|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_A kacatok között rátaláltam apám önkéntes tűzoltó tagsági könyvére, s benne a fényképére, ami talán 34 éves kora körül készülhetett róla a tagsági könyv dátumából ítélve.
 Z
Nem maradt más utána számomra, mint egy fénykép, ami fekete képkeretbe rakva áll szobánkban, az egyik szekrénypolcon, néhány más fénykép társaságában.
A házat, amelyben utoljára vele éltünk, férjemmel és édesanyámmal elhagytuk, amikor házasságkötésünk után új ház építésébe kezdtünk. Apám talán csak egyszer-kétszer jött el segíteni, a munkák nagy részét családi kalákában végeztük, egy főállású kőművessel az élen. A munka dandárja a férfiaké volt, mi, asszonyok pedig inkább az élelmet biztosítottuk számukra. De emlékszem, én magam is részt vettem a nehezebb munkálatokban, amikor már az ácsok által elkészített és felszögelt tetőgerendák és a lécek is a helyükre kerültek, férjemnek adogattam felfelé a tetőcserepeket a padlástérbe.
Amikor aztán a lakhatási engedélyt is megkaptuk, akkor először elköltöztettük a cserepes virágainkat, majd a bútorzat és a konyhai-szobai eszközök nagy részét. Úgy is mondhatnám, hogy szinte menekültünk és „menekítettük” a dolgainkat arról a régi helyről az újba, hogy végre új életet tudjunk kezdeni, részeges apámtól távol, békességben.
Úgy költöztünk be újonnan elkészült családi házunkba, hogy a szobáinkba a parkettát sem tudtuk lerakatni, mert nem volt rá elég pénzünk.
Apám – sajnos – szinte egész életében alkoholista életmódot folytatott, és az ivászatról nem volt hajlandó lemondani még a kényszerelvonó-kúra után sem. Az utolsó, még vele együtt töltött években már nagyon nehéz volt őt elviselni, hiszen csak néhanapján láthattuk józan állapotban, és a napi gondokat sem tudtuk vele soha megbeszélni. Ami keveset keresett a tsz-ben, s később a lovaskocsival végzett fuvarozással, annak nagy részét elitta, sőt még az általunk összekuporgatott pénzt is előkereste és „elitta”. Sokan még segítették is, hogy lerészegedhessen, amikor az elvégzett munkáját itallal fizették ki, és neki már mindegy volt, hogy hoz-e pénzt a házhoz, csak az volt a fontos, hogy szomját csillapítsa. Részegségében nem lehetett vele beszélni, amikor meg józan volt, nem emlékezett arra, hogy mit mondott és hogyan cselekedett. Olyankor legtöbbször csak hallgatott.
Apai nevelésből nem igazán vette ki a részét, de arra emlékszem, hogy gyermekkoromban egyszer az asztal alá bújtam félelmemben, amikor az ostort csattogtatta, hogy megverjen. Valami rossz fát tehettem a tűzre, s még az is lehet, hogy nem szándékosan csináltam rosszat. Én mindig úgy emlékszem vissza, hogy szándékosan sohasem akartam rosszat tenni. Anyám, meg apám azzal dorgáltak meg minket, lányaikat, ami éppen a kezük ügyében volt. Emlékszem még a sarokban térdelésekre is, amikor olyan nehezen sikerült a büntetés letöltése után bocsánatot kérni, hogy „többet nem teszek rosszat”. Utólag is nagyon megalázónak tartom, mert most is úgy érzem, hogy megfelelő szóbeli dorgálással sokkal többet elértek volna, mint testi fenyítéssel.
A sikeres új házba költözés után apám ott maradt a régi házban, és csak annyi bútorzata és felszerelése maradt, amire szüksége lehetett. Nem tartottuk egymással a kapcsolatot, a sok rossz emlék visszatartott abban, hogy felkeressem, ő sem keresett minket. Még az unokáit sem ismerte, csak hallomásból, és az unokái is úgy hallottak felőle, hogy a „részeges papa”.
