Napkorong

A fiú nem lehetett több 11-12 évesnél. Sovány, régen-mosakodott gyerek volt beletekerve egy sorozattal átlőtt, vérfoltos, megállapíthatatlan eredetű katonai zubbonyba, amelynek az alsó arasznyi széle a földet söpörte. Fekete volt a piszoktól, de még jégdarabocskák is díszítették.
- Tiszt urak. Jártak már Munkácsnál?
- Hát persze – válaszolt az egyik katona.
- Vegye meg a kutyámat, ezredes úr.
- Százados, de hol a kutyád? – kérdezte a tiszt. - Mit csinálnánk mi egy kutyával? Egyfolytában úton vagyunk...
- Meglássa, sok örömük lesz benne. Megvédi magukat a muszkától.
- Meg hát! Ágyút is adsz hozzá? Na, de hol van?
- Itt – mondta a fiú és hatalmas bal zsebéből kihúzott egy pár hónapos barnás-fekete kutyát. Csóválta kis farkát, mert bizonyára örült a világosnak. A százados mosolygott és megsímogatta az állatot.
- Édes kis dög, de ebből nem lesz üzlet.
- Há, nem is üzlet ez. Csak egy pöngőt adjon cserébe, nehogy később úgy emlékezzen majd, hogy elvette, vagy csak úgy elfogadta.
- Érdekes gondolat egy ilyen kis fickótól, mint te vagy.
- Na, tessen megfogni.
- Egy pengő? Na, tessék. Egy másik meg azért, hogy szerencséd legyen...
- Köszönöm szépen, tiszt úr!
A két katona ezután szapora léptekkel sietett a BMW autójukhoz, mert igazából fontos küldetésük volt: parancsot vittek a keletre vezényelt magyar csapatoknak.
- Mit adunk neki enni? – kérdezte a főhadnagy az imént ezredesnek titulált társát, miközben egyszerű spárga-pórázt kötött a kutya nyakába.
- Megoldjuk, ne félj.

Ha ezekben a nehéz években néha emlékeikkel foglalkoztak, el-elemlegették, hogy már gimnazista koruk óta mindíg együtt, vagy egymás közelében mozogtak. Azután, amikor már katonák, majd tisztek lettek, lehet, hogy feletteseik is észrevették, milyen jól kijönnek egymással, hát a parancsokat is úgy adták ki nekik: „uraim, maguk, maguk ketten...”. Gondolták, ez a kettő még a poklot is megjárná, hogy elhozza onnan, ha a másikat oda vetné a balszerencse. Hát csinálják ők. Menjenek ők. Ezért a háború kitörése után ők végezték a kényes feladatokat, negyvenegy nyarától pedig természetes volt, hogy az ő dolguk lett vinni a parancsot, hozni a választ Budapest és az ukrán fronton kitartani próbáló magyar előörsök között. Pár évvel később német tisztek is bele-beleszóltak, hogy merre mehetnek, merre nem. Néha parancsokat próbáltak osztogatni nekik mint egy nagyobb fiú a kisebbiknek. Ilyenkor gyakran volt szükség magyarázkodásra, kínos, megalázó helyzetek elviselésére.
A katonaságnál szolgálva alakult ki kettejük között, hogy egyikük rangja szerint századosnak, a másik meg főhadnagynak szólította társát. Kivéve amikor holtbiztos, hogy más nem volt jelen. Mivel szüleiktől mindketten az István nevet kapták, a katonaságnál megértették, nem szólíthatják többé egymást sem Pityunak, sem Pistinek. Mit gondolnának a tisztek, de főleg az alacsonyabb rangban lévők, ha ezt hallanák. Érdekes viszonyban voltak egymással. Soha el nem hangzott, hogy barátok lennének, vagy akárcsak jó ismerősök, mégis úgy kiálltak egymásért, hogy senki büntetlenül nem sérthette meg, de pláne nem bántalmazhatta a másikat. Márpedig sok próbán mentek keresztül, különösen ezek alatt a háborús évek alatt.

