|
 Vendég: 28
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Radnai István:
TÖRTÉNET, AMIBEN MÉGIS TÖRTÉNIK VALAMI, DE KIDERÜL-E?
A kiserdő talán másoknak lehetett titokzatos, de lehet, hogy rá sem hederítettek.
Az ösvény eleinte nem is látszott a hatalmas vadgesztenye alatt még a fű sem serkent. Mint a sárga agyag, amiből kövek álltak ki, nem nagyok, csak a meztelen talpaddal érezted. Olykor, mint ködfátyolon át, tündéreket láttál leselkedni.
De kinek volt kedve ma leselkedni, amikor még a pipa is kialudt, és az öreg mégis elengedett valami cifrát, de ezt nem értette félre senki, csak éppen megszokta.
Így hát a szutykos pipa volt a szokatlan és nem redves, vagy a tetves kívánság szerint, amikor közben a sercintőst kiköpött az ablakon, vagy az agyagos földre, ha az évszak is úgy akarta.
De a pipa is messze lehetett, amikor a gyerek elkalandozott, átázott lábbelijében. Hja, akkor még semmire sem írták rá, hogy mérsékelten vízálló.
Ha kimondták, hát kimondták.
Ahogyan a nap besütött a lombtalan fekete ágak közt, gőzölgött, a hófoltok az árnyékot keresték. a hó laza és lucskos volt, közötte a föld sáros és csúszósan agyagos. Megálltak rajta a tócsák, fagyott maradt az altalaj ilyenkor tél végén, amikor a nap emelkedni kezd égi útján.
Koboldok táncoltak a tócsák tükröző vizében, a szélén a jég cserepekre hasadt, mint az ablaküveg.
A gyerek, ugyan nem értette, mi az az ablaküveg, az újságpapírt és kékeslila elsötétítőt ismerte, amivel a vak kereteket beragasztották, az unalmasan ásító ablakkereteket.
Unalmas, mint mondtam, mert a front elvonult. A gyerek valami halvány emléket őrzött a szirénázásból, a dörgésből, pukkanásokból. És rezegtek a falak is.
De most a gesztenye után elmaradt az ugyancsak fekete derekú kőris. Ezzel annyira nem volt tisztában, mert az alatt nem lehetett fényes és kemény valamit gyűjteni, aminek sima felülete kellemes érintést biztosított. A tenyerében tartotta, a szúrós valamiről még a front előtt levált és kopogva hullott lefelé, de valahogy az ember kobakját mindig elkerülte.
Amit ősszel begyűjtött - játéknak kellett - szépen eldurrogtatták a sparhertben. A rőzsével, korhadt lécekkel egyetemben. Különben nem lett volna miért keverni a rántást. És a rántott leves vagy a puliszka fel nem forrt volna.
Talán nem hozott a kertből vagy a kiserdőből elég rőzsét, mert iskolai grimbusz nem lehetett az oka, se szekunda.
Iskola nem volt. fizikailag sem létezett, ablaktalan belövésekkel tarkított antik és patinás rommá lőtték, hiszen a többi háznál nagyobb volt.
Másrészt a gyerek még nem is volt iskolás. A kútra sem küldték, nem bírta volna el a vödröt vagy a kannát.
Az ősfák mögött, neki mind olyan vastagnak tűnt, mintha öröktől létezne, ha ezt a fogalmat ismerte volna.
A cirkuszosnő lánya rövidke szoknyában, kék szemével világítva és a szempillája mögül villogtatva, valami meseszerű lény volt. Érettebb és dudorosabb, szeplők és pattanások terepszínűvé változtatták pirospozsgássá szelídült arcát.
A cirkuszosnő titokzatos műlovarnő lehetett, a szeme ugyanúgy világított, de nem a fiúcskát csábította. Talán a pénztárnál várakozók remélték, hogy meglátják a porondon és nem is csalódtak, falatka ruha nem takarta, akarom mondani, takarta, amit éppen kellett, csillogott az is a flitterektől.
De a cirkuszos kocsik ló híján valahol lecövekeltek. Sátor nem volt, ahol a trapézt lengették volna, így akár légtornász is lehetett, nemcsak műlovarnő.
Ezt már soha sem tudjuk meg - elszállt a pipafüsttel.
Kialudt az a fránya pipa, az öreg morcosabb volt, mint valaha. a vasorrú is, az öreg is, az áztatott kötél is a belövés réselte fal mögött és a fák törzsének takarásában maradt.
Egy rongyos ember a maga valóságában, félig katonai zubbony, félig posztókabát foszlány takarta, komikus lett volna, de a gyereket elhagyta a humorérzéke, ha volt egyáltalán.
Az arca maszatos, a térde sáros, a mackó szakadt. Egyszer csak szemben állt vele és az idegen szakállas volt.
Nem látott ilyen férfit. Mert apja, nem volt, nagyapja borotválkozott. Ráncos arcán az orra alatti szőr éktelenkedett csupán, ritkásan és őszesen. Láthatóan büszke volt rá.
Ilyenkor jössz rá, mennyit léptettél vissza az időben. A pipa a régi volt, az ilyet örökölni szokták.
Az áztatott kötél legendája is megmaradt, apáról fiúra, anyáról lányára szállt, de mindig az apák kezelték. Az anyák fegyvere a nyelvük és a gyorsan járó fakanál volt, mióta ember embert nemzett és az emberemlékezett a végtelen múltba veszett. A kalapok is mind zsírosak voltak.
