|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Amikor már a vonaton ültem – Vásárhely és Orosháza közt – előjött, a már korábban várt, személyre szabott kisördögöm...
Gy
Az idegen
Amikor már a vonaton ültem – Vásárhely és Orosháza közt – előjött a már korábban várt, személyre szabott kisördögöm. Próbált volna bűntudatot ébreszteni bennem, hogy csak jobb lett volna, ha kocsival indulok el. Lassan már kezdtem hinni neki, és ebben közrejátszott az a ragacsos kosz-szerűség is, ami a tenyeremhez tapadt. Első mozdulatom, a gyermekkorból megmaradt „azonnalanadrágba” volt, de ezt egy pillantás alatt korrigáltam és komoly arccal - mint amit elvárnak egy harmincnégy éves családapától - elővettem egy papír zsebkendőt és azzal próbáltam megtisztítani a tenyerem. Ez eltartott egészen Kútvölgyig.
Ezek után, enyhén keserű szájízzel néztem ki először az ablakon, majd egyre csak a visszatükröződő arc-sziluettemet vizsgálgattam. Mennyit változik egy arc az évek során?! Hol van már az a kissrác, aki ezen a vonalon ingázott oly sokat. Az arcom meghízott, hajam is hulló félben. Talán csak a szemem, talán csak az hasonlít egykori önmagamra. Igaz, mintha már nem lenne annyira fényes, és néhány ráncot is maga köré gyűjtött már a hosszú évek alatt. Ahogy a múltamra gondoltam, egy kicsit összeszorult a gyomrom. Nem véletlen, hiszen gyermekkorom egyik legfontosabb színterére visz az utam, oda, ahol nagyon sok jót kaptam ettől a furmányos, életnek nevezett valamitől.
A vasútállomást elhagyva, lassan, komótosan lépkedve - ízlelgetve a változás-falatkákat, amelyeket az Idő nekem készített - indultam el a Csokoládé Ház felé. Az Időnek itt is jó étvágya volt. A farönkből épült vár ugyan állt még, de valahogy már nem tűnt olyan hatalmasnak, mint egykor. A meg- és elkopott rönkök bizony megroggyanva, düledezve álltak. A tejbár helyén is bérházak sorakoztak már, pedig milyen finom kiflit lehetett ott kapni! Ott ettem először és utoljára „S” alakú kiflit. Mellé betömtem egy Mese sajtot, és teljes volt a világ arra a napra. Ahogy közeledtem, egyre nőtt bennem a feszültség. Félelem attól, hogy halottnak fogom látni emlékeim. Félelem attól, hogy legfontosabb páncélzatom darabokra hullik, s nem fog megvédeni, amikor szükségem lenne rá. Ahogy befordultam a sarkon, félelmem beigazolódni látszott. A tetőszerkezet megroggyanva, az ablakok betörve álltak. Az egyetlen vendég a szél volt, ami már kifújta az összes régi illatot „Csokiházam” falai közül.
Csak álltam az épület előtti kis réten, és nem akartam hinni a szememnek. Perceken át még levegőt is alig tudtam venni. Valami gombóc-szerűség feszítette torkom belülről, és a látásommal is történhetett valami, mert hirtelen minden elhomályosult. Nagyon lassan leguggoltam és kitéptem egy marék füvet és az orromhoz emeltem. Már nem éreztem…eltűnt. Csalódva nyitottam szét ujjaim és engedve a szél makacs akaratának, a fűszálak tovarepültek a mindenségben. A páncél egy darabja lehullt. Szinte hallani véltem a reális valóság örömujjongását. Lassú, megfontolt léptekkel mentem a kapuhoz, s kezem a jéghidegnek tűnő kilincsre helyeztem.
Végtelennek tűnt az a mozdulat, amivel a kaput kinyitottam. Az öreg fatákolmány rettentő nyikorgással nyílt ki, mintha arra figyelmeztetett volna, hogy amit bent látni fogok, az nem lesz rám túl jó hatással. Igaza volt. Az udvar, mint egy csatatér, ahol talán az elemek hadakoztak egymással. A korhadt gyümölcsfák is ezt engedték sejtetni. Úgy álltak ott, mint megkövesedett mitikus lények, akiket elrettentésül hagytak itt az emberiségnek, illetve nekem. Nyoma sem volt már annak a gondosan ápolt kertnek, amelyet még én is öntöztem a kedvenc játéklocsolómmal. Fejemben egy újabb reccsenést hallottam, olyat, mint amikor egy páncél törik darabokra.
A küszöböt átlépve a halál szagát éreztem. A berendezési tárgyak már csak a képzeletemben éltek. Az asztalok, székek, képek a falon, a gőzölgő ebéd illata…oly sok szép emlék, érzés, amit csak itt kaptam meg, és ami védelmezett eddigi életem során. Nem akartam hogy így történjen. Nem! Nekem szükségem volt akkor arra, hogy a múltam megvédjen a mocskos jelenemtől. Dühödt tehetetlenségemben elkezdtem ökleimmel verni a falat, s mikor már megnyugodtam, akkor vettem észre egy apró kis rajzot rajta, amit most tettem tönkre a bütykeimből kiserkenő véremmel. Egy pálcika embert ábrázolt, talán épp engem. Ekkor már csak egy gondolat ösztökélt: El innen, minél távolabb ettől a kárhozott helytől, amikor egy női hang ütötte meg a fülem.