A kutya gyorsan fejlődött, könnyen tanult. Negyvenhárom telére már jó két éves lehetett. Eleinte olyan volt, mint egy medvebocs, de látszott, hogy jobb a hozzá közelállóknak, ha barátként maradnak az emlékezetében. Barnásfekete szőre úgy fűtött, mint egy kiskályha. A két tiszt rótta az utakat az öreg BMW-vel. Egyre gyakrabban kellett egészen Kievig menniük. Noha autójuk nem szorult gyakori javítgatásra, a fűtése nem tudott megbirkózni a kárpáti-ukrán téllel. Sokszor kellett komoly hótorlaszokon átásni-átverekedni magukat, de a kocsi szinte sebezhetetlen volt. Azokban az időkben a vezető kezénél volt a gáz, de a padlón is lefelé kellett nyomni a pedálokat. Ezért aztán a kutya igen hamar és magától jött rá, hogy a pedálok mögött, a motor belső falánál kényelmesen elfér. Kapott is maga alá egy összehajtogatott szőnyeget. Nem bánta a vezető ötletét, ha az levette csizmáját és vastag zoknis lábát bedugta a hasához.
A két katona rendszeresen cserélt: kormányt és kutya-lábmelegítőt.
A kutya a legtermészsetesebbet, a Maci nevet kapta. Nem nőtt igazán nagyra, de vastag szőrzete alatt acélos izmok formálódtak. Igaz, hogy a főhadnaggyal kettesben, de kihúzták a századost egy folyó széléről, amikor beszakadt alatta a vékony hóval borított jég. Sokat emlegették, de kabátujján keresztül a kutya majd átharapta a csuklóját. Valahogyan tudnia kellett, hogy ha akkor elengedi azt a csuklót, akkor a százados is odavan. Egyszereűen azt lehet mondani, hogy ez a kutya gondolkozott, csak az volt a baj, hogy beszélni nem tudott. Mert érteni szinte mindent megértett...

A két tiszt 1944 január közepén indult el Pestről, hogy teljesítse utolsó feladatát. Senki nem mondta, de nyilvánvaló volt, hogy több útjuk már nem lesz. „Kitartani”: elég ez parancsnak ezer kilóméterről? Ezt vitték magukkal. Nehéz útjuk volt. Szemben velük jöttek már fegyvertelen német katonák is. Kimerülten és teljesen szervezetlenül.
Február első hetének közepén aztán kezet szorítottak a vélhetően magára hagyott ukrajnai magyar katonákkal. Tizenöten voltak. Ott. A többiről, ha még voltak is, ez a tizenöt semmit sem tudott. A két tiszt szinte szégyenkezett az átadott, értelmetlen parancs miatt. Ezt be is vallotta nekik a százados. Indultak hazafelé.

