyhó felé, csak előbb gyorsan megadják a végtisztességet kollégájuknak, akit a szerpentin mentén ért utol a végzet.
Zoltán tudta, azért sietnek annyira Lajos elföldelésével, hogy még időben elkapják a rangadó kezdetét jelző füttyszót. A vörös kópénak igazából később kellett volna eltűnnie a feledésben, de senki nem tudott egyetlen élő rokonáról sem, aki protestálhatott volna a sietség ellen –, a meccs miatt szintén kapkodó halottkémnek pedig egyetlen pillantás is elég volt a megállapításra, hogy a néhai sírásó nincs az élők sorában.
Lóránt még nem futott be, amikor Zoltán lestrapált mobilja nyekergő hangon sms érkezését jelentette.
A temetőőrben megállt az ütő, amikor a kijelzőn Lajos nevét pillantotta meg.
„Szervusz, Zolikám, mi történt velem? Hol a francban vagyok?”
Zoltán úgy érezte, lobot vet az agya a haragtól. A vörös csibész valamelyik munkatársa lenyúlta az elhunyt telefonját, és most ugyanazt a morbid komédiát folytatja, amit jó barátja játszott nemrég.
„Nem tudom, te melyik vagy Lajos haverjai közül” – írta vissza dühtől remegve – „de ha rájövök, kitolom a szemed!”
„De Zolikám” – írta vissza a koporsójában magához térő sírásó pánikba esve – „esküszöm, hogy én vagyok az!”
„Hát, én meg most kikapcsolom, Humor Harold” – közölte megfellebbezhetetlenül a temetőőr. – „Nem fogok valami idiótával bohóckodni, amikor a rangadó perceken belül elkezdődik!”
Azzal az idősödő férfi határozott mozdulattal kinyomta a vörös gombot a telefonján.
„Képtelenség, ez velem nem történhet meg” – gondolta rémülettel eltelve Ambrus Lajos a tartózkodási helyévé vált deszkadoboz belsejében.
Ekkor a kezében szorongatott mobil kijelzője villant egyet, aztán végleg kialudt, Csurgó apraja-nagyja meg televíziót nézte kitágult pupillákkal, várva, hogy a beígért rangadó elkezdődjön végre.
|
|
|
- február 09 2010 09:58:30
Hosszú volt, de végig olvastatta magát, és most be is léptem, hogy írjak.
Fantasztikus volt, ahogyan a fordulatok követték egymást, jó lenne ezt tanulni tőled.
Gratulálok!
Szeretettel: Léna |
- február 09 2010 12:05:45
Te vagy fantasztikus, hogy egy ilyen hosszú irományon képes voltál átrágni magad, minden tiszteletem a tiéd! Köszönöm ezt is, és a véleményt is!
Szeretettel: Zsolt |
- február 09 2010 14:45:25
hát...durván elföldelted...ötletes és hidegrázós |
- február 09 2010 18:50:14
Köszi, Mse! Ötletekben nincs hiány |
- február 10 2010 10:01:46
Kedves Maggoth!
Sikerült nekem is szerencsésen "átrágnom" magam a történeten.
Bizony, hogy olvastatja magát. A kezdeti talán egy kicsit unalmasnak mondható - de már érdekfeszítő - első fejezet után "belecsaptál a lecsóba", s úgy pörögtek egymás után az események, hogy csak na!
Ha jól belegondolunk, régen nem voltak mobiltelefonok, és ki tudja? Meglehet, hogy némely halott feléledt, csak mi élők nem tudhatunk róla.
Itt csak az volt a szerencse - a gyors iramban végzett temetések mellett -, hogy az elhunytnak vélt emberek zsebében ott lapult a mobiltelefon. Azt azonban nehezen hiszem el - bár nincs benne gyakoraltom -, hogy az 5 éve nem hasznátl mobiltelefonon valóban lehet még sms-eket (üzeneteket küldeni).
Ebből is látszik, hogy elgondolkodtam a történetben megírt eseményeken!
Egészen jó, mondhatnám kiváló írás!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- február 10 2010 12:11:57
Nem tudni, kedves Zsuzsanna, ha öt éven át csak kikapcsolva a zsebében hordta kabalaként, miért ne? Köszönöm, hogy átrágtad magad rajta, örülök, ha tetszett.
Üdv: Bukros Zsolt |
|
|
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök, Olivér napja van. Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|