A szülői ház, amiből még iskoláskorunk idején elköltöztünk apánkkal és anyánkkal, még sokáig megmaradt, mert abban lakott az apám édesanyja. Apám később visszaköltözött oda, és azt a házat, amiben utoljára közösen éltünk, eladta. Ebből nekem nem lett egy fillér örökségem sem. Amikor apám édesanyja meghalt, akkor apámat a nővére öregek otthonába költöztette, hiszen neki is volt családja, akire gondot kellett viselnie, nem hiányzott neki részeges, és már egészségileg is megromlott testvéröccse.
Egyszer látogattam meg apámat a kórházban, akkor is csak azért, mert az anyám azt mondta, nézzem meg, mert lehet, hogy nem találkozom vele soha többé. Valóban nem találkoztam vele soha többé, mert ahogy hírét vettem, az ivást még az öregek otthonában is folytatta és már annyira leromlott egészségileg, hogy ismételt kórházba kerülése után már egyenesen a temetőbe vitt az útja. A temetésén ott voltam, és megsirattam úgy, ahogy egy apát elsiratni kell, hiszen azért ő sem volt a velejéig rossz, és volt sok jó tulajdonsága is, amit szerencsére tőle örököltem. Sírtam azért is, mert belegondoltam, hogy mennyivel jobb életünk lehetett volna együtt, ha az ital nem győzedelmeskedett volna.
Utólag azért sajnálom, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot, de nem hiszem, hogy az akaratát meg tudtam volna változtatni, és az akkori állapotában bármit is segíteni. Hozzánk már a kezdetek kezdetén nem akart odaköltözni, annak hangot is adott akkor azzal, hogy azért nem, mert nem akar megjavulni és lemondani az italról. Ez lett volna a feltétele annak, hogy velünk együtt az új családi házba költözzön. Amúgy, anyám a tőle való 8 évi különélés után elvált, s apám személyesen meg sem jelent a tárgyaláson. Én biztos vagyok abban, hogy józansága pillanataiban szégyenérzete volt, ami az italozás után már rögtön szertefoszlott, és olyankor újra és újra eszébe jutott józan állapotában anyámtól kapott dorgálás az italozás miatt. Érzésem szerint ezért szégyellt személyesen is megjelenni, s talán éppen a tárgyalás ideje alatt is valahol az italt töltögette magába.
Egyszer, amikor Szilvia lányom már nagyobbacska volt, visszatértem vele abba a régi házba, ahol születtem, és ahol az apám is született. Abban az időben már évek óta senki sem lakta, és nagynéném sem járt ki a városból rendbe tenni a házat és környékét. Csak hallomástól értesültem arról is, hogy a régi istálló tégláit a família tagjai széjjelhordták, és abból építkeztek. Odaérve elcsodálkoztam, hogy azt a régi udvart és a házat milyen kicsinek láttam így, már felnőtt szemmel. Amikor kicsi voltam, a ház és annak környéke egy egész birodalom volt a számomra, amelynek minden szögletét, zugát bejártam és megismertem.
A ház ajtaja nem volt kulcsra bezárva, csak a nagy pajtáé, ami még megmaradt a szoba-konyhás házon kívül. Lányommal együtt beléptünk a lakóház ajtaján, ahol a konyharész tárult elénk. Ott volt valaha a főzés, ott tartottuk a padon a vizesvödröt, a kézmosót és minden egyebet, ami a konyhában használatos volt, és a konyhában aludtak az öregszülők, nagyapám és nagyanyám is, amíg velük éltünk. A másik helyiségben, a szobában meg mi aludtunk anyámmal, apámmal és a húgommal. A konyha most üresen állt, a tetőzete beomlott, és egy nagy halomnyi papír és szemét tarkította a padlózatot. A szobában is csak egy ócska szekrény volt, néhány egyéb hasznavehetetlen kacat társaságában. A kacatok között rátaláltam apám önkéntes tűzoltó tagsági könyvére, s benne a fényképére, ami talán 34 éves kora körül készülhetett róla a tagsági könyv dátumából ítélve. Megörültem neki, gondoltam, hazaviszem. (Később egy fényképésznél levelezőlap nagyságú fényképet készíttettem arról a régi fényképről.)
