Napkorong

Félelmetes álomból ébredtem. Kerti törpék szállták meg az otthonom; először nem tudtak behatolni a házba, de kerti szerszámaikkal addig verték a zárt ajtókat és ablakokat, mígnem az összes zár kiszakadt. Azt hiszem, a törpék emberevők voltak, és már nagyon régen nem vigyáztak a virágokra a kertben. Lesben állva figyeltek mozdulatlanul, amíg lecsaphattak egy nyugodt, csendes éjszakán.
Mikor felébredtem, rendszerint nem tudott felidéződni minden részlet az álomból, csak csonkok, melyek a reggeli és az első szál cigaretta elmúltával álltak össze egésszé.
Azt olvastam a reggeli lapban, hogy új bevásárló központot építenek a körzetünkben. Az újságlap aljához hajolva egy kis korty kávé folyott a papírra, ami aztán barnán fel is szívta egy vastag sávban. A folt kihangsúlyozott a hírből egy kis részletet:
„egy hónap múlva elkészül.”
No nem mondom, hogy ez nem egy jó ötlet. Habár én nem sok mindent vásárolok, de azt is meg kell valahol venni. És az, hogy ilyen közel lesz a market, sok mindent megkönnyít majd. Például… például azt, hogy nem kell majd sehová több kilométert megtenni.
(Azért, meg kell hagyni, hogy titkon azt gondolom, hogy ez nem elég indok. Nem elég ahhoz, hogy örüljek annak, hogy szinte ideköltöznek a fejünkre…)
Délután lebicajoztam az építkezéshez, hogy felmérjem, mikor vehetem meg az első kiló narancsot, az első doboz szappant, vagy az első cigarettát az elkészült kolosszusban.
„Még sok idő. Még várni kell – sóhajtottam.”
Nem sokat törődtem ezzel.
Ez csak egy szimpla hír. Ez csak egy bolt. Ez csak egy hónap.
Helye sincs az ilyesminek egy újság oldalán.
Mikor az építkezés felgyorsult, a téglák serényen halmozódtak katonásan egymás fölé, s bennem elhatalmasodott a rémület. Hirtelen ijesztő sejtésem lett, egy kósza hallucináció, de el is múlt hamar. Nem voltam egy kifejezett ideges, vagy őrült típus, és úrrá tudok lenni szinte mindenen.
Anya, augusztus 5-én (ez már egy hónappal az újságcikk után történt), kilépve házunk ajtaján, azt vélte látni, hogy a bevásárló központ hatalmas üvegtáblákkal megkent, óriási épület lett, és mintha,…mintha jönne közelebb a házakhoz. De lehet, hogy anya csak rosszul aludt, és nem is jönnek közel, mindez lehet, hogy csak rövidlátás, illúzió. Miként tudomást szereztem erről a – nyilvánvalóan ingatag hitelű elbeszélésről – kinéztem szobám ablakán. Néztem ezt a „luxushotelt”, ezt a második Eiffel-tornyot, és jaj,…jaj mekkora parkolója volt: Te Jézus!
De (nem) láttam, amit anya. Ez a villódzó emeletes fémházikó csupán csak csalogató volt. Már akinek.
Álmodtam, megint rémet. A bevásárló központunk túl jól haladt, és a téglákat kezdték az építészek a mi házunkra pakolni…egybeépítették az üzlettel a házunkat. Mikor verejtékezve felriadtam az éjszaka közepén, a sötét lakásban elindultam egy pohár vízért. Még mindig álmom talaján lépkedtem, különben már túl hideg lett volna meztelen lábamnak a hideg kő. Kábultam kinéztem a sötét éjszakába, mikor az ablak előtt egyszer csak egy simléder körvonalazódott. Láttam, hogy egy fej is tartozik hozzá, és egy…valamilyen szerszám. Olyan, amivel falazni lehet…
Ijedtemben elejtettem a fél pohár vizet, amit a kezemben tartottam. A földre zuhanva apró, üvegkockák lettek belőle, melyek a szélrózsa minden irányába szétszóródtak a kőpadlón. A simléderes sapka mellett megjelent még egy. Láttam, hogy az ablakon már csak félig lehet kilátni, mert valami takarja az esti fényeket odakintről. A két sapkás árnyember falazott. De nem csak ennek látszott, amit tettek, hanem annak is, hogy épp tortát, vagy valamilyen süteményt készítenek az éjszaka közepén, kint az utcán: kezek, mik valamit kentek, aztán a lekent valamiket hozzáillesztették egy szabályos formához. (jelen esetben a mi ablakunkhoz)
Reggelre az egész ablakot befalazták, bár én már nem néztem végig a műveletet. Reggel, álmos szemmel vettem csak észre, hogy sötétebb a ház egy része.
