Napkorong

Lena Belicosa
„Indiánkaland” az üzletben

Mindennap megyek a közeli SUMA üzletközpontba, ha másért nem is, de legalább bagettért. Még nem találtam igazán ehető kenyeret, a tartós kenyerek édesek. A sültek íztelenek, kemények és másnap már penészednek. Amiből igazán jókat lehet enni, az a barra és a bagett. S mivel a fiúk mindennap szendvicseket visznek, ez mindennapos vásárlási kötelesség nekem, bármennyire nem szeretek is vásárolni.

Ma csak néztem, mint a moziban.
Sorban álltam a friss pékségnél barráért. Egy indián asszony állt előttem, aki fogai között elharapta, hogy kér két barrát, és motyogásából még a „Por fa…” t hallottam, a „vor”-t már ki se ejtette. Nem nézett a kiszolgáló hölgy felé sem, viszont végig tartotta a markát, és toporgott türelmetlenségében, száját lebiggyesztette, alsó ajkai eltűntek, mint a part dagálykor.
Én éreztem rosszul magam, mikor a kiszolgáló nő ránézett, mondott neki kedvesen valamit. Talán azt, hogy egy pillanat. S már rutinosan csomagolta is a még meleg, finom, ropogós, hosszú kifliket. (A barra kicsit vastagabb, mint a bagett, és kicsit rövidebb.)

Ha most tudnék festeni, megtenném. Nagyon ragaszkodom az indián kultúrához, és nagyon szeretnék már velük élesben beszélgetni – tolmács nélkül. Azonban ez az asszony olyan kiábrándítóan viselkedett, hogy megértettem, hogy sajnos ezek már nem azok az indiánok, amilyeneknek én képzeltem őket. Felidézte bennem azt a jelenetet, amikor egy cigányasszony viselkedett ugyanígy anno két-három éve, valahol Magyarországon…

Foltokkal tarkított világoskék, melegítőjében, fehér sportcipőjében, lófarokba fogott zsíros, barna hajával, vékony csíkká szűkült szájával, sunyi tekintetével, rézbőrű arcszínével a pult mellett állt, pontosan velem szemben, bal keze nyújtva az eladó felé, a feje pedig 180 fokban a másik irányba néz, és jobb lábával ütemesen dobogja a türelmetlenség himnuszát. Mintha kerülné mindenki tekintetét.
- Ez a nő már nem is indián! – hasított belém egy gondolat. A fiúk azt szokták mondani, hogy már annyira keveredtek, hogy alig csörgedez bennük indián vér. Sokan hagyták ott dél-amerikai otthonaikat azért, hogy itt egy kicsit jobban éljenek, pénzt keressenek. Lesznek, akik már talán sosem mennek vissza.

Néha elkeseredem, hogy az európai civilizáció hatása hová vezethet...

Azért már nagyon várom, amikor egy indiánt interjúzok – remélem, nem sokára – aki rengeteg történetet tud. Már ő sem igazi indián, de még inka és maja vér is csordogál az ereiben, elmondása szerint. Gyakorlatilag sem írni, sem olvasni nem tud, de még benne él, amiket szájhagyományok útján hallott, megtapasztalt.
Kíváncsi vagyok pl. arra, hogy mitől félnek, miért nem mernek a Titicaca tóban fürödni? S hogyan élték túl, amikor a gyarmatosítók egy egész falu férfitagjait lemészárolták, a nőket pedig meggyalázták, mert az ő szavaival élve, az ük-ük-ük-ük szülők továbbadták, és neki is elmesélték a szülei. Ha a harmincnyolc kérdésemből legalább húszra tud válaszolni, már elégedett leszek! :)

Hozzászólások

hova - február 23 2010 17:36:08
Kedves Léna!
Szóval már az indián sem az igazi ? Én azt mondom Neked nem is igazán fontos. Mi tiszta magyarok vagyunk? Én nem. Az őseim között van szerb, horvát, német szlovák és még ki tudja milyen náció. Azért én magyarnak érzem magam. Nem vagyok rá se büszke se nem szágyellem /néha pedig lenne rá ok/ Ember vagyok.
Az a fontos, hogy tudjak is az maradni mindíg, minden élethelyzetben. Te most bizonyíthatsz ezen a téren. Tedd is , és fogadj el mindenkit olyannak amilyen. Mindenkiben keresd a szeretnivalót. Bocs a "kitérőért".Az írásod egyébként tetszik, olvasmányos, érdekes. Gratulálok!
Szeretettel üdv:hova

A szóközökhöz mit szólsz,

lenabelicosa - február 23 2010 19:42:54
Köszönöm Hova. Igazad van. Talán azért is kerültem ide a szigetre, mert szinte minden náció megtalálható ebben a 130.000-es népességben. S nekem embernek és magyarnak kell maradnom, viszont nem könnyű megélni, amikor az emberek kifordulnak önmagukból...