Így lett nekem ez az örökségem tőle, meg még egy borító nélküli, szétszakadt imakönyv is, amit szintén elhoztam onnan magammal.
Akkor, és ott, több mint 20 év távlatából nézve idegennek éreztem a volt szülői házat, aminek környezete az enyészeté lett, hiszen mindenütt magasan benőtte a gaz. A még megmaradt öreg gyümölcsfák egy részének ágai is elöregedtek, letördelőztek, talán azok is azért látszottak kisebbnek, mint amilyennek megmaradtak az emlékezetemben. Az évre és a dátumra már nem is emlékszem, de azt tudom, hogy tavaszodott, mert a régi virágoskertben az előző ősszel elszáradt gazok közül kidugták fejüket az évelő virágok, és sárgállottak a nárciszok. Lányommal szedtünk is belőlük egy csokorra valót. Sok emlék tört rám, hiszen voltak azért szép napjaim is ott, ahol húgommal együtt kicsi gyermekkorunkban még olyan gondtalanul éltünk, s ahol talán még boldogok is voltunk.
Torma Zsuzsanna
2010. március 04.
|
|
|
- március 05 2010 10:41:07
Kedves Zsuzsanna!
Visszaemlékezésed érdekes időutazás. Engem is nosztalgiára késztetett, a gyermekkoromat juttatta eszembe. Nem gondoltál még arra, hogy megírd a gyermekkori emlékeidet, akár az egész életedet is? Izgalmas vállalkozás mindent újraélni az írónak, és érdekes olvasmány a befogadónak is.
Szeretettel, Feri |
- március 05 2010 11:05:48
Kedves Hubart!
Köszönöm, hogy itt jártál, olvastál és véleményeztél.
Kérdésedre igennen válaszolok. Van már egy visszaemlékezés c. írásom, amiben az életemben történteket röviden belesürítettem, és ahogy majd időm lesz rám, apránként is kibontom, és részletesen is leírom az érdekesebb eseményeket.
Talán ha előbb nem is, majd nyugdíjas koromban már lesz elég időm erre.
Köszönöm, hogy érdekes és befoghadható olvasmánynak tartod írásomat.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- március 05 2010 21:33:16
Kedves Zsuzsanna, sok helyen ismerős a történet, mert nekem is hasonló gyerekkorom volt. Nem mindig könnyű minden részletet átélni. A legfontosabb azonban az, hogy bármi volt is korábban, utólag bocsáss meg neki, ha már megtörtént, akkor azok az emlékek, amik nagyon kellemetlenek voltak, azok is békések lesznek majd ha leírod őket.
Szeretettel: Léna |
- március 07 2010 06:20:47
Köszönöm,hogy olvashattam,belepillanthattam múltadba...Jól írsz... |
- március 07 2010 20:51:57
Történetben ismerős érzések ébrednek bennem!
Talán figyelmeztet is, még lehetőségünk van, szeretetnek apró szikrájának ápolására.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Szeretettel:majus |
- március 08 2010 07:01:34
Köszönöm Nektek is, kedves Lena, Marianna és Majus, hogy olvastatok és véleményeztetek!
Így igaz, ha meg tudunk bocsátani az ellenünk vétekzőknek, akkor az a gesztus nemes lélekre vall. Azóta már megbékélt a lelkem iránta, de az emlékeim azért megmaradtak.
Tudom, hogy sokaknak ismerősek az én érzéseim is, hiszen másoktól is olvastam már hasonló történetet, és jó érzés kiírni magunkból jót is, rosszat is, így megkönnyebbülünk!
Mégegyszer köszönöm Mindannyiótoknak!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- március 08 2010 12:59:25
Vannak hasonló hangulataim, de szokásom szernt nem a tartalomról akarok írni!
Egyszeűen és képszerű leírásokkal, gondolatritmussal - kerek, megírt történet.
Nincs túlírva, majdnem szikár, realista - de nem naturalista.. Jó novella! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