A fürdőszobába érve, szétnyitható, sárga hirdetőtáblák reklámoztak a fürdőkád, a mosdókagyló, és a mosógép mellett. Elolvastam őket: mind árleszállításról szólt. Ásítottam egyet a wc-n ülve, és arra gondoltam, hogy még visszaalszom egy kicsit, ha a szobámba érek. Elindultam, de egy műanyag felmosó-gépen ülő férfi, (aki szerintem félig aludt) elállta az utamat, és még szemtelenül azt képzelte, hogy én fogom őt kikerülni. Duzzogón álltam tovább, és kis idő múlva a pasas megkerült, és takarított tovább. Berregve továbbhaladt, és a gépe csipegette fel az üvegpoharamból származó szemetet.
Arccal az ágyamra zuhantam, és újra mély álom nehezedett rám.
Fúrásra, faragásra ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a tájképek eltűntek a falról, és polcok végtelen sora van a helyükön, s rajtuk: liszt, kristálycukor, étolaj és konzervek vannak.
A könyökömre támaszkodtam, és lassan végigjártam szemeimmel a sorokat. Volt választék bőven, és kedvem lett volna ott, azonnal válogatni közöttük, hogy megleljem kedvenc termékeimet. De inkább vártam, és nem gondoltam semmire. Szó szerint, csak a polcokon járt az agyam, de azon hiper-sebességgel. Osztottam-szoroztam, gondolatban a spórolt pénzemet is elköltöttem már, sőt, még a tervben lévő, jövő évi spórolt pénzem is. Aztán a hitelre felvett pénz is, a kölcsönkértet,…a rablásból szerzettet. Amíg én tervezgettem, folyamatosan bővült a hálószobám kínálata, és halkan, emberek beszélgetéseire lettem figyelmes. Kinéztem az ajtón, és láttam, hogy az egész házunk mutálódott már, csak anya volt ugyanolyan, meg a kávéspohara, amiből e percben is itta a kávét, és olvasta mellé a reggeli lapot, miközben vásárlók tömkelege rajzott be a lakásba. Még a szomszédunk is ott volt, és vadászó tekintettel mustrálta a ruharészleget.
Felöltöztem (természetesen mindenki előtt, mivel addigra már mindenütt vásároltak), felvettem valamit, és elindultam, hogy körbejárjak mindent. Nem, ha jól emlékszem, először kimentem az utcára. És ott, - mintha egyszeriben áttértem volna egy másik vallásra - rádöbbentem, hogy mi történik. A bevásárló-központ már akkorára duzzadt, hogy felöklelte az egész utcánkat, a kisebb üzletek eltűntek, a növényeket letarolták, a folyókat a földbe döngölték végleg.
Féltem. Tudtam, hogy ki kell hoznom anyát a „konyhánkból”, és sürgősen el kell utaznunk, bár nem tudtam, hová. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha már túl késő. Ha már anya is vásárol, és nem akar kijönni onnan. Nem mertem kockáztatni újra meglelt éberségemet, ezért továbbálltam. Csak mentem, mentem előre. A félelem üzemanyaga dolgozott bennem, és hajtott előre, vakon, elveszetten, a kifosztottság jogos érzésével.
Aztán valahol megálltam. Vonatok jöttek-mentek előttem, és mindegyik vagon egy-egy kis üzlet volt; kívül pedig mind egy terméket, vagy szolgáltatást reklámozott.
’Nem lehet.’
Káprázott a szemem? Hallucináltam? Igen, igen, mintha a jobb kezembe folyamatosan belevillanna egy kőbalta. Előtűnik, eltűnik, megint, aztán újra. Azután már annyira gyorsan történt ez a váltakozás, minta egy stroboszkóp csinálta volna. Balta, kéz, balta, kéz, balta, kéz, balta, kéz, balta, balta, balta, kéz, kéz, balta, kéz….
Felszálltam egy vonatra, és Gillette-pengét vásároltam.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - március 01 2010 14:28:56
Kedves Arbiter!

Nagyon jó ez a talán "szürrealistának" mondható írás, és remélem, csak a legrosszabb álmaidban fordult elő, mert annyira hihetetlen dolgokról írsz.
Bár, ha jól belegondolsz, ki sem kellene tenned a lábad a házból, hogy minden legszükségesebb dolgot megvásárolhass!
Üdv.: Torma Zsuzsanna