Napkorong

_Sz

Filmesek, színészek minden napjai, emberek akik a dolgukat végzik mégis, valami nem egészen úgy van, ahogy a nagykönyben megvan írva, mi a külünsbég?
Vajon, mi az amit álmodun és mi az ami a valóság? Nem lehet, hogy a valóság is egy álom, amit magunk találunk ki?

MASZK

A tenger vízére álmosan tekintet a hold, sima arca nézett vissza rá, mígnem egy gondola törte meg a képet…

A nyári éjszaka úgy pezsget az emberektől, mint egy felbuzdított hangyavár, azonban, dühös támadás helyett, szerelmes táncosok uralták a terepet. A fények csillogtak, az emberek mosolyogtak, és mindenből sugárzott az öröm. Igen ez Velence, a gazdagság, bujaság, mámor és gyönyör otthona már évezredek óta, a legnagyobb partik helyszínének adója, a legfelsőbb köröknek tudója, igen, ő itt a Bohém élet egyik szülőanyja, Velence.
-1
-2
-3!!!
-Mozgásmozgás emberek, nincs lazsálás! – és mint a jól szervezett katonák, álltak a helyükre a színészek. Mindenkin egy-egy maskara volt látható, és várták jelenetüket. Kívülről mit sem mutatva izgalmukból, szívük bent dörömbölt.
-Felvétel!- Hangzott a producer cseppet, sem kellemes, irritáló és rekedtes hangja.
Megkezdődött a forgatás.
1831. Velence udvarába, egy ifjú utazott messzi tájról… a Királynő örömmel fogadta, és a király felkérte, legyen feleségének portré készítője. Azonban apró pillanatképekből állt össze a teljes, és ehhez nem kevés érzés keveredett. A magányos királynő meglelte művészében a múzsa lehetőséget, és pár „közös munka” és „mélyebb” tanulmányozás után visszatért a király, aki a romantikát vérrel itatta át. Emléküket ma is őrzi egy vászondarab, ami ott lóg a falon…De vajon kitudja?
-És ennyi!!!
Fáradtan, de büszkén távoznak a dolgozók, mindegyikőjük mély álomba merül, és alszik békésen…. Miközben, egy messzi-messzi tájról, fehér kéz lebben, és púderezi tisztává és csábítóvá a kis fiatal ártatlan leányarcot. Felteszik fejére legszebb hajdíszét, miközben több szorgos szolga öltözteti. Vörös rúzs kerül a vérpiros ajakra, késül a leány a csábításra, egy másik életre.
Tudja, hogy amint felveszi a kispapucsát és kilép azon az ajtón, ezt a fehér púdert örökre viselni fogja. Hogy mi végből?
Eljött az este, piától kipirult idősödő emberek ültek egy asztal körül, miközben apró törékeny fekete hajú lányok szórakoztatják őket. Eljött a nagy nap, a nővé érés, az áldozat vissza fizetése, a keserves órák és szenvedések gyümölcsének leszüretelése.
A zene lágyan szálldogált a jókedvű vendégek között, a hold sápadtan beragyogott a kivilágított szobába…majd erősebben és erősebben, ahogy egy feltüzelt vad cserkészi be párját. A szoba csendes volt, a leomló ruhák halk nesze, és az izgatott sóhajok rezegtették meg az ablak előtt álló apró bonszáj fának zöld leveleit. És ekkora egy éles fájdalom nyílalt a lányba, aki mindörökre ennek a ruhának és sminknek a rabja marad.
-Szép volt fiúk!! Arigatou!!
- Bye-bye, see you tomorrow.
És a stáb csapata és álomba zuhant, ki a hasára fordult, ki a hátára és lecsukott szemei alatt és nézte, nézte a sötét, csillagos eget.
A nap már pírkallott, de még mindenki aludt, amikor egy gyenge alkatú fiatal vezér lépet be a palota ajtaján. A császár, rangjának megfelelő ruházatban, napra készen fogadta az ifjút.
-Miben segíthetek?
Éppen hogy csak, elhagyták ajkait a szavak, sötétség borult szemére, és mindet eltakart a néma, puha, semmi. Ott lebegett a tudatlanság vízében, éberen, és tudatában volt mindennek. Mégsem félt, érezte, hogy nem kell tartania semmitől, végre igazán pihenhet, és elengedte fáradt végtagjait…
-Hol a császár, mit műveltél vele?-ordított a hosszú hajú, háborút viselt férfi.
-Miről beszélsz drága vezérem, hiszen itt ül előtted, hát nem látod?
De a katona nem látott mást, csak vért, árulást és hazugságot…mégis körülötte mindenki őt nézte idegennek és furcsának, nem a császárt. Érezte, valami nem stimmel. És tudta, hogy ez a császárban rejlik.
-Kedves barátom, esetleg megzavart hasonmásom, aki mostanában sokat volt előtérben, hiszen a nép elé, ő állt ki helyettem, tudod a súlyos betegség miatt. - A vezér, mégis, tudta, hogy ez nem az ő legjobb barátja, valaki más, akit már látott…és ekkora belevillant kedvenc őrnagyának a képe!
-Nem, az nem lehet!! TE?! O.o
-Igen, én.
-De, hát hogy, és miért?
-Túl sok a kérdés?
- Támadjatok, megölte a császárt, miért nem támadtok?-üvöltötte kétségbe esve, azonban a bitztonsági őrők nem mozdultak helyükről. –Hát nem látjátok, Ő nem a császár!!!!
-De látják, de nem fogják fel.
-Micsoda? :O
- Becsapjuk őket, ahogy téged is. Becsapjuk őket, mert az emberiségnek szüksége van arra, hogy valaki átverje őket. Vágynak rá, éheznek érte…..

A zsibongás betöltötte az aranyozott termet, ahol a romantikával fűtött párok keringőztek, drága pompás ruhájukban, arcukat és valódi énüket álarc mögé bújtatva. Elfeledkezve mindenről, és mindenkiről, mint amikor az ember álmainak szárnyán repül… a végtelen boldogság és egy világ, melynek urai, akkor ott ŐK maguk. Azonban hiába jön el a reggel, és kerülnek le a maszkok…
A filmforgatás folytatódik, és a filmszallag csak pereg és pereg a végtelen időkbe.

A tenger vízére álmosan tekintet a hold, sima arca nézett vissza rá, mígnem egy gondola törte meg a képet… apró darabokra tört, mint egy szív, ha megcsalják és becsapják, mint egy csont mikor haragos emberek taposnak rajta, akárcsak a teljesületlen álmok, be nem tartott szavak, egy összetört tükör. Elmosódott nyoma, ott csillogott a vízen, apró szilánkét hullott bele, és ezer újabb képet mosva el… elpusztítva vele egy város tükörképét, emberek, és érzelmek kivetülését….
Egy maszk hullott a földre és kettétört, kíséretének egy könnycsepp szegült