Szinte beszorult a hideg a Poltuska körüli hatalmas erdőkbe. Egy napnyira voltak a magyar földtől. A nap ugyan teljesen tiszta égről szórta sugarait, de melegéből semmi sem jutott az erdő fái közé. A hó a gyalogos lába alatt úgy ropogott, mintha figyelmeztetni akarna valakit: „vigyázz, idegen közeledik!” A fák között csak lassan, a fákat kerülgetve pöfögtek nyugati irányba, pedig valójában menekültek, az életüket mentették. Minden perc drága volt. Nem használhatták az országutat, mert gyakran száguldottak el fejük felett portyázó orosz repülők. Könnyű célpont lett volna a BMW. A levéltelen fák között így sem voltak láthatatlanok. Amikor negyvenhét óra után Poltuska mellett az erdő széléhez merészkedtek, éppen dél volt. Megálltak. Ilyen tempó mellett hamarosan szükségük lehetett vízre, hogy feltöltsék a motor hűtőjét. Ivóvizük volt. Mindhármuk részére. A főhadnagy kikapcsolta a motort és sietve felhúzta a csizmáját. A kutya nyugodtan a másik oldalára fordult és tovább aludt. Tudta jól, mikor lehet rá szükség. A katonák egyfolytában körültentkintgetve lassan csőre töltötték pisztolyukat, egymásra néztek, biccentettek és a lehető legóvatosabban nyitották ki az ajtókat, amelyeket csak behajtottak maguk után. Tettek egy pár lépést. Fagerendákból épített, apró ablakú házakat láttak teljesen rendszertelenül, szétszórtan elhelyezve. Egy asszony öntött ki nagy edényből gőzölgő, szürke vizet, majd visszament a házba. Ebben a pillanatban a főhadnagy megfogta társa könyökét és tekintetével jelezte, mit látott meg. Ötven körüli asszony állt kővé meredve egy fa takarásában. Már amennyire az eltakarta, hiszen alacsony, de termetes asszonyság volt vastag, horgolt kendőbe burkoltan. Ölnyi, havas rőzsét tartott a karjában. A százados azonnal felmutatta két ujja között lógatott fegyverét, amit lassan, szinte látványosan beleeresztett a jobb zsebébe. A zsebnek még a fülét is lehajtotta. Mozdulatokkal igyekezett nyugtatni a nőt, majd társa felé fordulva a levegőben kis kockaalakzatot jelezve visszaküldte őt a kocsihoz. Újra az asszony felé fordulva mutatta, hogy ételt akarnak átadni. Mosolygott is hozzá. Jött a főhadnagy egy negyedkilós vajjal és egy üres vödörrel. Egyenesen az asszonyhoz ment. Az nem próbált menekülni.
- Voda – emelte meg az üres vödröt és az autóra mutatott. – Auto i szobàka! Ééééés...kusáty! – a magyar vajat az asszony elé tartotta.
Az asszony talán nem is tudta, mit kap, de a szemén látszott, nagy értéknek tartja. Megfogta a vödröt és a vajat, elejtett pár ágat, de a katona fölszedte neki. A nő közelebbről nézve legföljebb harminc éves lehetett. Majd összerogyott, úgy sietett a dombon álló házak felé, ahol az első mögött el is tűnt. Múltak a percek. Kettő, három, négy. Rémítő volt, amint egyszerre vagy negyven asszony jelent meg és rohant a lejtőn az erdő felé. A távolság pedig nem lehetett több száz méternél. Leghátul egy fiatal fiú jelent meg a vizet lötyögtetve a vödörrel. Annak súlya volt. Férfiak semerre sem látszottak, de talán nem is voltak otthon, vagy elmentek partizánnak. Sok asszony esett el a hóban, de feltápászkodtak és siettek tovább.
- Nem futhatunk el, de mi a fenét csináljunk? Azt hiszik tele vagyunk élelemmel. Vízre van szükségünk. Kocsinak is, kutyának is.
- Ez világos – mondta a százados.
A kutya, mintha csak sétálgatna, megjelent a kocsi orra előtt. Fel sem emelve fejét eleinte ott szaglászott a motorház előtt, majd, mint valami kívülálló, egészen lassan, békésen poroszkált a két tiszt fmögött jobbra, balra. Emiatt sok asszony megtoprpant, de végül nagyjából félkört alkotva megálltak tisztes távolságban a katonák előtt. Mögülük előre botladozott a vizet cipelő, levegő után kapkodó fiú. Nem lehetett több tizenhárom évesnél. Addigra a főhadnagy előhozta, amiről le tudtak mondani, de jelezte, hogy osszák szét az ételt, hogy mindenkinek jusson. A fiú mosolygott és letette a vödröt a százados előtt. Egy lépést hátrált. Meghajtotta a fejét.
- Szpaszí...va - mondta a főhadnagy és odahajolt volna a vödörért, de a fiú előrántott egy pisztolyt. Az asszonyok közül többen felsikoltottak.
- Nyéet! Nyéet! – kiabáltak. Egyikőjük, talán az anyja, közelebb lépve kérlelte, ne bántsa a katonákat.
A fiú erre nem reagált. Kezében reszketett a fegyver. Mindkét katona látta, hogy a pisztoly szinte sárga a rozsdától és feltehetően használhatatlan. Ha pedig mégis elsüti, felrobbanhat a kezében. A fiú üvöltött és célzott. Ebben a pillanatban a kutya átúszva a levegőn a fiú fegyvert tartó kezére ugrott. Fogai a csuklójára záródtak, a pisztoly a hóba esett. Az asszonyok szája tátva maradt, szemük kerekre tágult.

Nézték, ahogyan a százados ügyesen kitisztította a síró gyermek sebét. Szakszerűen bekötözte, biccentett az asszonyok felé és az autóhoz indult. Az asszonyok nem erőszakoskodtak. Mint egy gyászmenet, indultak a házak felé. A főhadnagy addigra már inni adott a kutyának, feltöltötte a motor hűtőjét, majd közelebb hajtott a századoshoz. Indultak Magyarország felé.
Huszonöt perc sem telt el, amikor egy hasonló BMW-t láttak. A kipufogóból nem jött ki füst. Kicsit közelebb érve látszott, hogy fehér kendő lebeg az enyhe szélben. Fölülről, a bal hátsó ablakból lógott ki. Sokáig tartott, amíg az autót a hóban itt is ropogó lépésekkel megközelítették. Német hadnagy feküdt a két első ülésre dőlve. Foga vacogott és lázas volt. Nem lehetett ott régen, mert a motor még langyos volt. Alacsony, de testes ember volt. Nehezen vitték át s a hátsó ülésükre fektették. Egy szót sem tudtak váltani az emberrel. Elfogyott a benzin, ezért autóját nem lehetett beindítani. Nem sokáig kisérleteztek. Mentek tovább. Haza.

