Napkorong

A St. Johanna Parktól nagyjából két kilométerre feküdt az a hófehér villa, amiben az összes luxus megtalálható volt, legalább négy sportautó, és igazi tengervizes úszómedence, hő-szabályozókkal; az ember nem is hihette. Itt lakott Emerson M. Tookson. Em volt a beceneve, de a nevében található M betű miatt– ami egyébként a Matthew nevet takarta - , szokták M&M-nek is szólítani. Em azon gazdagok egyike volt, akit a pénz miatt nem lehetett gyűlölni, mert nem volt buta, se nem szállt el az agya a tehetősségtől, és a nők sem emiatt kedvelték. Korántsem. Nem is számít különben. Em nős volt, a lányt Oroszországban ismerte meg, és Editnek hívták. Őt Ditának becézték a barátnői, és Dita viszont buta, gőgös, és meglehetősen csapodár jellem is volt. Amolyan halálraítélt típus. Mindig vörös rúzst használt.
21:32-kor Em tűnt fel a kis folyosón, ami a hatalmas, hangulatfényes nappaliból az alsó szinten lévő fürdőszobába vezet. Pontosabban Em hátsóját lehetett látni, amint a fürdőajtónál lehajolt valamiért, és úgy is maradt jó darabig. A folyosó fehér márványpadlóján egyértelmű irányba haladt egy bíborszínű csík, úgy hatvan centi széles sávban, erősen vonalazottan, majd ahol a csík véget ért, óriási tócsa terült el. Emerson épp abban állt, farmernadrágja alja beleért, és keletkezett is rajta néhány pettyezett folt. A fürdőszoba nagy volt, majdnem bálterem méretű, és ez illett a hollywoodi felső tízezer életstílusához: először is bolyhos, rózsaszín szőnyeg borította, a helység jobb oldalán, középen egy nagy, baldachinos franciaágy állt, tucatnyi atlasz- díszpárnával, és egy lépcsőn kellett megközelíteni az egészet. Ezenkívül, a helyiség tartalmazott még egy márkás szagelszívót, egy hatalmas zuhanykabint, fésülködőasztalt, melynek lapján most sok – főként Chanel és Gucci márkájú – félig használt, és teljesen új parfümös üvegcsék voltak, aztán ott volt még egy ezüstbevonatú kád, sok-sok illatszerrel, meg egy toalett, de ez külön, elzárt szobában volt, a kellemetlen szagok miatt. Em most a kádhoz állt a legközelebb, és nem nézett ki valami jól. Ő is érezte magán, hogy hányingere van, és hogy a fejéből száll ki a vér, ezért félbehagyta, amit éppen csinált, és belenézett a tükörbe. Egy nagyon jóképű, borotvált férfiarc nézett vissza rá, aki most egy kicsit kimerült, de az is látszott, ha ez a férfi most aludni tudna jó tíz-tizenegy órát, akkor újra a régi pompájában tündökölhetne. Em szőke, rövid hajat viselt, és ezen apró tincsek némelyikén valamilyen vörös harmat látszódott, sőt mi több, mintha ezt a piros valamit izzadta volna, mert a homlokán, és a nyakán is volt belőle. A tükör szélein végig újságkivágások voltak Edit magazinjaiból, főként divatos Prada cipőkről, sminkekről, de függött a tükör felső részénél egy fűzérnyi színes óvszer is. Mindenképpen azt lehetett mondani, hogy Em csinos pasas, és amolyan vadállatias vonásokat hordozott az arcán; éles pofacsontot, durván ívelt ajkakat, rikítóan zöld szemeket. A füle mögött egy szál Marlboro várakozott, de már az is megjárta: véres lett. Miután Em úgy érezte, hozzáláthat újra a mocskos melónak, elállt a tükörtől, és szapora szívveréssel lehajolt a halott nőhöz.

- De szép voltál, te liba! Te utolsó! – szólalt meg csak úgy magának Em, aztán beletúrt Edit szőke, göndör hajába.

Edit merev, vörös rúzsos ajkai nyomokat hagytak a rózsaszín szőnyegen, ahogy fennakadt szemekkel a padlóval szemben hevert. Hirtelen Emerson felkapta a fejét, és parányira szűkültek a pupillái. Megcsörrent a mobilja a mellső zsebében. Rezgésre volt állítva, de ez a rezgés most úgy hatott, mintha egy infarktus akarta volna őt megölni. Magába a rezgésbe képzelte ezt bele. Fel kellett venni, mert muszáj volt, a kijelzőn a Tommy nevet pillantotta meg.

- Ne Tommy, most nem érek rá. Majd később. Szervusz. – Azzal letette.