Elcsalta bizonyos a kiserdőt övező bokros-füves rétfélére a sziklák alatt. és a fehérnép, ahogy nagyon régen mondták, ha kényeskedve is, de a fehérneműjét nemcsak kivillantotta.
Ennek a gyereknek, aki a bozontos kiérdemesült katonával, hivatásos csavargóval találkozott, talán még nyekergő csizmája is volt valaha, de most a nedves bőr nem nyikorgott, a hó sem csikordult, csak beszakadt a léptek alatt, már ahol a foltok megkapaszkodtak.
Nem akarózott hazamenni, mert a generációkra örökített, kiadós verést sehogy sem állta.
A pipa, hogy dohányt nem kapott szipákolt. Büdös volt, büdösebb, mintha égett volna. a konyha felől valami rikácsolásra lett figyelmes, ami kiszólította az erdőből.
Pedig a cirkuszosnő lányának melle domborodni kezdett, gondolataiban nyár lett, több tél és nyár váltotta egymást. Pajzán képzetek kísérték az évszakok változását, az éjszakák fülledtek voltak, a csillagok szokatlan helyzetben lejjebb ereszkedtek és aki hanyattfeküdt a friss füvön, hogy jobban hallja az augusztusi tücsköket, egy-egy fénycsíkot láthatott átrohanni a szűk égen, mert tanácsos volt a bokrok alá húzódni ilyenkor.
Az persze egyáltalán nem volt biztos, hogy számolták volna a hullócsillagot, a többi meg csak arra volt jó, hogy holdtalan éjjelen annyi derengést engedjen meg magának, hogy a cirkuszosnő Erzsikéjének a haját ne csak tapintani lehessen. Pedig ilyenkor a kéz, a száj fontosabb szerepet, játszott. A kéz beszélt, a száj hallgatott és történt olyasmi is, amit nem köthető az unokák orrára.
Csak a pipa szelelne és füstölne, akkor nem révedezne a távolba, nem futna, havon, gyepen, virágszőnyegen és a szőke avarban a gondolat.
Míg a konyha felől reszelős köhintések és valami ordináré kiabálás nem hangzott volna fel, amiről nem lehetett tudni, hogy a mai gyereket hiányolta-e vagy, a pipázó öreggel akaszkodott volna össze, ha a közelében lett volna.
Mondtam már, hogy ez a pipa, így hívják ismételgette az öreg. De hamar tanulsz!
Kicsit mélyebben elgondolkodott, a kalapja a homlokára csúszott, van, aki megesküdött, hogy horkantani hallotta. Rádőlt karosszék kárpitozott bársony karfájára. a pipa szerencsére dohány híján, nem parázslott, koppant a hajópadlón. Parketta arrafelé nem járta.
A vasorrúról is régen morgott valamit, a nap megereszkedett és kipirult, a gyerek a kiserdőről még nem ért vissza. Jól is tette, a cirkuszosnő Erzsikéje az öreg fölé hajolt, mintha vasorrával meg akarta volna szagolni. Világító kék szeme a ráncok közé húzódott és talán a kinti ködfátyolra hajazva, pára öntötte el és megcsordult odakint az eresz, mielőtt odafagyott volna a jégcsapokhoz.
|
|
|
- március 09 2010 15:41:42
Összeszedett, olvasmányos az írásod. Szépek a kép megjelenítéseid is.
A kiserdő nekem egész mást juttat az eszembe, sajnos.
Nálunk is volt kiserdő, csak azon nem volt illdomos végig sétálni még nappal sem, de ez az én kiserdőm, a tiedbe is hasonló dolgok történnek, történtek csak ott mind a két fél akarta.
Szeretettel Joli |
- március 10 2010 08:09:14
Mint ahogyan [b]Reitinger J.-é[/b] is, az én kiserdôm is egészen más. ("Vissza a kiserdôbe" .
Rapista, így kora reggel jól esett olvasni írásodat. Ahogyan az elôttem szóló is írja, jók a képek és ízesek a kifejezések.
Gratulálok!
PiaNista |
- március 10 2010 11:56:31
Kedves István!
A kiserdőről olvasván, nekem is rögtön Maróti László (Pia Nista) ki"vissza a kiserdőbe" c. írása jutott eszembe, hiszen olvastam abban az időben, amikor publikálta.
Mifelénk is volt kiserdő, a domb aljában, ahol fiatal lányként sokat sétáltam és virágokat szedtem, főleg hóbirágot és ibolyát, de még nagy "puffancs" tököket is találtunk, amiről később kiderült, hogy nagyon finom rántva. Mi, gyerekek akkor még csak játszottunk vele. A Kiserdőnkön keresztül sokszor vezetett az utam, (van is erről egy régi versem), egy Szendi-hegyi visszaemlékező versemben, és sokat sétáltam már felnőttként leendő párommal (mostani férjemmel), és a selymes fű volt a pihenőhelyünk (no, nem a nászágyunk!), ahol kellemes perceket, órákat töltöttünk el együtt, nagy várakozással a jövőbe tekintve.
Kedves István, amúgy jó alcímeket adtál ennek és az előbbi történetednek is. Hogy kinek mi derül ki a számára ezekből a történetekből, azt majd mindenki elmondja, ha akarja. Nekem sok minden ismerős volt, bár sok minden csak hallomásból, hiszen én már a háború utáni években (1953) születtem.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- március 10 2010 23:33:26
olyan helyen laktam, ahol az erdők szinte összeértek, még a háborús években sem sikerült kivágni - a történetek pedig,4
AZOKAT RÁTOK BÍZOM!!! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