- Mit keres maga itt? Kicsoda Ön? Ha nem takarodik el, hívom a rendőrséget!
- Nem szükséges, ez az én házam. Engedje meg hogy bemutatkozzam…
- Ne hazudozzon fiatalember, ha jót akar magának! Ennek a háznak nincs gazdája. Egy alkoholista nőé volt, aki már régen meghalt és a fia örökölte volna, de ő is az anyja után ment.
Elnéztem a nő arcát és láttam hogy nem hazudik. Fájt, ahogy az anyámról és az öcsémről beszélt. Viszont az is feltűnt, hogy egyáltalán nem ismerős az arca. Úristen! Mikor is jártam én itt utoljára? Már én sem tudom. Talán huszonéve. Ez a nő azóta költözhetett ide.
- Elnézést, de ez akkor is az én házam. Kérdezze meg a szomszédokat és…
- Itt a téren én lakom a legrégebben, úgyhogy ne jöjjön nekem ilyen átlátszó trükkökkel. Ha nem megy el, azonnal hívom a rendőrséget!
A fejemben hirtelen felgyorsultak a gondolatok, majd lassan visszaálltak az eredeti tempóra. Hol vagyok? Mit keresek itt? Már nem emlékszik rám senki. Én itt nem vagyok más, csak egy IDEGEN. Köszönés nélkül hagytam ott mindent. A nőt, az emlékeimet…
Már a vonaton ülve terveztem meg új hitvallásom. Minél több pozitív emléket gyűjtve, és azokat ápolva fogom leélni az életem. Nem kapaszkodva letűnt korok puzzle-kép világához, de megbecsülve a múlt bölcsességeit.
|
|
|
- április 19 2010 14:49:13
Különleges.... és nagyon szívhez szóló...Temetésre mentem Én is messzi tünő évek vakációinak szinterére...Nagyapám falujába....
szívfacsaró érzés keresni az emlékek helyszinét és rádöbbeni a válltozásokra....átéltem ezt a novellát és ott volt benne a katarzis... köszönöm |
- április 19 2010 14:56:21
Én is átéltem, bár egy fura verzióját. Én ugyanis egy pici faluban éltem 48 évig, és mikor elhagytam, engem már fél év múlva se nagyon ismertek meg, pedig addig én voltam ott a mindenki mindenese. Fura az élet. Gratulálok a te döntésedhez is, ami a jövőre vetítve nagyon pozitív. 
Szeretettel: Léna |
- április 19 2010 15:25:53
Szia!
...megfogott az írásod, bevallom...
Nem akartam feltenni a honlapomon megtalálható, "sodrásban..." című írásomat, de Téged olvasva....mégis...
Tudod, otthon ott vagyunk, ahol azt belül érezzük...lényegtelen ki ismer meg és ki nem, valójában nem a házak, falak, utak adnak nekünk emléket,hanem amilyen emlékeket cipelünk magunkban, az számít....én is hazajárok szülőfalumba, és azt az érzést nem cserélném fel semmivel...már semmi nem a régi, minden megváltozott, de én nem is azt keresem....én a változatlant, a bennem élő emlékeket és érzéseket élem újra....igaz, ez több mint pozitív...
Nincsenek letűnt korok, hiszen az mind a miénk, bennünk élnek, részünk, és azért vagyunk olyanok, amilyenek lettünk.... azokat ápolni kell, szeretni, életet adni ismét...és jó mélyre elraktározni, hogy a nehéz, vagy nehezebb időkben a segítségünkre legyenek újra és újra...
Tetszik ahogy írsz, bár a "hazudik" szót- így többször leírva, árnyalnám szinonim szóval ..a végső következtetés pedig egészen biztató...
Szeretettel
szí. |
- április 19 2010 20:27:52
Köszönöm kedves Etusom. |
- április 19 2010 20:28:49
Kedves Léna, remélem tényleg jó döntést hoztam. |
- április 19 2010 20:31:14
Köszönöm a kritikát kedves szí!
Láttam már fel is került az írásod. Még ma elolvasom, ígérem.
baráti üdv, Jagos István Róbert (Jagi) |
- április 20 2010 08:38:41
Kedves Jagos István Róbert!
Csodálatos élmény volt olvasni, ahogy és amit itt leírtálk, pedig nagyon szomorú dolgok ezek. Azt hiszem, legtöbbünkkel megtörténik ehhez hasonló dolog, hogy visszalátogatunk valamikor szülőházunkba, ahol legtöbb esetben már senki sem lakik, ha még áll az a régi ház egyáltalán.
(A régi szülőházról írtam az "Apám hagyatéka" címmel én is.)
Szomorú, de szép emlékeket ébresztettél ezzel énbennem is.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- április 20 2010 12:30:01
kedves Zsuzsanna!
Megtiszteltetésnek veszem soraidat. Tudod, én hiszek benne hogy nem hiába írok. Azt szeretném hogy mindannyian tanuljunk egymás írásaiból. Az élethez tanulás kell. Végig kell menni olyan utakon amelyek nem biztos hogy a legsimábbak. Sőt, mint "itt" is, visszafelé haladunk.
Köszönöm hogy szántál rám időt.
Üdv, Jagi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
