|
 Vendég: 31
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_M
Válaszok keresése a miértekre.
Két dolog van az ember életében, amire a lelkünk nehezen szánja rá magát. Az egyik a születésünk pillanata, a másik a halálunké. Mind a kettő meghatározó életünkben, s nem mindegy, sem nekünk, sem szeretteinknek – esetleg „nemszeretteinknek" – sem, mikor következik be. Ha szerencsések vagyunk, akkor elmondhatjuk magunkról, hogy születésünket nagyon várták. Ellenkező esetben lelkünk alig várja, - mihelyt feleszmélt – hogy bekövetkezzen az a bizonyos második pillanat. De ezt sem ő, sem mi nem siettethetjük. /Nem siettethetnénk./ Sajnos páran mégis megteszik, s mi, akik nem tudjuk az első pillanat – és az azt megelőző kilenc hónap – történetét, megdöbbenve kapjuk fel fejünket.
Én még emlékszem a zajra, fényre, fájdalomra. Arra a bizonyos első pillanatra. Talán azért maradt meg ilyen mélyen bennem, mert én – vagy talán a lelkem – nem tudtam csak úgy, egyszerűen erre a világra megszületni. Vakító fény volt mindenhol, mintegy fehér köd, úgy tűnt az egész. Iszonyatos zaj, csörömpölés, kiabálás, de mintha vízfüggönyön keresztül hallanám. S nagyon fájt. Fájt a hátam, a mellkasom belül, a fejem, a fülem, s az a furcsa érzés, hogy belülről valami szétfeszít. Ez a valami a tüdőm volt – ezt természetesen akkor még nem tudtam – ami jól meg volt telve magzatvízzel. A hátamat ütötték, hogy kapjak levegőt, s közben mindenki kiabált. Aztán iszonyatos fájdalom, mintha ezer tűt szúrtak volna tüdőmbe, s üvöltő hang a torkomből. Hát megszülettem. Utána kellemes melegre emlékszem csak, ami lágyan körülvett. Nem éreztem különösebb szeretetet magam körül, pedig engem vártak. De valahogy ott, s akkor mindenki magával volt elfoglalva. Elvégezték a feladatukat: én felsírtam, ő megszült, ő pedig bebugyolált. Az én feladatom pedig az lett volna, hogy most már aludjak egy kicsit arra a nagy ijedtségre, amit okoztam.
Ez az első pillanat okozta talán egész életemre kiható víziszonyomat, s azt, hogy akármi történik körülöttem, mindenkinek meggyőződése – első pillanatban –, hogy csakis én okozhattam. Már persze csak akkor, ha negatív a dolog, ha jó, akkor ahhoz nekem semmi közöm nem lehet, az csakis a vak véletlen műve. Emberileg ki tudtak ezek az események alakítani bennem egy bizonyos fokú kishitűséget, de „lelkileg” nem. Teljesen más vagyok, mint amilyennek biológiai szemükkel sokan engem látnak, látni szeretnének.
Elmúltam 30 éves, amikor elkezdtem verseket írni, s annyira megleptem vele a környezetemet, hogy gyermekeimen kívül mindenki úgy nézett rám, mint a piros kukoricára. Ha elolvasnak néhányat a verseimből akkor meglepődve mondják: Jé, hogy tudsz ilyen verseket írni, amikor teljesen más vagy? Dehogy vagyok én más. Olyan vagyok, mint amit próbálok szabadon engedni magamból a verseimen keresztül, csak hát 30 évig nem ilyennek akartak látni, s most nem tudják elfogadni, hogy EZ VAGYOK ÉN! Akik pedig eddig nem ismertek, csak verseimet olvasták, azon lepődnek meg, amikor meglátnak, hogy teljesen másnak képzeltek el a verseim alapján.
Az a bizonyos fránya első pillanat. Az határoz meg sok mindent életünkben. Sajnálhatjuk, hogy azt még nem sikerül tudatosan megélnünk, habár szerintem van, akinek sikerül. De jó lenne, ha egyszer leírná, s útravalóul adhatnánk még születésük előtt gyermekeinknek, mint az első legfontosabb tanácsot.
Sajnos ez örök titok marad, akárcsak az a bizonyos utolsó pillanat.
|
|
|
- április 19 2010 15:06:04
Nagyon tetszett Amerin, ahogyan azt a bizonyos emléket leírtad, és hogy te erre így emlékszel. az az érzés is ismerős, amikor más embernek gondolnak, akarnak látni, amilyen valójában vagy, vagyunk. Gratulálok. 
Szeretettel:Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
