Napkorong

Csípős volt a hajnal mikor János az állomásra indult. Gallérját felhajtva, nyakát behúzva nyújtotta lépteit, gondolván, ha siet, talán átmelegszik. Még alig virradt, szürke, borús volt az ég, a házak szemei csak itt-ott pislákoltak. A vonat csattogása már hallhatóvá vált, ahogy közeledett.

Eszébe jutottak a munkás évei, amikor dolgozni járt, minden hajnalon ezen a parki sétányon ment keresztül, lerövidítve az utat. Igaz, néha az apró kavics a cipőjébe ugrott, de a járdán haladva nagyot került volna. Egyébként sem akart kilógni a tömegből.
Milyen nyomasztónak érezte évtizedeken át minden hajnalon a korai kelést, a kapkodást!
A zsúfolt busz zötyögése, aztán az alvó város csendje, mind azt erősítette, hogy neki az élettől csak nehézség jutott.

Egyik tavaszi napon a fiatal főnök behívatta az irodába. Egykedvűen indult, gondolta, újabb munkát csap a többihez, mint máskor. Amit a kezdők nem tudnak elvégezni, azt mindig rábízza, de bizony, most már megfordult a fejében, hogy visszautasítja, lesz, ami lesz. Már ő sem fiatal, a végtelenségig nem terhelhető bármilyen nagy a szakmai tapasztalata.
Mosolyogva fogadta a főnök, ez megnyugtatta kicsit.
- János bátyám!- van itt egy kis plusz pénz, most osztottuk szét, úgy gondoltuk, hogy maga aztán igazán megérdemel egy kis prémiumot.
János zavarában félszegen mosolygott.
- Köszönöm, köszönöm, - dadogta.

Hazafelé menet nem sietett a buszhoz, szétnézett, mit is vegyen a váratlan pénzből.
Meglátta a kirakatban a zsebrádiót, nem is tétovázott, megvette, még maradt annyi pénze, hogy a családnak apró ajándékokat is vásárolhatott.
Aztán minden hajnalon magával vitte a rádiót. Éppen amikor ezen a parkon ment keresztül, akkor mondták a híreket. A buszoktól a gyár felé hömpölygő tömegből egyre többen csoportosultak köré. Váltottak a hírek után néhány szót, vagy csak köszöntek, de János valahogy úgy érezte, különös tiszteletben részesítik.

Egyik reggel a tömegből ismerős hang szólította meg.
- János bátyám! – Nem venné át a Petőfire, ott mindig jó zene van ilyenkor!
János meglepődött.
- Már hogyne venném, szívesen.
Örömmel teljesítette főnöke kívánságát, közben melegség futott át rajta, hogy lám, a fiatal főnök őt nézi valakinek.
Attól kezdve egymás mellett haladva hallgatták a legújabb slágereket, amit egész napra tároltak, aztán munka közben dúdolgatták.
Így haladt emlékeiben kutakodva, s megnyugtatóan konstatálta, hogy minden rosszban van valami kis jó, hisz ezekért az évekért cserébe kapja most a nyugdíját, ami nem sok, de megélhetéshez elegendő.
- János bátyám! Nem ismer meg? – kiáltott utána valaki.
Összerezzent, mert ő bizony észre sem vette, hogy a park bokrai között emberek alusznak.
- Bocsánat, az arca ismerős, nagyon hasonlít valakire, de nem, az nem lehet.. nem emlékszem.
- Ugyan már János bátyám! Itt hallgattuk hajnalonként az Isten véled édes Piroskám.. nem emlékszik?
Igen, most már emlékszem, az arca változott, de a hangja, igen a hangja, most már biztos, hogy ő az…
- Maga az főnök?
- Nem vagyok én már főnök, szólítson nyugodtan Petinek és tegezzen! Nem vagyok én már senki.
- Mit keresel itt Peti?
- János bátyám munkát, azt keresek már négy éve, de mivel nem találok, a család kidobott.

János nem tudta mit kérdezzen vagy mondjon.
A szeme sarkából kicsorduló könnycsepp végiggurult az arcán, nyelt egy nagyot, és csak arra tudott gondolni milyen jó, hogy ő korábban született és már nyugdíjas. Elszégyellte magát önzőségéért.
- Bocsánat! – dadogta, - az állomásra sietek.
Zavarában még köszönni is elfelejtett.