Most a főhadnagy ült a volánnál, lába szokás szerint a kutya hasánál melegedett. Csizmái kétoldalra téve vártak sorukra. Már kihajtott az erdőből. Előtte úgy 50 méternyire kis szakasz magyar katona beszélgetett a falu legelső háza közelében, balra pedig, kopasz bokorsor mentén három poros autó pöfögött indulásra készen. Német tisztek izgatott csoportja igyekezett kiosztani a rendelkezésre álló helyeket. A százados kiugrott helyéről, s a legközelebbi németekhez sietett. Elmondta, hogy beteg német tisztet hoztak magukkal. Ketten siettek a BMW-hez kisegíteni ájult honfitársukat, ugyancsak ketten kiszálltak az első autóból. Csalódott képet vágtak. A helyükre fektették a beteget. Eközben nem kerülte el a főhadnagy figyelmét, hogy páran a zöldruhások közül teljesen leplezetlenül mutogatnak a magyar tisztek autójára. Amikor a százados visszaült társa mellé s már becsukta az ajtót, az teljes gázt adott, hogy minél távolabb kerüljön a németektől. Már meglódult a BMW, amikor a puskáikra támaszkodó magyar katonák felkapták tekintetüket és az erdő fölé néztek. Egyszerre húzták be nyakukat és elvágódtak a földön. Az autóban a két tiszt ekkor hallotta meg egy repülő motorjának ijesztően lefelé zúgó glisszandóját, amit máris golyózápor követett. Fülsiketítő zaj nyomott el minden egyéb hangot. A főhadnagy utat keresett a földön fekvők mellett, de az autó motorját találat érte s a kerekek is hirtelen mintha mankókon zötyögtek volna. A vezető valahogyan a szeme sarkából látta, amint a százados előrebukik.
- Pityu! Pityu! Véres a hátad! Ugye élsz még, Pityu?
Most egy robbanás nyomán kirántódott a százados melletti ajtó is. A kutya sikoltva száguldott át a százados előrehajló felsőteste mögött és farkát maga alá csapva futott el a kocsitól. Éppen időben, mert egy újabb robbanás emelte meg az autót. A következő pillanatban a kutya szétvetett lábakkal állt meg a főhadnagy oldalán, mint aki gyors parancsra vár. Póráza nyakáról lelógva feküdt a porban. A főhadnagy valójában nem hitte, de megfordult a fejében, hogy a lábától eliramló kutya póráza akadhatott bele bal lábába és az okozta az erős fájdalmat. Csizmáiért kapott, hogy kiléphessen. Amikor jobb csizmája szárát megmarkolta, kissé lehajolt. Akkor látta, hogy bal lábfeje csupa vér, vagy talán már nincs is a helyén. Ugyanonnan enyhe világosság és por szállt fel a kocsi kiszakadt padlóján át, onnan, ahol a Maci fekhelye volt. A főhadnagy érezte, hogy ájulás környékezi. Kicsapta ajtaját és pisztolyával gyors egymásutánban kétszer a levegőbe lőtt, de karját pillanatokra kinyútjva hagyta, hogy a két feltápászkodó magyar katona lássa, nem őrájuk lőtt. Azok megértve a helyzetet el is kezdtek sietni feléje. Ekkor gondolta a főhadnagy: milyen fura, hogy egy ezredmásodpercbe mennyi kép belefér. Látta a közeledő katonákat, látta a balra meginduló két első német autót. Az első förobbant, a második nekiütközött és azt is elborították a lángok. Lassan elindult a harmadik autó is. A főhadnagy látta, hogy ebbe még éppen beugrik egy német tiszt. Fényes csizmát viselt. Hogy jutott rá ideje? Az utolsó, amit a főhadnagy értelme még felfogott, az a póráz volt ennek a németnek a kezében, meg a kutya feje, amint esdeklő figyelemmel a főhadnagyra néz. A német nagyot rántva a pórázon maga után tépte a kutyát. A Mercedes kikerülte a lángoló autókat és elporzott. A főhadnagy még arra gondolt, hogy ilyen gyors képsorok csak akkor futnak le az ember fejében, ha nagyon nagy veszélyben érzi magát. Vagy akkor, mielőtt meghal.

- vége -