Tommynak nehéz lesz majd elmagyarázni az új helyzetet.
„Edit elköltözött? Hogyhogy elköltözött?” – hallja már előre Emerson. A kád mellett lévő műanyag, sötét színű dobozkákra esett a tekintete. Autóakkuk voltak, eredetileg úgy vette kölcsön, mert nem akart gyanúba keveredni. A testet fel kell darabolni, aztán a részeket a kádba kell tenni, mert különben fuccs a tervnek.

Amíg Emerson bíbelődött, és káromkodva próbálta magát rávenni egy – a humoristákhoz egyáltalán nem illő – rémtett utolsó simításaira, háza előtt, az egyik sötét bokorban két fekete ruhás férfi állt, és tanakodott.

- Nem megmondtam neked, hogy egyetlen rohadt riasztóberendezés nincsen ebben az átkozott kuplerájban? – suttogta az idősebb férfi a fiatalabbiknak. – Jó embertől kaptam a fülest, aki Emerson munkatársával barátkozik. Nincsen lézer sem. Nem is értem, hogy nem törtek még be hozzá eddig. Hidd el haver, már sokszor megfordult a fejemben.

Az idősebb férfi valóban eltűnődött, és látszott, nem először teszi ezt. Sok redő rávésődött már arcára, de azért még jól nézett ki. Sötétbarna haja, és a kicsiny vágás a szeme alatt pedig karakteressé, parancsolóvá tették ábrázatát.

- Jó, rendben van, megértettem. De nekem akkor is egy kicsit nehéz ezt elhinnem, mert mi van, ha esetleg szándékosan félrevezettek téged, Karl, akkor mi van, mi? Akkor mit fogunk tenni, mi? Mi? – kérdezte a fiatalabbik.

Ezzel szemben Cockieboy, aki Karl jó ismerőse, de ez az ismeretség mégsem volt elég a barátsághoz, alacsony termetű, nyúlánk arcú, ostoba alak volt. Huszonnyolc évesen még Spiderman- képregényeket járatott, rendszeresen előfizetett mindenféle feltárulkozó pornómagazinra, hogy aztán arra maszturbálhasson. Talán mert nőhöz még nem nagyon volt szerencséje amúgy sem, de, talán egyszer, s ezzel Karlnak mindig fel is vágott – persze, nyilvánvaló hazugság volt az egész.

- Megmondom. Lerúgom valamelyik szobor fejét, itt a kertben, de azzal ütlek agyon, hogy legyen mér’ siránkozni. Na, gyere, vagy pedig húzz haza a fenébe!

A betörők elindultak a villa hátsó bejáratához, ahogy Karl a „fülest kapta”. Nem azért kellett a hátsó ajtóhoz menni, mert a filmekben is mindig azt hagyják nyitva, hanem annak az ajtónak eredetileg most rossz volt a zárja, és Emerson még nem cseréltette ki, mivel csak tegnap este romlott el, és amúgy is otthon tartózkodott; valószínűleg szöveget tanulva, a gyilkosság tervének gondolatával. Karl és társa előbb pisszegve, majd ahogy az árnyékba értek, kényelmesen sétálva közeledtek a hátsó ajtóhoz. Azon még ott függött egy ott felejtett karácsonyi dísz, de egyébként semmi szokatlant nem tapasztaltak. Halálcsendes volt az egész ház, és az egész birtok. A Hollywood Boulevard amúgy is kicsit messzi volt, és itt, az Angel’s streeten is csak néha hajtott el egy-egy autó, mely épphogy csak besóhajtott a motorhangjával a kertbe. Amikor Karlék bejutottak a hátsó ajtón, észrevették, hogy a ház nem üres, noha nem számoltak vele, azért minden eshetőségre felkészültek, és ahogyan Karl elővette zsákjából a hatalmas feszítővasat, társa kicsit félve nézett rá. Őrült egy hely Hollywood, majdnem, mintha a világ összes nehézfiúját, bűnözőjét és utcalányát sűrítenénk itt össze, ebbe a kis műanyag, fénylő babaházba. A levegő miatt lehet, mert itt még az is hamiskás, és megbízhatatlan. Ki ne kattanna itt be? A sztároknak Olümposzt emeltek, ahová aztán felköltöztettek mindenkit, akinél minimum egy millánál csengett a kassza. Szuperjó dolog ám, ha valaki gazdag, meg szép, meg minden. De aztán, amikor már mindez megvan, amikor már birtokolja az ember a hírnevet és gazdagságot, az Olümposz hirtelen pozíciót vált, és inkább a Whitechapel-i nyomornegyedben érzi magát az ember.
Emerson már nyakig véresen, az utolsó darabkáit dobálta be felesége – vagyis most már exfelesége testének – a kádba. A hifitorony gombjai véresek voltak, Em semmire nem ügyelt, amatőr gyilkos lévén. Arra gondolt, ha Edit lemészárolt testétől végleg megszabadul, akkor az összes nyom eltűnik, és őrá nem fognak gyanakodni, ha meg igen, hát majd mindenkit megken, akit az üggyel megbíznak a rendőrségen. Ám, titkon azért félt, hogy hátha nem számol egy olyasféle nyomozóval, aki még nem romlott, aki lelkiismeretes, és nem számít neki a pénz, csakis a gyilkos előkerítése, indítékainak felderítése.
Karl, a nappaliba érve épp intett a társának, hogy kezdjen el pakolni minden értéktárgyat, amit meglát, (amit hát azért volt nehéz rögtön végrehajtani, mert túl sok volt; a fiú nem tudta, hogy a rusztikus, arany hamutálcát zsebelje be, vagy akassza le a falról azt az autentikus Toulouse Lautrec- festményt, ami ott lógott a gigantikus fekete kandalló fölött, és egy züllött éjszakára invitálta a nézőt) amikor észrevette a véres csíkot a fürdőszobába vezetni. A fürdőajtó ugyan zárva volt, és a helységben szólt a jazz, Karl azért még nem volt nyugodt. Hagyományos helyzetekben hagyta volna a fenébe ezt, máskor is raboltak már ki olyan házat, ahol otthon voltak. De ez a dolog nagyon sántított. Karl odaintett Cockieboy-nak, hogy induljanak el a folyosó irányába. Cockieboy a zárt ajtó felé tartva felemelt út közben egy női tűsarkút, hátha használnia kell majd, mint fegyvert. A legalább húszcentis sarkat simán bele lehet állítani bármilyen agyba. A véres csíkra lépve Karl észrevette, hogy cipőjük szakadozó hangot hallat, mint egy tépőzár, mikor hirtelen elválasztják a másik felétől. Mikor odaértek, hallották, hogy valaki eszeveszetten kiabál odabent a fürdőajtó mögött, mintha segítségre szorulna.

- Fura egy helyzet, nem? – mondta Cockieboy felhúzva a szemöldökét.
- Az. – helyeselt Karl – Áh…a fenébe, menjünk be! – Azzal óvatosan lenyomta a rézkilincset, és benyitott.

Emerson ott feküdt összekuporodva, és ordítva a kád mellett, érthetetlen körülmények között. A zene üvöltött a hifitoronyból, a feldarabolt holttest akkumulátor-savban úszott, melyet Em nemrég öntött rá Editre, és mindenütt vér. Karl-t és Cockieboy-t nemigen rázta meg a látvány, inkább csak kíváncsiak voltak, hogy Karl miért üvöltözik össze-vissza, és azt is szívesen megtudták volna, hogy ki fekszik meggyilkolva abban a lében.
Karl bement a fürdőszobába, és lekapcsolta a zenét. Em abbahagyta az üvöltést, mintha a stop gomb rá is hatást gyakorolt volna.

- Ki van itt? – kérdezte kétségbeesetten. – Ki van itt? – ismételte zihálva, még mindig nem nézve a jövevényre.
- Ezt most megszívtad, te beteg állat! Karl Morgan nyomozó vagyok..- mondta a betörő, majd intett a barátjának, hogy jöjjön be – bejelentést kaptunk. Maradjon úgy, ahogy most van.
- De hát, ba****tul fáj a karom! – fakadt sírva M&M.

Karl azt gondolta, hogy a humorista csak blöfföl, így a feszítővassal a kezében óvatosan megvizsgálta hátulról a fekvő férfit.

- Magának…mi a baja magának? – kérdezte Karl beleélve magát a rendőri szerepbe.
- Nem tudom, b**** meg, de mindjárt meghalok! ÁÁáhh…lemarta a kezemet ez a sz**!!!! Segítség!!!!

Karlból kitört a nevetés, a társából ugyancsak. Em súlyosan megsebesült, ahogy a savat kiöntötte az akkuból: a keze véletlenül megcsúszott, és jó fél liter maró anyag folyt a karjára. Nem volt már mit tenni, az amputáció már szükségszerű volt, különben ő is meghal. Edit időközben cseppfolyóssá vált, és lement a lefolyón; gusztustalan, nyúlós, tapadós, véres zsírt hagyva maga után. Szőke hajszálak tapadtak a kád szélére.
Emersont végül is leütötte Karl és Cockieboy, és mindenét elvette 2010. április 24-én. A betörők nem törődtek a férfi holttestének eltűntetésével, még csak Em kéz csonkjai sem hatották meg őket. Igen, a sav nyolcvanöt százalékban lemarta a húst Em karjairól, így valahol már tisztán látszottak a csontok. Így megy ez.
A betörők mindkét zsákjukat telepakolták, végül a Lautrec-festményt tiszteletből nem vitték el. Karl vett még egy almát a nappaliban álló dohányzóasztal tányérjáról, és magába tömte. A csutkát a véres kádba dobta.

Hollywood, te mesterséges álom.